Csodakút Péterhidán?

A remény, hogy a Dráva holtágai mellé ékelt faluban valami rettentő kincsre leltek, egy rövid időre befürkészte magát néhány helybéli fejébe. Leginkább Szabóékéba, ugyanis a családfő fiának tavaly hatmillió forintért vásárolt, jelenleg lakatlan ház udvarán a 16 méter mély kútból majd egy hónapon át meleg vizet nyertek a búvárszivattyúval.

Akár termálfürdő is lehetne itt egyszer, de minimum egy felfújhatós medence meleg vízzel a helybélieknek, és a geotermikus energiával a fűtést is megoldhatnánk – vélték. Az „50” fokos víz híre bekerült a Somogy megyei, sőt még az országos sajtóba is, amely már önmagában példátlan a 150 lelkes falu történelmében.

Ami korábban történt itt, azt nem írták meg az újságok, de a televíziókban sem említették annál az egyszerű oknál fogva, hogy akkor azok a hírközlő eszközök még nem is léteztek. A krónika szerint Péterhida a Tibold nemzetség ősi birtoka volt, később II. Ulászló a Báthoriaknak adományozta, és 1550 körül a babócsai plébános is a falu földesuraként tengette napjait. A Péter-hídja néven is említett település a szentgyörgyvári uradalomhoz tartozott, 1677-ben a Széchényiek tulajdonába került, és egészen a XX. századig az övék is maradt.

Ami a hősöket illeti, 1848 őszén egy Jellasics hadához tartozó granicsárcsapat megtámadta a falut, de a helyi nemzetőrök és népfelkelők sikeresen visszaverték a támadást. Az I. világháborúban 25, a II.-ban 16 péterhidai lakos halt hősi halált, nevüket kőbe vésték, az emlékmű az önkormányzat mellett látható.

Péterhida a Drávának és holtágainak köszönhetően ősi halásztelepülés: története során szinte mindig élt itt legalább 10-12 halász, sőt állítólag a földművelésügyi minisztériumnak is volt itt halászati kísérleti telepe. A helyi paprikás halleves jellegzetessége az volt, hogy mindig nagy haldarabok kerültek bele, talán megvan még a receptje valahol egy asztalfiókban. Az 1960-as évek elején azonban a Rinyát szabályozták, az Ó-Dráva elmocsarasodott, így az addig ősi kellékeket, eresztőhálókat és varsákat használó halászat hanyatlani kezdett.

Még a Dolgozó Nép Alkotmánya Mgtsz sem tudott sokat tenni a halászati ágazatok megmentéséért. A lakosság is csökkent, 1960-ban 540-en, öt év múlva már csak 470-en éltek Péterhidán, ma pedig már 150-en sem. A helyi iskolát, amelynek alsó és felső tagozata is volt, be kellett zárni, nincs már kocsma sem, a boltocska pedig naponta csak pár órát van nyitva.

A fa­lu melletti mocsaras vidéken a horvát határ, a horvátok Petridának, Petricának hívták a települést, amely nemcsak látszólag, talán valójában is haldoklik. Ahogy a Fő utcában sétálok, látom, hogy három ház közül kettő eladó, de oly ritkán jár erre érdeklődőket kalauzoló ingatlanközvetítő, talán csak akkor, amikor az Óperencián túli üveghegyet csőrével koptató madárka meg-megáll itt pihenni.

A Fő utcában, a csodakutas portán, amelyről olvasni lehetett Győrben, Tihanyban, Tatabányán, s Fényeslitkén is, az öreg ház mellett az udvaron asztalok és székek a szőlőlugasnál. Hosszan futnak végig a melléképületek, így a 100 éve téglából rakott szerszámosház és lóistálló is. A néhai Dömötör bácsi portáján a lomtáras helyiségben a falinaptáron egy 1987-es topleszes szépség, aki azóta vélhetően nagymama már. De a lényeg a lényeg, a kerekes kút oldalán a fúrómester neve: Semofcsán József, Babócsa, 1939.

– Nincs már benne semmi meleg! – sóhajtja Szabó László, miközben megigazítja a fején a rózsaszínű baseballsapkáját. – Korábban ebbe a fémkádba szivattyúztam a vizet, amelyikből napokig locsoltuk a paradicsomot és a veteményeskertet, na meg nyáron a gumi fürdőmedencét is megtöltöttük. Aztán egyszer észrevettem, hogy gőzölög a felhúzott víz. Meleg víz, nocsak! Mivel a vízügynél dolgozom én is, leginkább a falu vízelvezető árkait tisztítom, a Malomárkot, a Pálinkafőző-árkot, tíz nap elteltével telefonon szóltam a központi kollégáknak, hogy nálunk már egy ideje meleg víz jön a kútból.

Ki is jöttek a katasztrófavédelem embereivel közösen, megnézték a körülményeket, mintát vettek. Negyvenkét fokosnak mérték a vizet, ez már kellemetlenül meleg a fürdésnél. Azt állapították meg, hogy biztosan a hibás búvárszivattyú elektródái melegítették fel használatkor a vizet. Kételkedtünk ugyan a szakvéleményben, de mivel kivettük a szivattyút a kútból, újra hideg lett a nyert víz, ezzel el is felejtettük ezt az egészet.

Keserű szavak a tárgyilagosság jegyében. Szabó László huszonkilenc éves fia egy ideig itt lakott a nyáron a kis menyecskéjével, de nem jött be nekik a falusi élet, ezért őszre visszaköltöztek egy közeli városba. Üres a porta, és még a kútban is hideg a víz! Szeretnék eladni a házat – tudván, hogy a 6 milliós vétellel rossz üzletet kötöttek – legalább 5 millióért.

Amikor Budapestről felhívtam a falu polgármesterét, Kaló Tímeát, ő rögtön mondta, hogy hülyeség az egész történet, egy búvárszivattyú zárlatossága miatt ne menjünk el hozzájuk. Még szégyenszemre én győzködtem, arról, hogy az internet szerint szép a falu, tán lenne mit bemutatni, s megígértem, hogy a „csodakútról” nem kérdezem. De mutassa be nekünk inkább a vízimalmot, a haranglábat, az öreg fát, a levendulást, meséljen az egykori halászfaluról, ahol sajátos, nagy halszeletes halászlét főztek, tán még a receptjét is ismeri valaki.

Jó ezt tisztázni, mielőtt 600 kilométert utazna az ember.

Ehhez képest zárva az önkormányzat, bár megjegyzem, jócskán késtünk a megbeszéltekhez képest. Kaló Tímea polgármester nem veszi fel a telefont, s nem is hív vissza. A harmadikra annyit ír, bár nem őriztünk közösen ludat, hogy „Visszahívlak”. Majd azt: „Ha végeztem, visszahívlak”.

*

Az értesítésére várva, kihasználom az alkalmat, hogy igazán szétnézzek a faluban. Járomi János és Gyurka Gábor a hideg, esős időben szélvédett helyen, a buszmegállóban diskurál. Arról, hogy Járomi szerszámkészítőként hány évig dolgozott gyárakban, s pesti srácként itt volt katona huszonhét hónapig, s ide nősült, Gyurka pedig mire vitte volna, ha gépkocsivezetőként egykor hivatásos katonának áll és Nyírbátorba költözik, lám, negyvenkét évesen szép pénzzel mehetett volna nyugdíjba.

Gyurka Gábor, aki barcsi gyerekként évtizedekig egy tejüzemben dolgozott, egyébként Péterhida utolsó kocsmárosa, ha akarna, tudna a he­lyiek gondolatvilágáról beszélni. Négy-öt éve bezárt, kis falu, nem volt forgalom. Gyurka horgászik, mert van még elég hal a vizekben.

Mesélik, hogy olajbányász-gyakorlattal rendelkező fúrómester a „csodakutas” jelenségről azt mondja, nemrég földrengés volt Horvátországban, elmozdulhattak a rétegek a mélyben. Márpedig ha ezen a földgázban gazdag környéken a föld alatt a gáz és a víz egyensúlya felborul, akár gejzírként is feltörhet a forró víz, amely természetesen képes arra is, hogy egy kút hideg vizét egy időre felmelegítse.

A folyószabályozások miatt girbegurba errefelé a horvát határ. Szárazon is át lehetne menni, de ott Magyarországot kerítés védi. A falucskában szép a harangtorony, és felújították a vízimalmot is. Megnéztük a vasúti megállót, naponta tán egyszer jár a vonat, és a szépen felújított vízimalmot is körbejártuk. Az érdem a Péterhida Egyesületé. Az információs tábla alján telefonszám. A hívott fél autóval rövidesen megérkezik.

– Somogy megyében a mező- és erdőgazdálkodás, a pásztorélet volt a jellemző. A számtalan vízfolyás miatt több mint 100 malom működött errefelé. A száradás miatt a vízhozamok csökkentek, és a malmok is gazdaságtalanná váltak, a Babócsai-Rinyán ez az 1808-ban épült Ratalics malom viszonylag jó állapotban megmaradt – mondja Lantos Zoltán, a Péterhi­dáért Egyesület vezetőségi tagja.

A fiatalember egyébként békéscsabai, korábban a Duna–Dráva Nemzeti Parkhoz került erdészeti állásba, aztán feleségestül, családostul ide költözött. Faluszépítésbe, hulladéktelepek felszámolásába, parkosításba kezdtek, s pályázati pénzből sikerült a malmot is felújítaniuk.

– Az elmúlt 60 évben teljes határzár volt itt, Tito óta semmi nem történt, s ez hozzájárult a teljes nihil kialakulásához. Mégis azt éreztük, hogy végtelen nagy tenni akarás van az itt élők egy részében, s bár a legtöbb ember aprópénzzel lekenyerezhető, húszan-harmincan mégis bevonhatók a közös munkába. Amennyiben a helyi identitástudat kialakul, akkor van remény arra, hogy ne szivárogjon el a lakosság. Mert olyan adottságai vannak a falunak, hogy az is elég a turizmushoz, ha nem történik semmi. A határ most elválaszt, de talán összeköt majd egyszer. Már akad is néhány szálláshely.

A Péterhidáért Egyesület a malom felújítása mellett a malom környékét és a vasúti megállóig húzódó sétányt is rendbe tette, a parkosítását is elvégezte, sok közösségi programot, például a környéki őrdombokat bemutató régésznapot tartottak, többnyelvű prospektust nyomtattak.

Elbúcsúzva kalauzunktól, folytatjuk a kis falu felfedezését. Rejtelmes az a kúria, amelyet benőttek a kúszónövények. A focipályán elkorhadt a felső kapufa, vagy talán egy óriás ropinak nézte és leharapta. Mindez csak előjáték ahhoz képest, ahogy az önkormányzat által szervezett „klubélet” helyszínei kinéznek Péterhidán. A település szívében található „kultúrközpont” ajtaja tárva-nyitva.

Bent kiszakadt ülésű, dohos székek, kilátszik a szivacs, penészes asztalok, dobozokban az üres sörösflakonok, az asztalokon a rozsdás szardíniásdobozokban megannyi cigarettacsikk.

Kint a repedező házfalon egy tábla 2008-ból, miszerint a fejlesztés a Dél-dunántúli Regionális Fejlesztési Tanács támogatásával valósult meg. A mellette lévő igencsak elhanyagolt épület oldalára festékszóróval odaírták: P-Club.

Gyenge a talaj termőereje, állítólag nem érdemes itt semmihez sem hozzákezdeni. Csak a szerencse segítene, valami nagy szerencse. Vagy ha Pató Pál úr erre járna, és tanácsot adna. A településért valóban aggódó Lantos Zoltán szavai is eszembe jutnak: „Apró tyúklépésenként megyünk le a szakadékba.”

A polgármesternő sem jelentkezik. Néma mindene. (Se másnap, se rá egy hétre.)

Péterhida környékén olaj- és gázkutak vannak. Nem mindegy, hogy miféle olajak, gázok, meleg vizek cirkulálnak a Föld gyomrában. A légvonalban 10 kilométerre található Csokonyavisonta magas jodid-, fluorid- és metakovasav-tartalmú vize 1943-ban olajkutatás során jutott a felszínre. A gyógyvizet savtúltengés, emésztési zavarok, epebántalmak, székrekedés, elfajulásos gerincbántalmak, idült nőgyógyászati panaszok, vesebetegségek és mozgásszervi problémák kezelésére ajánlják. Gyógyfürdője fellendülést hozott a településnek, címerében egy meztelen nőalak emelkedik ki a vízből.

Hadd idézzem fel a „csodakutas” Szabóéknál tett látogatásunk – eddig elhallgatott – fontos epizódját.

– Nézzük meg, milyen most a víz! Fölhúz egy vödörrel? – ajánlom Szabó Lászlónak. Tíz fokra hűlt a hőmérséklet, még mindig szemerkél az eső. Egy kabát is jól jönne.

Két hete, hogy kivették a szivattyút a mély kútból. Nekifeszül a férfi, tekeri a kart, emelkedik a vödör, majdhogy bele nem esik a fekete lyukba a férfi rózsaszínű sapkája.

Csikorog a lánc a láncon, ahogy feltekeredik a kerekes fahengerre. És lám, ott ring a víz a vödörben. Belenyúlunk. A legnagyobb megdöbbenésünkre nem kúthideg, hanem langyos víz van benne. Lehet vagy 25 fokos.

Szabó László leveszi a sapkát, megtörli a homlokát.

– Langyos. Már megint!