Mire tizedszer kattan a zár

Érdes hangon mondja a verset, miközben végig édesanyjára néz: „Köszönöm az életet, mely rögös és nehéz. De tudom, hogy vezet rajta egy szülői kéz.” Hová? – tűnődök el az asszonyra pillantva, aki szavaló fiával szemközt ül. Valószerűtlenül sovány. Papír zsebkendőt szorongat a kezében, azzal törölgeti szemét. Ha homályosan is, de vajon kit lát? A tizenkilenc évesen lopásért, okirat-hamisításért, zaklatásért két év fogházra ítélt bűnözőt? Vagy a fiát? És mit érezhet az a nő, akinek gyereke plüss mosómacit tartogat, hogy a műsor után átadhassa anyák napja alkalmából – nem fekete-fehér iskolai ünneplőben, hanem zöld kockás rabruhában? Felügyelőkkel és biztonsági kamerákkal őrzött zárt helyiségben, ahova egyetlen rácsos ablakon érkezik a fény, a mennyezet közepéről. De hogy a fejekbe honnan fog, az rejtély.

►

– Senkinek nem volt olyan jó élete, mint nekünk. Másoké unalmas, csak sétálgatnak. Bezzeg mi, ha tudná! A bátyám is gengszter volt, csavarogtunk, buliztunk, ettünk-ittunk, amikor akartunk. Ő nőket futtatott, én vigyáztam rájuk. Nem hazudom, hogy megbántam – mondja Kocsis Olivér a műsor után. Zárkája falán a csupasz valóság helyett a még csupaszabb nőideál – de alatta, családi fotókon már a realitás: hét testvér és az anyuka néz vissza ránk. Tizenhárom éves volt, mikor a szüleit börtönbe zárták. A gyerekeket szétszedték, nevelőintézetbe és nevelőszülőkhöz adták. Miután édesanyjuk szabadult, újra magához vette őket – már amelyikük nem került időközben szintén börtönbe…

– Mi nem abban nevelkedtünk, hogy dolgozzunk, hanem hogy csináljuk a pénzt. Mikor a testvéreim éheztek, nem számított semmi, mentem és szereztem ennivalót. Apám régebben négy-ötszázezreket hordott haza, tizenöt-húsz autónk állt az utcában, bent meg zsákszámra az arany. Házalni járt.

Mit is kérdezhetnék? Inkább csak nézem, amint elővesz egy köteg borítékot. Az arca megváltozik. Mutatja a gyöngybetűs kézírásokat, rajta szívek, színes virágok és a szöveg: „Drága tesókám, csak sírunk, mióta elvittek, anyu hetek óta nem eszik, szeretlek.”
– Nem akarok visszajönni, inkább dolgozni fogok. Itt lelkileg roncs lettem. Hiába rendes mindenki, a családom kint szenved. De sokan mondják, hogy úgyis visszakerülök.

►

Konganak a szavak a fejemben, akár a labirintusszerű folyosó a lépteink nyomán. Zárak kattannak, rácsok csapódnak utánunk. A nyitott körletekben megáll az élet, ahogy elhaladunk előttük. 14 és 21 év közötti fiatalok merednek ránk, rablás, gyilkosság, erőszak elkövetői. Kihúzzák magukat, és hangosan köszönnek kísérőm, Koncz Katalin őrnagy asszony és vezető nevelő láttán. Említem neki Olivér szavait és az Országos Kriminológiai Intézettől kapott statisztikát, miszerint a letöltendő szabadságvesztésre ítélt bűnözők esetében a visszaesés 40-43 százalék.

– Ha visszatér az eredeti környezetébe, valószínűleg tényleg visszaesik. De ha van ereje albérletbe költözni, tanulni, akkor sikerülhet kikapaszkodnia. Soha nem lehet tudni, melyik mondatunk talál célba és indít el valamit. Tíz éve dolgozom közöttük, és hiszek abban, hogy legalább néhányuk megváltozik. Ezért vagyok még itt.

És ezért segít behozni a falak közé a kötelezőn túli foglalkozásokat: börtönszínházat, szakképzéseket, bibliaórákat, filmklubot, középiskolai tanórákat. De hogy mennyivel egyszerűbb leírni, mint véghezvinni, azzal a börtönszínházi műhelymunkán szembesülök.

►

A terem sarkából figyelem a fiúkat. Körbe kellene állniuk, de néhányan hosszas unszolásra sem teszik, pedig ide önszántukból jöttek. Hogy lesz ebből valaha is színdarab? – töprengek, aztán eszembe jut, amit Kőrösi Márk tréner mondott: nem az előadás a cél, sokkal inkább a szociális készségfejlesztés, az önismeret, a társas viselkedés.
– Tedele-tedele – darálják hangosan, hogy bemelegítsék az arcizmokat. Aztán egyikük a hangsúlyos „té” segítségével leköpi a másikat.
Figyelem a trénert, és újból felidézem magamban a foglalkozás előtt hallottakat: „Másokkal nem szeretnék színházat csinálni. Az ő szemükben még tükröződik a legtisztább, legmélyebb igazság, amit nem lehet tanítani…”

Próbálok hát a szemükbe nézni, de ők egymással vannak elfoglalva: élő szobrot kell alkotniuk.
– Alkalmazkodj, köcsög!
– Hozzád, geci?! Nem bízok meg benned soha.

Végül összeáll a kép – hanyatt nem esek tőle, de szerencsére ők se hasra. Mindannyian dolgoznak már, csak egyikük lóg. Meg a levegőben valami. Ami aztán robban is: két fiú összeverekedik. Miért? – bámulok a többiekre. Régi ügy – mondják, és hozzáteszik: foglalkozáson ilyen még nem történt.