Trappancsok

– Egy pillanat, csak befejezem Emmánál a dialízist! – szól le az erkélyről Renáta, így néhány percet türelmesen várok. Később már beléphetek, s meghallgathatom a transzplantációra váró kislány, Juhász Emma Lujza történetét.

A kicsi lány arcát ismerem a plakátokról, amiket a mátraaljai városban ragasztgattak ki. A gyöngyösiek lelkes gyűjtésbe kezdtek, hogy hozzájáruljanak a család németországi tartózkodásának költségeihez.

– Teljesen egészségesen született a kislányunk. Egészen tavaly októberig szépen fejlődött. Kilenc hónapos volt, amikor legyengült, nem volt kedve mozogni, a lába pedig bedagadt – meséli az anyuka, Vági Renáta. Beutalták őket a gyöngyösi kórházba, majd úgy leromlott a kicsi állapota, hogy egy hetet az intenzív osztályon töltöttek. A vérét külföldre küldték, német orvosok állították fel a diagnózist. A mája nem működik rendesen, a veséi pedig tönkrementek és leálltak.

– Az első hónap nagyon nehéz volt. Egyik napról a másikra szembesültünk azzal, hogy kell egy új vese és egy új máj. Egy percig nem gondolkodott egyikünk sem, a párom és én is természetesnek vettük, hogy felajánljuk a májunk egy darabját. A transzplantációt Németországban végzik, s ott dől el, hogy melyikünk májának egy részét ültetik be – magyarázza a 25 éves fiatalasszony.

Renáta fogorvosi asszisztens, és egészségügyi dolgozóként könnyen ráállt a keze, hogy gondozza a kicsit. Négyóránként maga végzi el Emma művesekezelését. Az utóbbi másfél hónap vérvételekről, ultrahang- és röntgenvizsgálatokról szólt, rendszeresen járnak a fővárosba, a gyermekklinikára. Mindez már eltörpül a készülődés izgalma mellett, hamarosan ugyanis utaznak Essenbe, ahol legalább három hónapot kell tölteniük.

– Reméljük, mire nagyobbacska lesz a kislányunk, elfelejthetjük a megpróbáltatásokat, s talán ő sem fog emlékezni rájuk – bizakodik az édesanya. Ami Emmát illeti, rajta nem múlik: igazi huncut, jó kedélyű kislány, akinek egészségéért már egy egész város szurkol.

►

Eljön az a pillanat, amikor múlt időben kezdenek beszélni valakiről, aki csak nemrég lépte át az élet és halál mezsgyéjét. Ő már nem beteg, aki kezelésre vár, hanem egy lehetséges donor, akit gondozni kell. Az orvosok úgy emlegetik: „a volt betegünk”. A családtagok viszont még reménykednek benne, hátha sikerül visszahozni őt.

– A hozzátartozók sokszor nem tudnak beletörődni, hogy az agyhalott valóban halott. Az intenzív osztályon azt látják, hogy dobog a szíve, s mivel lélegeztetőgépen van, emelkedik a mellkasa. Ha megfogják a kezét, érzik, hogy langyos. Azért tiltakoznak a szervek kivétele ellen, mert nem hiszik el, hogy akit így látnak, az meghalt. Ez a kép azonban becsap minket. Az ágyban fekvő test ilyenkor olyan, mint a levágott és vázába tett virág, ami már elindult a halál útján – magyarázza Mihály Sándor. Az Országos Vérellátó Szolgálatnál működő Szervkoordinációs Iroda vezetője szerint e tájékozatlanság hiúsítja meg a szerveltávolítások 30 százalékát.

A törvény betűje szerint pedig a hozzátartozók nem dönthetnek a szervadományozásról, így nincs joguk megtiltani azt. A hazai jogszabályok szerint csak akkor nem távolíthatók el az agyhalott szervei, ha azt ő még életében megtiltotta, s arról írásos nyilatkozatot tett. Azt hinnénk, hogy a balesetet elszenvedőkből lesz a leggyakrabban agyhalott, ám a donorok kétharmada az agyvérzésesek közül kerül ki.