Találkozások a sárga góré körül

Mécsesek égnek, drapériák lógnak, és világok találkoznak itt – gondolom, miközben körbetekintek az imateremben ülő mezítlábas embereken. Nemcsak földi és égi, emberi és isteni birodalmak kapcsolódnak össze e parányi helyiség esti fényénél, hanem sokkal távolabbiak is: azoké, akik életre hívták, működtetik és azoké, akik lakóként birtokba vették ezt a baranyai faluban létrehozott menedéket.

– Köszönöm, hogy van apukám és anyukám, hogy elvittek ma Pécsre és kaptam tőlük pizzát – hallom az egyéni imák sorában a kislány, Amaya Barcsay hangját. Édesapja, dr. Barcsay András, a ház lelke és az esténkénti taiséi imaalkalom vezetője bemondja a következő ének sorszámát, majd megpendül két gitár. „Ne félj, ne aggódj, ne sírj, ne bánkódj” – énekli idős és fiatal, ki magyarul, ki franciául.

Vajon ez a hétéves kisfiú itt mellettem mit mondana, ha meg merne szólalni azon a selypítő, kissé dadogó, kiabálós hangján? Talán amit délután, a ház tornácán válaszolt a kérdésemre: „Azért jó itt lenni, mert itt nem veri apa anyát…” Nézem az összekulcsolt kis kezet, így könyörgött otthon is édesapjához: „Kérlek, ne bántsd!” Válaszul akkora pofont kapott, hogy nekiesett a falnak.

Ahogy idézem a történetet, távolodik tőlem a zene, majd végleg elnyomja a jelent a néhány órával ezelőtti múlt. Peregnek a képek, amiket a nap folyamán átéltem.

►

A kisfiú édesanyja nem szól. Beáztatja a vödörbe a rongyot, majd kicsavarja és húzza-vonja a közös konyha kövén. Fiatal és csinos, senki nem mondaná meg, hogy hét gyermeket szült. Aztán felegyenesedik, nekitámasztja a felmosó nyelét a konyhaszekrénynek, és a szemembe néz. Már nem gondolom többé, hogy fiatal.

– A nevemet ne írja le, a férjem nem tudhatja, hogy itt lakunk. A családsegítő bújtatott el és segített a szökésben. A nagylányom hallott az iskolában egy előadást a családon belüli erőszakról és megtette a bejelentést. Ha ő nem lép, még mindig otthon vagyok.
– Otthon?! – nevet fel a lány keserűen. – Inkább a föld alatt…

Mert az apa válogatott kínzásokkal élt. Öklözte, rúgta, hajánál fogva verte a falba a fejét, kést szorított a nyakához, jeges sörösüveggel ütötte a törékeny nőt, akit valaha feleségül vett. De alkoholista lett és betegesen féltékeny, különösen az utóbbi két évben, mióta az apját eltemették. Aki egykor ugyanígy ütlegelte feleségét…

A gyerekekre nézek, akik közben körénk sereglettek mind a heten. Próbálom jelezni, hogy ne előttük folytassuk a beszélgetést, de rádöbbenek: naiv az ötlet, hisz’ ők mindezt a valóságban is átélték. Átmegyünk a szobába, mutatják a helyiséget, ahol átmenetileg élnek. Rend és tisztaság van odabent – és nyolc fekhely. Míg otthonukban, a kertes parasztházban továbbra is az apa tartózkodik – egyedül. De nemcsak a házat hagyták a faluban, hanem a barátokat, az óvodát, az iskolát, a fociedzéseket is. Félbemaradt a számítógépes vizsga, megszakadt a KRESZ-tanfolyam. És még valami:
– Nekem soha nem lesz gyerekem. És férjem sem – csengenek fülemben a nagylány szavai.

►

Pedig elég egy élettárs is ahhoz, hogy mindent tönkretegyen – mint Zsuzsa esetében, aki nagylányával a szomszéd szobában él. A középkorú nő arca szép. Hát még milyen lenne, ha a férfi nem törte volna szét az arccsontját! Zsuzsa így is engedi, hogy fotózzuk és leírhatom legalább a keresztnevét. Mert szeretné, hogy minél többen meghallják kérdését: a magyar igazságszolgáltatás vajon ki mellett áll? Bár ez inkább kiáltás, tehetetlen felháborodás, amiért tizennégy éves lányával nem mer hazatérni saját tulajdonú otthonába. Pedig volt élettársát brutális tetteiért februárban jogerősen tizennyolc hónap szabadságvesztésre ítélték, ám helyhiány miatt egyelőre nem kezdte meg a büntetés letöltését. Szobájuk falán az álmok tengerparttal és pálmafákkal, bennük pedig a remény, hogy mielőbb visszamehetnek. Ezúttal majd ők pofozzák ki – a házat, hogy eladhassák, és a pénzből újrakezdjék, amit még lehet. Ott, ahol a férfi szabadulása után sem találja meg őket.

– A távoltartási törvény nem segít? – kérdezem, hisz épp azért alkották, hogy a bántalmazott maradhasson a lakhelyén, míg a bántalmazót eltiltja onnan. Csakhogy az élet nem feltétlenül a jogalkotó elképzelései szerint zajlik.
– Mire mennék a papírral?! Előfordult, hogy átmászta a kerítést, bezúzta az ajtót. Talán szólnom kellett volna, hogy várjon, telefonálok egyet, aztán legyen türelemmel, míg huszonöt perc alatt a legközelebbi rendőrőrsről ideér valaki. Ehelyett ahogy tudtam, védtem az életem.

►

Megyek tovább a rendbe hozott házban, és arra gondolok, bárcsak az itt lakók lelkére is igaz lenne ez, mire innen továbblépnek. Az otthon ugyanis egy-másfél évig jelent a családoknak menedéket. Kit a brutalitástól óvnak meg az öreg vályogfalak, kit a hódfarkú cserepek védenek a fedélnélküliségtől. Vagy inkább önmagától? – töprengek, miközben egy-egy szobába benézek. Itt csontsovány édesanya alszik az ágy és a nap közepén, mellette kilenc hónapos gyermeke. Az apa a tévében rajzfilmet néz. Megy a televízió a másik szobában is, fölöslegesen: az ötgyermekes anyuka mereven bámul maga elé. Mégis rend van és tisztaság, mint mindenütt. És ő is, mint mindegyikük, megfőzte délelőtt gyerekeinek az ebédet, rendszeresen takarít és ápolja a konyhakertet. Mi erőfeszítésbe kerülhet mindez? Csak az sejtheti, aki hallott már arról, mit jelent a szociális fogyatékosság és az önmagukról való gondoskodás képtelensége.

– Találkozunk az imaórán – hallom ekkor az egyik gondozónő hangját, majd a választ is:
– Én ugyan nem megyek, rajtam Isten nem segít.

Gyengéd simogatást kap erre a lány és kedves szavakat. Nekem meg eszembe jut, mivel indítják útnak a gondozókat: egy szalagmunkás, akinek az a feladata, hogy szürke kockákat csomagol, nem törhet ki dührohamban, valahányszor megjelenik a szalagon egy szürke kocka.