Utolsó emlék a nagymamától

Minél több idő telik el az iszapömlés óta, annál nehezebb a katasztrófa sújtotta településekre bejutni. Már Devecser határában rendőrök kérdezik, mi járatban vagyunk, a városka vöröslő részébe pedig már csak külön engedéllyel, védőfelszerelésbe öltözve juthatunk.

– Az a baj, hogy nagyon kevés időnk maradt a döntésre – hallgatom a Hunyadi utca 19.-ben lakó asszony panaszait, amikor végre sikerült keresztülverekedni magunkat az adminisztratív akadályokon, amelyek Devecser iszap öntötte részétől elválasztottak bennünket.

Nevét az asszony ugyan nem árulja el, de dilemmáját annál szívesebben megosztja velem. Házát kívülről éppen csak kóstolgatta a vörösiszap, jószerivel csupán a szomszédja felé eső része vöröslik. Az alagsort viszont elöntötte az áradat, amely alulról, a csatornán keresztül támadott. Gyümölcstározójában öt centi magasan látszik a nyoma, fagyasztóládája pedig hol működik, hol nem.

– Meg kellene mondanunk, hogy el akarunk-e költözni vagy sem – folytatja az asszony. – De hát honnan tudjuk mi azt, hogy mit művel az iszap a házzal egy hét vagy egy hónap múlva?
Csak az a biztos, hogy az alagsorban a vakolat néhány nappal ezelőtt peregni kezdett. De hogy abbamarad-e a mállás, vagy pedig megállíthatatlanul folytatódik, ami esetleg évek múlva a ház lakhatatlanná válásához vezet, azt nem tudja a házigazda.

Neki pedig egy életre szóló döntést kellene hoznia, mégpedig minél előbb.
– Én csak abban vagyok biztos, hogy huszonhét év munkája van az ötszobás házunkban – fordul sírósra az asszony hangja. – Minden ehhez köt bennünket.
– Itt emberek laknak, nem adatok – osztja az asszony véleményét a vele csaknem szemben lakó férfi, a Hunyadi utca 14.-ből. – Szétköltöztetnék az itt lakókat az ország különböző részeire. Azokat, akik eddig barátok, rokonok voltak. Ráadásként pedig évekig el sem adhatjuk az ingatlant, amit a mostani helyett kapnánk. És akkor most gyorsan el kell döntenünk, hogy akarjuk-e ezt. Vagy nem akarjuk és kockáztatjuk azt, hogy maradunk a mostani házunkban.

Több mint kétszáz devecseri ház tulajdonosának azonban ilyen dilemmája nincs, házukat bizonyosan lebontják. A Móricz Zsigmond és a Fűzfa utcát járom, a városkának azt a részét, ahol a katasztrófa után még szinte valamennyi házat takarították, s reménykedtek a mentésében. Lakót itt már egyet sem találok. Azt, hogy az épületekhez valaha tulajdonosok tartoztak, csupán a szinte minden ház falára felfestett mobilszám jelzi.

Nem találom Dávid Istvánt sem, akinek az udvarán néhány hete még magam is lapátoltam a szennyet, abban a reményben, hogy talán sikerül élhetővé tenni a lakot. Hiába azonban, minden jel szerint dózerre vár ez az épület is.