Cipőápoló bokszfenomén – Gedó György portréja

Budapesten, a Corvin mozi előtt találkozunk, jól megnézte az '56-os fiú bronzszobrán a fegyvert. Bottal jár, maszkot visel. A kézfogás már kiment a divatból, ezért öklözünk… na de álljunk meg egy szóra, egy memoárbekezdéssel felér, hogy most öklöztem egy olimpiai bokszbajnokkal! Bemegyünk a pékségbe, és máris a pulthoz kerülünk. A má­kot szereti, de csak diós kifli van, sebaj, jó lesz az is a habos kávé mellé.

Ülünk a teraszon. Kezdjem keményen? Nos! Ahogy készültem a beszélgetésre, láttam, ahogy valamelyik televízióban a riporternek azt mondja, hogy újpestiként ezer szállal kötődik a városrészhez, hiszen ott született. De én mást is hallottam, sőt már talán írtak is róla. Honnan tudja, hogy ott született? Tisztáznunk kellett, hogy mint újszülöttet a Fóti úti zsinagóga lépcsőjén találták.

– Egy megyeri úti gyermekotthonba vittek, s idővel én is egy örökbefogadó családhoz kerültem. Teltek az évek a művelt zsidó családban. Később Békéscsabára kerültünk. Apámnak géplakatosműhelye volt. De nem csak felhőtlen benyomások értek! Én hajtottam ki de­cemberben is a teheneket a homokbánya melletti mezőre, s alig vártam, hogy valamelyik egy gőzölgőt szarjon, és én a fagyott meztelen lábammal beleállhassak.

És reggelente úgy kezdtem, hogy iskola előtt elmentem Kovács Jani bácsihoz, aki patkolókovács volt, és negyed hattól fújtattam a szenet, hogy a munkakezdésre izzon. Kaptam érte egy forintot, ami nagyon nagy pénz volt. Vettem belőle egy vastag szelet gyümölcsszalonnát és kiflit, hazafutottam, így megvolt az én és a négy testvérem aznap reggeli élelme.

A Békéscsabai Építők Előre klubban kezdett bokszolni. Megismerkedése az ökölvívással nem volt felhőtlen. Miután az edzőterembe vetődött, megengedték neki, hogy nézelődjön, aztán sok napi lejárás után a ringben jól megverték, sőt amikor hazament, még az apjától is kapott egy zakót. Élete első veresége nyugtalanította, és nagy elszántsággal készült a visszavágóra. Eredményesen, mert nyolc hónap múltán már ő volt a győztes.

Közben olyan szakmát tanult, amellyel jól lehetett keresni, így autogén villany- és lánghegesztőként a fővárosban, a Hajógyárban helyezkedett el.

– Minőségi hegesztőként függőlegesen, fej fölött vízszintesen hegesztettem a 3600 tonnás, szovjet piacra készülő hajók alját, olykor le kellett menni a dupla fenékbe is. Annyit kerestem, hogy abból sarki házat lehetett volna venni.

Gedó György 1965-től a Magyar Pamut versenyzője volt, két év múlva a Budapesti Vasashoz igazolt, ahol a világhírű mesteredző, Adler Zsigmond (Zsiga bácsi) tanítványa lett, és őt is tekinti a nevelőapjának. Az élmezőnyben 1968-ban, az abban az évben bevezetett legkisebb súlycsoportban, a 48 kilós kislégsúlyban (papírsúlyban) bajnoki címmel mutatkozott be.

A válogatottnak 1968-tól lett a tagja. Első olimpiáján, az 1968-as mexikói játékokon balszerencséjére már első meccsén megsérült, és a mérkőzésektől búcsúzni kényszerült. A következő évben Bukarestben Európa-bajnoki aranyérmet szerzett, és címét 1971-ben megvédte Madridban. Meló mellett, egy óra munkaidő-kedvezményt kapva készült az 1972-es müncheni olimpiára, ahová már favoritként érkezett.

A thaiföldi Sripirom Surapongot kiütötte, az ausztrál Dennis Alan Talbotot 5-0-ra leiskolázta, a szovjet Vlagyimir Ivanovot a ringben iszonytatóan meglendítette, s rajta 3-2-vel lépett túl. Az elődöntőben a brit Ralph Evansre is rászámoltatott (5-0), majd a döntőben sem lehetett vitás az eredmény, a harmadik menetben az észak-koreai U-Gil Kimre is rászámoltak, és Gedó egyhangú, 5-0-s pontozással győzött. Lábai előtt hevert a világ.

Ez volt az olimpián az első döntő a túszdráma lezárulta után. Gedó György úgy érzi, hogy az életét egy tea mentette meg.

– Engem is meghívtak az izraeliek az 1972. szep­tember 5-re szóló közös reggelire. Hajnalban keltem. Mielőtt elindultam volna, a szállásunk konyháján bíbelődtem egy teával, majd ahogy az épületek között haladtam néhány sporttársammal, elkezdtek lőni.

Később kiderült, hogy a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet az olimpiai faluban már hajnalban izraeli sportolókat gyilkolt meg és ejtett túszul. A lövöldözés az első reggeli kiszabadítási kísérlet idején történt, s a balul sikerült mentőakció végén aznap késő estére a terroristákkal együtt a túszok is életüket vesztették.

– Ha az izraeliek szállásáig eljutunk, hazavágtak volna minket is – állapítja meg komoran. Aztán hozzáteszi: – A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke, Avery Brundage a játékok folytatásáról döntött.

A sportvezető legendássá vált mondata – „Show must go on!”, a show-nak folytatódnia kell – jelezte, hogy nem hátrál meg. (A Queen együttes 1991-től nyomatékosította a mondat jelentőségét az azonos című számával.) Ugyanakkor, a terrorszervezet a robbantások folytatását ígérte, ezért Gedó György a döntőben úgy táncolt, hogy meg volt győződve arról, a szorító alatt is ketyeg egy időzített bomba.

Az olimpiát követően elszálltak az ünneplésével kapcsolatos illúziói. Bár nem akart katona lenni, 1973 novemberében behívták. Végül bilincsbe verve vitték el a budapesti, Megyeri úti laktanyába, és a flottillánál mind a 20 hónapot le kellett töltenie. Olimpiai bajnokként nem kapott kedvezményt, még akkor sem, ha azt megígérték neki, és ezt nagyon a szívére vette. Mivel a katonai szolgálata idején a Honvédba sem volt hajlandó átigazolni, edzésekre nem engedték. Érthető, hogy 1974-ben az amatőr boksz első, Kubában megrendezett világbajnokságán – mivel hét hónapja nem volt kesztyű a kezén – nem ért el helyezést.

– Ott ült Fidel Castro az erkélyen, és bólintott. Erre szanaszét vert a későbbi világbajnok, a Hernandez. Két helyen kétcentis szakadás keletkezett a fejemen, mert belém fejelt, és nem is figyelmeztették érte. Elvezették a meccset – vélekedik.

Később még a montreali olimpiára is kijutott, ahol profi karriert ajánlottak neki. Négyszázezer dollárt kapott volna a szerződésért, és egy főútvonali cipőüzlet átvételét ígérték. Már volt felesége és két gyermeke, nem akart kockáztatni, bár ma is meggyőződése, hogy a családját utána engedték volna. Hazajött.

Villámgyors és vídiakeménységű bokszoló volt, ráadásul balkezes lévén fordított alapállású, ami nemegyszer megzavarta ellenfeleit. Nyolcszoros magyar bajnokként (1968–1973, 1975, 1980) vonult vissza. Huszonkét éven át volt magyar válogatott, és 597 meccséből csak tízet veszített el, egy döntetlenje volt, a többit mind megnyerte, 57-et kiütéssel. Az akkori sporthangulatról ma így vélekedik: – Ha én elmentem egy versenyre, ott sírás volt, és könnyek hullottak. Letakarítottuk egész Európát! Remegtek tőlünk!

Ha az Adler iskolát képviselő magyar ökölvívóval összekerült valaki, akkor nonszensznek gondolta, hogy bármi esélye lenne. Az ökölvívók népszerűbbek voltak a labdarúgóknál. A mérkőzések nézőtere zsúfolásig tele volt, az ablakokban is csüngtek az emberek. Egy romániai versenyen az elődöntőben úgy kiütöttem a román bajnokot, hogy a pódiumon szinte az egész Ceauşescu család sírt.

1980-tól a Vasas Ökölvívó Szakosztályának edzője, 1981-től 1989-ig a Belvárosi Vendéglátó Vállalat üzletvezetője, majd a Népstadion és Intézményei rendésze.

– Először a Váci utcai Remy Martin bárt kaptam meg, a feleségem elvégezte a vendéglátóipari iskolát, és ő vezette s irányította a tizenkét alkalmazottat. De én még bokszoltam mellette. Sokat utaztam. Előfordult, hogy Ronson tűzkövet hoztam Amerikából egy zsákkal. Ötezer darabot. Akkora üzletet csináltam, mint máskor soha. Később az Apostol éttermet kaptam meg a Kígyó utcában üzemeltetésre, a krémkávéiról is híres Mézes Mackó büfé mellett, majd egy borozót működtettünk, de az minden pénzünket elszívta. Így kerültem egyfajta lejtmenetben a Népstadionhoz rendészeti osztályvezető-helyettesnek.

Papp Lacival, Puskás Öcsivel jó viszonyban volt. Puskás mindig meghívta a Feneketlen-tónál tartott születésnapi mulatságára. Már mint népstadionos rendészeti szolgálatvezető egyszer Öcsit megtréfálta. Azt mondta neki, hogy a második emeleten elromlott az MLSZ-hez vezető lift. De kiderülhetett a turpisság, mert amikor a labdarúgó felért a lépcsőn, kinyitotta az ablakot, s azt ordította: „Gedó! Elmész te a picsába!”

– Hogyan jutott el abba az állapotba, hogy 1990 márciusában közbotrányt okozva kimenjen a Hősök terére cipőt pucolni?

– Sok keserűség gyűlt bennem. A Szép utcai Egri borozó veszteséges volt. Odavettem az egyik sporttársamat is, mert nem volt munkahelye. Kitűnő boraink voltak, de mégse jutottunk ötről a hatra. Ráadásul azt mondták a sóhivatalban, hogy ne reménykedjek a lakáskiutalásban sem. És olyan hangok is elterjedtek, hogy Wichmann Tamás és Tatai Tibor mosókonyhában lakik a családjával meg az anyóssal. Elkeserítő volt az egyéni sportolók helyzete. Volt bennem düh.

Megszerveztük az egészet, táblát csináltunk „Boxoltasson az olympiai bajnokkal!” felirattal. És a téren azt kiabáltam, hogy ha már az életünket nem tudjuk kifényesíteni, akkor legalább a ci­pőinkkel tegyük ezt meg. Az első vendég száz forinttal honorálta a cipőtisztítást, akkor az hű, de nagy pénz volt! A turisták is nyomták nekem a dollárt, meg is rettentem, hogy a végén letartóztatnak valutabirtoklásért.

A demonstrációnak volt foganatja. Bár az újságok a cselekedetét elítélték, egy sportlap például azt írta róla: „Sajnáljatok, mert kitolt velem az élet, én vagyok a Nagy Kisemmizett. S Gedónak pontosan nincs joga így vélekedni, mert az elmúlt évtizedekben sokkal többet kapott egy átlag állampolgárnál.” Azért hamarosan havonta ötezer forintos kiegészítést kaptak az olimpiai bajnokok, majd az olimpiai helyezettek is a nyugdíjuk mellé. Szerinte abban is benne van egykori küzdelme, hogy 2004-től életjáradékot kapnak az olimpiákon érdemlegesen szereplő élsportolók.

Gedó György 1991-től 1995-ig az egri Kordax SE vezetőedzője volt. 1994-ben, miközben edzésen az egyik nehézsúlyú bunyóst iskolázta, súlyos balesetet szenvedett és lebénult, kerekesszékbe kényszerült, de kitartó emberként elérte, hogy mankóval ismét járni tudjon, s idővel a mankót is botra tudta cserélni. Balesetét követően rájárt a rúd: meghalt a felesége, és rokkantnyugdíjából egyedül kellett nevelnie a gyermekeit. Mondták róla, hogy eladta az olimpiai aranyérmét, de azok hazudnak – méltatlankodik hangosan a kávézó teraszán.

Gedó Györgyöt kétszer választották meg az év ökölvívójának, majd az év edzőjének. 1986-tól a Vasas Örökös Bajnoka, 2000-ben Aranygyűrűt, 2006-ban életműdíjat, 2009-ben Magyar Ökölvívásért Érdemérmet, 2013-ban Csík Ferenc-díjat kapott. Róla nevezték el a Vasas Fáy utcai edzőcsarnokának ökölvívótermét.

A mai napig szívén viseli a magyar ökölvívás sorsát. 2016-tól a Magyar Ökölvívó Szövetség országos szakfel­ügyelőjeként járja az utánpótlásversenyeket.

– Az ökölvívó-mesteredző kollégákkal le szoktam ülni, s arról beszélgetünk, hogyan kell egy jó edzéstervet elkészíteni, mert látok hiányosságokat. Azt se tudják, hogy az ökölvívó kézfejében 29 csont és 124 ínszalag van. Mit is jelent ez? A fiatalokhoz az anatómiai ismeretek mellett pedagógiai érzék is kell, mert a versenyző és az edző együtt sír és együtt nevet.

– Akit így neveltek ebben a sportban, csak az tudja ezt már. Magának Zsiga bácsi, a legjobb edző jutott.

– Annyi elfeledett epizódunk van. Ismerem Bognár Józsit (Joe Bugner), aki nem játszott alárendelt szerepet Joe Frazierrel, Cassius Clayjel (Muhammad Alival) szemben sem. Kibírta a nyolc menetet, és lábra állt, talpon kihordta. Csík Tiborról, negyedik olimpiai bajnokunkról, aki Londonban 1948-ban nyert az olimpián, kevesen tudják, hogy később profi világbajnok lett ausztráliai színekben. Szerettem volna a hamvait hazahozni, de nem volt négyszázezer forintom az exhumálásra és a hamvak hazahozatalára.

A jászberényi polgármester adott volna díszsírhelyet. Mint ahogy elintéztem a kis öregemnek, Adler Zsigának, hogy a Farkasréti temetőben adjanak neki egy sírhelyet. Zsiga bácsival együtt keltünk, együtt feküdtünk. El kellett engednünk egymás kezét. Minden hónapban kimegyek a sírjához. Neki nagy része van abban, hogy a világ tetejére tudtam jutni bokszbukósisak nélkül, s örömet tudtam szerezni a magyar nemzetnek. A tíz mérkőzésért, amit nem nyertem meg, mindig revansot vettem, négyszer-ötször megvertem ellenfeleimet… Nem felejtek, de úgy látszik, mások sem. Most volt a születésnapom, annyian felhívtak, hogy majdnem gajra ment a készülék.

– Minden születésnap számvetés. Még mindig a panelban él?

– A kisebbik fiamnak odaadtam a panellakásomat, mert egy tündéri kisunokával ajándékozott meg. Hároméves a kislány. Így én a Pál utcában lakom az öcsémnél. Néha beszélünk az egykori, egyenlő részekre vágott gyümölcsszalonnákról. Olyan ízt nem éreztem soha.

– És a botja? Felül fémborítású, de bokamagasságban felettébb megviselt.

– Egy boltban egy hároméves forma kisgyermek a üdítősrekeszeket rángatta. Kezdett dőlni a torony, s én mint egy villámgyors horogütést, a botomat szúrtam oda. Nem is ezért sírt a gyerek, mert veszélyben volt, hanem azért, ahogy azt bömböltem, hogy hol van az anyád! Aztán senki sem törődött azzal, hogy eltört a botom. Hamar túlléptek az emberek a gyermek épségét védő közbelépésemen és a káromon. Az sem érdekelt senkit, hogy fogok én bot nélkül eljutni az öcsémhez a Pál utcába.