Keskeny az út kifelé

Gyerünk – tolják elém a dalszöveget –, énekelj! Mi mást tehet ilyenkor az újságíró? Énekel. Körülötte tizenöt fiatalember, kettejük kezében gitár. „Hány cetli az élet?” – hangzik fel Adamis–Presser szerzeményének refrénje az étkezőasztal körül. Bizonytalan hangok, lesütött tekintetek. Tudtak-e vajon azelőtt énekelni? És mire gondolhatnak, miközben hallják a szöveget kezdetekről, hányattatásokról, elkerülhetetlen végről? Egy biztos: mindannyian megélték már a legnagyobb eksztázist, és megjárták a legmélyebb bugyrokat. Mindent tudnak szenvedélyről és szenvedésről egyaránt. És nem is álltak olyan messze attól a bizonyos cetlitől, amit utoljára köt a lábunkra az élet.

Komlón vagyunk, a város szélén. A hegyoldalban megbúvó helyen, ahova önszántukból jöhetnek krónikus drog- és alkoholfüggők. Olyanok, akiknek a hagyományos terápia nem segített. Ebédidőben érkeztünk. Legszívesebben azonnal láthatatlanná váltam volna. Nemcsak azért, mert az itt élők másfél év alatt ritkán látnak nőt, hanem azért, hogy az igazi énjükkel találkozhassak. Ami persze lehetetlen. Mert hogy kik is ők, az legtöbbször önmaguk számára is rejtély.

Éneklés után a konyha felé veszem az irányt. Ma Ricsi van beosztva: ő főzte az ízletes pörköltet, most az ételmaradékot kaparja ki a tányérokból és mosogat. Precíz mozdulatok, tiszta tekintet, barátságos arc. Szép orgánummal, kedvesen beszél.

– Másfél évet ültem, nagyon erőszakos bűnöző voltam. Földönfutóvá, lelki nyomorulttá tettem sok embert. A csajomat prostitúcióra kényszerítettem, huszonkét évesen bepisil, ha valahol erősebb hangot hall.

Támasztom a csempét és tudom: semmi okom kételkedni a szavaiban. Tizenkét évesen kezdett drogozni, tizenöt évesen már árulta a heroint Borsodban. Most huszonnyolc éves, többször élesztették újra. Anyja gyógyszer-, bátyja kokainfüggő, mostohaapák tömkelegét és vascsöves, ostoros otthoni verekedések sorát élte túl. És a túladagolásokat.

– Nekem a biztonságot az utca és a kábítószer adta. Olyan a múltam, mint egy fekete-fehér némafilm. Nem hiszem el, hogy az én voltam. Én, aki egy jó filmen képes vagyok elbőgni magam. Én, aki bármit megtennék azért, hogy szeressenek.

►

Kilépek az udvarra, hogy kiszellőztessem a fejem, de nem sokáig maradok egyedül. Tibi érkezik mellém, a terület szélére vezet. Kör alakban rakott kőfalnál állunk meg.

– Az elődök építették, hogy akinek mehetnékje van, előbb jöjjön ide gondolkodni. A bokor ott középen mi vagyunk. Száraznak tűnik, de a gyökere talán még él. Kapaszkodik. Az a kis rés a falon azt jelenti, a körből csak egyetlen keskeny út vezet kifelé.

Tibi negyvenéves. Életének több mint fele drog hatása alatt zajlott, a lelkében lévő ürességet akarta kitölteni. Volt felesége, otthona, vállalkozása, van két tizenéves lánya, mégis hiányzott neki valami. Kilencvenhat napja tiszta. Előtte vegyes mixen élt: fű, speed, bélyeg és alkohol keverékén.
– Olyan érzéseket képes adni, hogy az ember mást már nem akar. Csak erre vágytam, folyamatosan.

– Ha azt mondanám, ezt egyszer én is kipróbálnám?
– Próbáld – ha meg akarsz halni. Az én fejemben sem fordult meg, hogy függő leszek. Aztán szétesett körülöttem minden: család, egzisztencia. Egy slukk többet jelentett tizenöt-húsz embernél.

Számolgatunk, mennyibe került az elmúlt húsz éve. Elbukott néhány autót, telket, házat, vállalkozást.
– De mennyit ér egy apa? És húszmillióért odaadnád a gyereked? – hirtelen indul tovább, talán mert kezdődik a délutáni kötelező sportprogram. Több mint ötszáz hasonló nap vár rá – villan át az agyamon. Mintha kitalálná a gondolatom, visszafordul:

– Aki itt hagyja az intézetet, megdöglik. Ezt mindannyian tudjuk.