A láma útja, avagy vásár Ónodon

Belesüppedt a sárba a fekete Audi mind a négy széles kereke, a rozsdásodó batárból kikászálódó ember az arany pecsétgyűrűkkel bogyózott virsliujjaival összehúzza kabátját a nagy hasán. Kiszáll a leány, a fiú, majd az asszony is, de senki nem szól semmit.

Int egyet az ember, mire a platós teherautóról a vezetőszárat fogva lehúznak egy lovat, amely rövidesen paripaszerűen, látható kínszenvedéssel a két hátsó lábára áll. Nyerítése elszáll a fagyos széllel. Odalép a férfi az eladóhoz, majd egy tekintélyes méretű húszezresköteget vesz elő a kabátja zsebéből, s miközben pörgetve számolja – felnéz, s a fotóriporternek azt mondja: „Takarodj!„

Ennél jobb kezdés nem is lehetett volna – révedezek a rémségek negyedétől a cukiságok sorára érkezve. A papagájtól az aranyhörcsögig van itt minden. Kifordított ócska kabátra, kinyúlt pulóverre letéve apró csontú csivavák, ketrecekben jól táplált német juhászkölykök várnak a sorsukra. Egy asszony vonul errefelé, mögötte görnyedt férje, aki hallgatja: „Kutyáért nem adok pénzt, jó nekem a korcs is, ugyanúgy őrzi a házat.”

Arrébb, ahol zsákokban árulják a búzát és a kutyatápot, egy pulikat kínáló embernél nagy a tülekedés.

– Van szőr ezeken – mondja egy nézelődőnek a fehér bajszos idős férfi.

– Ó, jaj de finom! – A nő beletúr az elé tartott kicsinység göndör bundájába. – Puli?

– Hát persze, csak a zsebórát nem tettem a nyakába… Valamikor azt mondták, hogy a pásztornak két ékessége van, a pulikutyája és a zsebórája.

– Mekkora az anyjuk?

– Ennyike! Hát a puli, az nem nagy. Vigye el, ma­dám. Huszonötezerért adom, meg ahogy megegyezünk.

De a hölgy eloldalog. Pedig emberünk már tizenötezerért is odaadta volna.

– Volt itt előbb egy koma Monorról, akinek a felesége nánási. Az is vett vóna, de nem volt nála elég pénz. Hogy mehetsz úgy a vásárba, hogy nincs nálad pénz? – teremtettem le, végtére is szinte földik vagyunk – mondja Sándor László, aki egy hajdúnánási tanyán nőtt fel, így került a vérébe a gazdálkodás.

A Lenin Tsz.-ben kezdte a gépállomáson géplakatosként. Majd traktoros­tanfolyamot végzett, s amit a „szocialista reláció hozott”, mindent megnyergelt, még a kombájnt is. Aztán, amikor a Lenin Tsz. és a Rákóczi Tsz. egyesült, s lett belőle a világbéke jegyében Béke Tsz., még inkább szükség volt a műszaki tudására. Ide, Ónodra időtlen idők óta jár borjút venni, s évtizedeken át nagy jószággal, magyar tarkával is foglalkozott. Ma már csak hízói s juhai vannak. Megjön az asszonya is, szatyrában hét kiló dióbél. Lelöki. Szuszog egy darabig. Hajnalban érkeztek. A dióbéllel elindult a sorok között, de azt a zöldségeseknek hiába kínálta. Kettőezer-ötszázért adná kilóját... Aztán idővel majd biztos kétezerért.

Sűrű a forgás a sorok között a nyolc és fél hektáron. A nézelődők előbb-utóbb előveszik a pénztárcát, kapcsos retikült, pincérbrifkót. Könnyed mozdulattal markába kapja a mikrofonját egy nő, de nem a Like a Virgint énekli Madonnától, hanem a hat méter hosszú asztal előtt sürögve egy konferanszié profiságával mondja: „Válogassanak, drágáim, nagyon nagy az akció. Melltartókat, bugyikat, csípőszorítókat, maszkokat, bőröveket! Reklámáron van minden. Tessenek válogatni. Fél áron vannak a pamutbugyik, melltartók, csípőszorítók, tessenek válogatni!” – hallatszik a kereskedő kitelepített hangszóróiból.

Látom a kőasztalok mellett álló árusok lábát, többségük egymásra hajtott kartonpapírokon, hungarocelltáblákon áll, hogy talpról se fázzon fel – mára hideg időt mondanak, ráadásul sötétbe borult a horizont, jeget, havat rejtenek a felhők.

A teherautóból kialakított pékbolt – ahol a presszókávémat iszom – működtetői járják az országot, leginkább Tarcalra, Egerbe, s ide, Ónodra járnak piacozni. Friss a túrós rétesük – ez biztos. Dobozolt fűtő ventilátort cipelnek az úton valakik. „Ezerhat”, „négyezer-ötszáz”, hallom, ahogy elsétálok a pultok előtt. Egy felállított katonai sátorban minden háromszáz forint, egy mikulássapkás férfi ad minden belépőnek bevásárlókosarat a kezébe.

A Szent karácsony dal gyermekkórusos feldolgozása megy „végtelenített szalagon”. Óriás hőmérő, lakat, ecset, halogénizzó, naptár, drótkefe, szemüvegtok, ragasztó, tízes pakkban kulcstartó, borzalmas külsejű karácsonyfadísz, villáskulcs, cipőfűző, patkányfogó, matyóhímzés mintás műanyag kanál, habverő és ezer olyan dolog van itt a rekeszekben, amelyet senki sem akart volna megvenni, mielőtt a piacra jött, de itt aztán meginog az ember.

Saját termékből készült savanyított zöldségeket, darálmányokat árul befőttesüvegekben egy Hajdúböszörményből érkezett házaspár. Egyszerű ízesítésű, tartósítószert nem tartalmazó készítményekről van szó, darált pritamin- és jalapeno paprikákról – tudom meg Sóvágó Lászlóné Jutkától. A férjével mindig is termelők voltak.

Húsz évvel ezelőtt gerberaültetvényük volt, most különleges paprikákat termesztenek. Bár van lakásuk a városban, kint élnek a fóliasátraik mellett a Nagy-Bocskai szőlőskertben, mert a közbiztonság miatt nem nagyon lehet otthagyni a házat. Modern rabság ez.

– Szegfűvel kezdtük, majd húsz évig gerberáztunk. Szerettem végezni, s jól is csináltuk – meséli a férj. – Nagyon lényeges a talaj, mert a gerbera az üreges, szellős, laza földet kedveli. A homokos földet mák­tok­szecskával, rizshéjjal, fenyőtűvel lazítottuk, de a nádszecska bizonyult a legjobbnak. Jól ment minden. Évről évre drágábban adtam a virágot húsz százalékkal, és megvették, mert tudták, hogy mi aznap hajnalban szedtük le.

Mindaddig, amíg az uniós csatlakozás előtt egy évvel eltörölték a virágról a vámot. Behozták a tőzsdéről a sok virágot, s mi onnét egyre lentebb mentünk. Muszáj volt abbahagyni! Próbálkoztunk föl­dimogyoróval, most pedig a megmaradt földön fóliában palántát nevelünk, paprikát, s belőle paprikakészítményeket csinálunk.

A kiszorítósdi viszont ezen a területen is elkezdődött – tudom meg. És olyan drágák lettek a befőttesüvegek, hogy kezdik abbahagyni ezt is.

Ásó, kapa, lapát, fejsze, kalapács, kaszanyél, lekvárkavaró akácfából, húsvágó deszka gőzölt bükkfából, reszelőnyél, plántálófa gyertyánból, palacsintafordító, rántáskavaró, mézcsorgató, vajkenő szilva- és cseresznyefából, s lent a lótartóknak hámfák. Kriván László nemrég Veresegyházára küldött a hámfából hat darabot. Aki itt nem talál magának való faműves apróságot, az tulajdonképpen vásárfiára sem vágyik. Az idős ember disznócsontos sétabotot és zsírkavaró lapátot is kínál eladásra.

Hetvennégy éves. Miskolcon lakik, s van saját erdeje. Ács a szakmája, dolgozott a kereskedelemben, de volt juhász is.

– Nagyon sokan ismernek. Előfordul, hogy ide hozza valaki a fejszéjét, én hazaviszem, benyelezem, beékelem, s megköszörülöm, aztán egy hónap múlva újra eljön a piacra, s viheti.

– És ezek az acélfejek? – mutatok a balta- és szekercevasakra.

– Azokat a hangulat miatt hoztam. Meghalt a szomszédom, és a neje azt mondta, hogy csináljak a rozsdásodó szerszámokkal valamit, mert ő nem fogja használni. Azt mondtam, felköszörülöm, benyelezem, s ha el tudom adni, adok neki érte pénzt. Egymás mellett laktunk és mindig segítettük egymást a férjével, ő kőműves volt, én meg ács. Gondolhatja, mennyi közös munkánk volt.

– Sok munkaóra van a faragásokban. Nem sajnálja rá az időt?

– Van, aki a bisztróban vagy a kocsmában tölti az idejét, engem viszont ez érdekel.

A munkaruhaárusnál huszonkilenc ország zászlaja leng a magasban, mintha egy világcég piaci kirendeltsége lenne, vagy legalábbis a fél világ idejárna kesztyűért, füldugóért, bakancsért. Egy autó platóján ezer seprű.

– Cirokból, fagyalból, vadmeggyből, veresgyűrű somból csinálunk seprűket. Negyven éve én vagyok a gyártó Derecskén. Ezernyolcszáz és kétezer az erősebb, vastagabb darabja. Abban több a matéria, a könnyebbik seprűt pedig az idősebbek szeretik. Van pókhálótisztító nádseprű is – mondja Pozsgai József.

– Tán még virgácsot is csinál?

– Ó, hogyne! Cirokból szoktunk novemberben virgácsot gyártani. Mostanában egyre nagyobb szükség lenne rá. Korábban egy európai barkácsáruházat is mi láttunk el virgáccsal.

Odalép hozzá egy férfi, s két fajta seprű közül választana, de tanácstalan. Megjegyzi, az a baj, hogy mindkét félével dolgozni kell.

– Ó, dehogy! Ez magától sepreget. Meg van tankolva, s egy rúgásra indul.

Pozsgai Józseféknél családi hagyomány ez, az ipar a szülőkről maradt rá. Egykor minden héten ment hozzájuk a helyi téesz nagy autója, tették rá a seprűt, s vitték a boltokba. Százéves masinákkal, darabolóval, maglehúzóval, fésülőgéppel, kötözőgéppel, kötőgéppel csinálja a seprűket. Olaszországból hozta be ezeket a célgépeket, amikor egy szicíliai seprűüzem eladta a régi gépsort.

– Ma már az oszlopporszívó és a távolról wifi-hálózaton működtethető robotporszívó a divat. Mit keres maga itt?

– Megpróbálják elvenni a kenyeremet, de nem sikerül. Amúgy eladó a cég is, küldjön rá embereket. Nincs internetem, de még telefonom sem. A lányom ügyvéd, ha eladnám, ő intézné a papírmunkát.

– Akkor biztosan szomorú, hogy a lánya nem folytatta az ipart.

– Eléggé buta volt, hogy nem ezt csinálta. Sose fog annyit keresni, mint én evvel. De már öreg vagyok, nem akarom csinálni. Akkor várom, hogy hozzanak lóvét, és vigyék a házat, műhelyt mindenestől. Aki virgácsot akar még, az hozzon egy mintát és legyártjuk.

Kezet fogok vele. Jó lesz vigyázni.

A pecsenyézőknél, ahol zsírban forgatják a hurkát, kolbászt, csülköt, pörcöt, s a szél lengeti a cégérként kiakasztott lángost, egyre nagyobbak a sorok. Alig van már hely a lócákon, műanyag székeken. Az illemhely előtt is sokan várakoznak. Száz forint a belépés férfinak, nőnek egy helyen. A jegyszedő hölgy időnként megszólal, mint „üres az ötös”, „felszabadult a hármas”, és a takarító személyzet karmozdulatokkal a megfelelő fülkéhez irányítja a megkönnyebbülésre vágyó delikvenst. Ez aztán világszám.

– Nyáron rendes, azaz még nagyobb vásár van 1100 árussal, közülük 760 a bérletes – mondja az ilyenkor a vásárban tartózkodó Tarnóczi József ónodi polgármester. Ekkora múlttal rendelkező és ilyen nagy vásár nincs még egy Magyarországon. 1396-ban kapott Ónod vásártartási jogot Zsigmond királytól. Ezt a szándékot a későbbiekben az aktuális földesurak erősítették meg. Az 1600-as években már a heti csütörtöki vásárok mellett évente négy nagyon nagy vásár volt itt. Az önkormányzat működteti, ebből van a legkomolyabb bevétele, és a sok kiadása is: szükséges volt kerítéssel ellátni, vizesblokkot építeni, a sárba murvát szórni.

Egykor nagy indulatok keletkeztek errefelé. Folyt a vér is. 1707-ben az ónodi országgyűlés a Rákóczi-szabadságharc tetőpontja volt. Az Ónodhoz tartozó körömi mezőn a rendek egy részének hagyományos sérelmi politikájával vette kezdetét a többhetes gyűlés, így a háborús terhek és az elértéktelenedő rézpénz körül kirobbanó vita hevében néhány főúr és Rákóczi testőrei lekaszabolták Turóc vármegye követeit.

Rakovszky Menyhért táblabíró a helyszínen életét vesztette, megsebesített társát, Okolicsányi Kristóf alispánt pedig kivégezték, a megye többi jelen lévő tagját vasra verték. A történelemkönyvek erről már csak így fogalmaznak: „A rendi ellenállás letörésével a kuruc vezetésnek sikerült elfogadtatni a törvényjavaslatokat.”

Az 1870-es években Ónod mellett akarták elvezetni a Miskolc–Budapest közé tervezett vasútvonalat, de Erdődy Károlyné grófnő nem engedte, mert az „leperzseli a terményt”. Így lett sok jósága mellett sírásója Ónodnak – derül ki a település monográfiájából. Itt található az ország kevés vízivárának egyike romos állapotban.

Mára sikerült a tulajdonjogi akadályokat elhárítani, ha minden jól megy, s minden pályázati pénz erre jön – sikerülhet belőle turisztikai attrakciót varázsolni.

Lassan, de határozottan visszahúzzák a lovat a teherautó zárt platójára. Bekászálódik az Audi vezetőülésére az ember, majd az asszony, s a gyermekek. Nem beszél senki. Pörög a sárban a kerék. Itt, az ónodi piacon a legenda szerint árultak már lámát és farkaskölyköt is. A rossz nyelvek szerint mindkettő állatkerti szaporulat volt, amikor papíron kevesebb jövevénnyel számoltak el. Azért a láma nem biztos, hogy valóban láma volt, mert bár a dalfeldolgozás szerint „láma szeme sötétkék, mégse vagyok a babámnak elég szép”, annak az állatnak nem volt a szeme sötétkék.