Berencsi Attila: Életemben először boldog vagyok

Megremeg a kézben tartott mobiltelefon, ahogy a budai, százhúsz éves ház csatornarendszerén dübörögve végigfut a szennyvíz, a negyedikről a harmadikra és lefelé tovább a földszintig, hogy most mellettünk a pincében leledző csövek tekervényein túljutva, lejjebb a föld alá egy még nagyobb csatornába fusson bele vegyes tartalma.

Barnára mázolt vasajtók, mustársárga gázcsövek mellett egy piros levegőszűrő könyökidoma és egy, a föld alá negyven méter mélyre leásott tekerős kút árulkodik arról, hogy ez bizony egy óvóhellyé alakított pince, ahol három-négy helyiségben Berencsi Attila festőiskolája működik. S a kéz, a vörös körmös kéz, amely a mobiltelefont tartja és mutatja nekem a pandémia bezártsága ihlette festményét egy romos ház faláról, amelynek ablakán kinézve zöldellő tájat látunk, egy igazi szépasszonyé.

Egyébként, ha azt írom, hogy bestiáé, akkor sem biztos, hogy pofon vágna – mert nem is állnék messze az igazságtól. Moór Bernadett „Bedy” ugyanis a kilencvenes években méltán népszerű Bestiák leányzenekar egyik tagja volt – aki most Berencsi Attila útmutatása alapján éppen egy tájképet fest itt.

Az énekesnő a közelmúltig, hat éven át egy a svédországi Stockholm és a finnországi Helsinki között közlekedő, tízemeletes komphajón énekelt tangót, swinget, melódiákat Louis Armstrongtól Bruno Marsig, Frank Sinatrától Dua Lipáig, de ha azt kívánta a publikum, finnül népdalokat is a pop műfajával keverve. A Covid miatti elszigeteltség küldte, hívta haza.

– Öt hét hajón, öt hét itthon – ez volt a menetrend. Szerencsére apuci is jól főz, a két kisfiunk, egy vízilabdázó 17 éves és egy kajakozó 19 éves fiúcska megelégedésére. Veszek két kiló húst vacsorára, amelyet mi a férjemmel csak megkóstolunk, de még ha sokféle körettel tálalom, az is kevés – avat be a családi ételellátás titkaiba.

A hölgy már jócskán betöltötte a negyvenet, s most megvalósítja álmait. Elég jól áll a bakancslistával: egy hazai nagy medley zenekarban slágermixeket énekel Donna Sum­mertől Ed Sheeranig. Filmszínésznő is szeretett volna lenni, és mostanság állandó főszereplője volt egy már felvett, harmincrészes sorozatnak, amelyet talán nemsokára vetíteni kezdenek az egyik kereskedelmi televízióban. Az elmúlt hónapokban elvégzett egy szertartásvezető tanfolyamot, így esküvői ceremóniákat menedzsel, hol erdő közepén éjfélkor csillaghullást csodálva, hol hőlégballonnal felmerészkedve magasra.

Horgolgat, kötöget, leginkább táskákat készít, például laptoptáskát a férjének. Az alapokat egy finn szakács nénitől tanulta még a hajón. A fiatalkori élményfestéseken túllépve azt is elhatározta, hogy komolyabban szeretné az önkifejezés e formáját művelni. Meglátta Berencsi Attila kiírását a közösségi hálón, hogy felszabadult egy hely a festőiskolájában, és rögtön jelentkezett. Amit az elmúlt egy évben festett itt, azt elajándékozta:

– Anyósomnak mediterrán tájat, apukámnak az ausztrál partokat, az öcsémnek hajókat, édesanyámnak virágos mezőt, ez pedig a hugicámnak lesz a születésnapjára, az erdei tájban elrejtettem néhány szívecskét.

– Attila szigorú, de a művészet érdekében teszi. Elugrott egy csavarhúzóért, mert vásznakat fogunk feszíteni – mondja egy másik pincehelyiségben a falhoz támasztott festményeit mutatva Surman Nóra, aki főiskolásként kommunikáció szakra járt, de igazából a festészet érdekli.

– Nagyon sokat tanulok tőle, a legjobb helyen vagyok. A középszerűséget nem szeretem, ezért még leginkább csak a családom látja a képeimet. Itt volt nemrég egy galériás, a színvilágra és a méretekre adott tippeket, legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy menjen a francba, de nem tehettem.

Női alakos festményeket látok. Ezt az alkotót a nőies­ség érdekli, s hozzáteszi: nagyon sajnálom, hogy ez kezd kihalni a világból. – Amikor meséltem a barátaimnak, hogy kinél tanulok, azt kérdezték tőlem, tudod, hogy egyébként ki ő? És nem tudtam. Másik generáció tagja vagyok, nekem nem volt kint Attila plakátja a szobám falán.

Az idol besokallt

Most sokan megtudhatják az újabb generációk tagjai közül, hogy ki is az a Berencsi Attila, mert január végétől digitálisan felújított formában tér vissza a mozikba a nyolcvanas éves kultfilmje, a Bery Ari és Szilágyi Mariann főszereplésével készült Szerelem első vérig. Az ismert történet főhősei Fügedi Ferenc, azaz Füge és Ágota, a szegedi iparművészeti középiskola érettségire készülő diákjai.

Dobray György és Horváth Péter amatőr főszereplőkkel forgatott filmjét csaknem másfél millió néző látta a nyolcvanas évek közepén, és a sikere még az alkotókat is meglepte. A Szerelem első vérig valóban meg tudta szólítani a fiatalokat, a tinik úgy érezték, végre valaki nekik, róluk beszél. Dés László szerezte a film dallamait, amelyeket egy egész generáció dúdolt.

A főcímdalt Demjén Ferenc énekelte, és ezzel hónapokon keresztül vezette a toplistát. A Szerelem első vérig című film sikerét követően Beri Ary, azaz Berencsi Attila poszterét minden második tinédzserlány kiragasztotta a szobája falára.

S most, harmincvalahány évvel később megérkezik Berencsi Attila a csavarhúzóval, és a két lánnyal a festővásznak feszítésébe kezd. A csőrendszeren lezúduló víz robajjal fut le a föld alatti mélységbe.

– Ózdon éltem tizenkét éves koromig, ahol a nagymama nevelt nagy szeretetben, majd anyám Budapestre ráncigált. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába „apám szobrász, anyám festő” típusú gyerekek jártak, ám a nép egyszerű gyermekei közül is „meríteni” kellett. Négyéves koromtól rajzolok. Az első keresetem: a szomszéd Laza néninek megrajzoltam egy félfamentes rajzlapra 2BA-s ceruzával Vjacseszlav Tyihonovot, A tavasz tizenhét pillanata című tévésorozat főszereplőjét egy tepsi eperdzsemes rácsos sütiért – eleveníti fel az alkotói lét kezdeteit.

A középiskolás évek alatt, mivel mindenki tudott rajzolni, a fiatalok más-más utakat kerestek, hogy kitűnjenek. Valaki szájharmonikázott vagy az 1800-as évek ruháiban járt, Attila csellózott és gitározott, és a Bill Haley & His Comets mintájára összehozott egy zenekart Beri Ary és a Játékos Fiúk névvel. Csütörtökönként egy fővárosi rock and roll klubban zenéltek. Így került be a film világába.

– Egy filmgyári rendezőasszisztens talált rám, aki éjszakánként a várost járva keresett főszereplőt egy készülő filmhez. Eleinte hiába kapacitált. Ekkor jött le egy másik koncerthelyszínünkre, az Almássy Téri Szabadidőközpontba Dobray György rendező és Andor Tamás operatőr. Végül bementem szombaton a filmgyárba, és hétfőn már forgattunk is.

– Rekordsokan látták a filmet, és minden második lány szobájának falára ki volt ragasztva a posztere.

– Persze. De minden második háztartásban volt Hungária-lemez is. Az a sok lány a filmbeli karakterbe, Fügedi Feribe volt szerelmes, és ez azért nagy különbség. Van erre egy történetem. Amikor úgy éreztem, hogy nem akarok ettől a filmes világtól semmit, Szegeden asztalossegédként dolgoztam. Egy délelőtt a kollégáimmal munkaruhában beálltam a bolti sorba. A pénztáros lánynak „Bery Ari”-kitűzője volt. Mivel munkaruhában voltam, hiába néztem ki Bery Arinak, ő ügyet sem vetett rám. Persze a kollégák komiszkodtak, hogy ki is vagyok én. Mire a pénztáros rám ordított: „Akkor ugassál, ha te is szerepelsz majd egy filmben!”

– Ráadásul a film Demjén Ferenc által énekelt betétdalából is sláger lett.

– Igen, de ahhoz nem volt semmi közöm. Amikor zenéltem a zenekarommal, ordibálták a nézőtérről, hogy azt játsszuk el. Végül is nem játszottam el, így megcsappant az érdeklődés irántunk.

Azért Berencsi Attilát – akár akarta, akár nem – a filmesek felfedezték. Főszerepet játszott a Szerelem második vérig, a Hótreál, majd az 1989-ben bemutatott Túsztörténet című filmben is. Ez utóbbi 1973-as valós történeten alapul.

Egy magas rangú határőrtiszt két fia, a Pintye fiúk az apjuktól ellopott fegyverekkel vették be magukat egy balassagyarmati lánykollégiumba. A túszokért cserébe nyugatra jutási lehetőséget akartak kicsikarni. Végül az idősebb fiút egy mesterlövész lelőtte, a fiatalabbat elfogták a rendőrök. A Túsztörténetben nyújtott alakításáért Attila 1989-ben a San Sebastian-i nemzetközi filmfesztiválon elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat. Ezt a díjat magyarként addig csak Latinovits Zoltán kapta meg.

– De nem vehettem át! Azt hazudták, hogy nem készül el a vízum. Rá egy évre behívtak a filmgyárba, hogy vigyem el a díjamat. Kilépek az egyik irodából, és a lépcsőn jön fel valaki, aki nagyon bámul, majd buongiornóval rám köszön. Marcello Mastroianni volt az! Visszamentem a stúdióba, s azt mondtam: képzeljétek, előre köszönt nekem Marcello Mastroianni! Azért, mert San Sebastián-i zsűritagként látta tavaly a filmet, és felismert – okosítottak fel.

Egyébként a díjat megkapta még Kirk Douglas, Richard Attenborough, Peter Sellers, Jack Lemmon, Sidney Poitier, Vittorio Gassman, Al Pacino, és 1995-ben Nicolas Cage is. Patinás névsor. Berencsi Attila még néhány filmben játszott, és 2002-ben a Szerelem utolsó vérig című film forgatása miatt feladott egy jó állást is. Anyagilag ellehetetlenült. London volt az első hely, ahol stabil lehetőséggel biztatták, ezért kiment, és egy zenei stúdiót működtetett.

– De egyre inkább leáldozott az üzlet, egyszer csak ott álltam hatvan kilométerre a metropolistól, zuhogó esőben az út közepén. Elkerültem ide meg oda. Kifestettem egy pubot Aleut-szigeteki körképpel, majd étteremben mosogattam. Londont mégis szerettem, mert biztos voltam abban, hogy senki sem ismer fel. Azt az énemet fedeztem fel, mint amilyen a filmezés előtt voltam. A vízumom lejárata napján elkapott a rendőrség. Kivittek a Victoria Stationbe, és felraktak az Eurolines Budapestre induló buszára…

Aztán tizenvalahány éve letettem a cigit, nem sodrok spanglit, nem iszom alkoholt és koffei­nes kávét. Házat és műtermet bérelek, a festményeim eladásából élek. Szükség van a megélhetési artbűnözésre, mert a lakbért és a műterem bérét ki kell fizetnem. Tájképet festek, Velázquezt, Veronesét, Picassót másolok, néha a fejeket ki kell cserélnem a megrendelő arcképével.

Vidéki lét nyugalomban

Kicsi falu ez Budapesttől 59 kilométerre, Székesfehérvár vonzásában. Szép, romos állapotú kastélya van, de az állagmegóvás már megkezdődött, s ez sem kis dolog a mai világban. Ezen a településen él Berencsi Attila, itt, egy régi házban alkot. Eredetileg egy zsidó családé volt, államosították, majd a pártház kapott benne helyet. Később itt üzemelt a könyvtár, amely új épületbe költözött.

A műterme mellett, itt található az aikido dódzsója (terme) is. Innen jár hetente két alkalommal festészeti órákat tartani Budapestre, majd a kiruccanásos napok estéin fővárosi aikidoedzéseken vesz részt.

Az állványon egy már megfestett nyitott ablak és kenyérvég társaságában egy alpesi táj formálódó világa terül elénk, közben ismeretterjesztő filmek hangját hallani. Ha zenét hallgatna, lerakná az ecsetet – tudja, tapasztalta már. A falnál egy másik készülő mű: nőalak gyermekkel, egy spártai család tagjaként. Még hiányzik róla, belőle az, amitől jó lesz. A kezek, dárda, az arc finomsága és a víz habzása is.

Befogadja a szerencsétlen sorsú cicákat. Itt tekergeti, púposítja hátát egy tarkabarka csoda, a Benő. A dó­dzsóban az alapító szenszei, Uesiba Morihei, azaz o-szenszei, a „nagymester” portréja és hangszórók, amelyekből időnként koto zene szól. Nem küzdősport, hanem harcművészet – világosít fel, ahogy körbekalauzol.

– Az itt élők törekednek a jóra, és nem konfrontálódnak egymással. Szorgosak, dolgoznak. De leginkább bezárják az emberek a kapukat, s élik a házaikban a világukat – jellemzi a falusi létet. – Amennyiben este végigmész az utcákon, mindenhol le van húzva a redőny. Csak nálam nem. Nem lehet lehúzni, szorul, de amúgy se húznám le, mert nem kívánok tengeralattjáróban vagy barlangban élni. Szeretem, ha bejön a fény.

Még ideköltözésekor fellépett a falu kultúrotthonában a költészet napján, a saját dalaival. Na, ez a színész gyerek! – mondta valaki, de a fellépésből nem lett ügy, s csak egyszer említette még a helyi sajtó.

– Itt a gitárom is, kijátszom reggel azt, amivel este lefeküdtem, s éjszaka álmodtam. Tizenhatezer zeneszámom van már.

Ózd! A gyökerek. Nem volt ott negyven éve. Írt nekik, koncertezne, de nem hatódtak meg a szerzői est gondolatától. A Googlemap térképén hetente végigmegy az általa kedvelt, szeretett utcákon. Megnézi a sorházat, ahol lakott, a 17/A-t, s arra fordítja a kamerát, amerre ő fordult egykor iskolába menet. A gyár bezártával is szimpatikus, még most is élhető városkát ismert meg. De valaki azt tanácsolta neki, hogy ne menj vissza oda, ahol egyszer boldog voltál.

Csellista vagy ügyész?

– Nem vagyok még ott, ahol szeretnék, mert még nem tudom, hová tartozom. Brahms negyedik szimfóniája egy csoda. Nemrég meghallgattam a Zeneakadémián. Csellistaként kezdtem – tudod, becsukott szemmel hallgattam végig. Arra gondoltam, mi lenne, ha csellista lettem volna. Komoly, megbecsült zenész. De mi lenne akkor, ha nem sikerült volna?

Aztán jól menő ügyész, aki mint a filmekben, megiszik egy whiskyt a bárban, vagy egy hipermodern irodaházban gyógyszerész, ahol munka közben állandóan szól a hangszórókból a Kraftwerk. Álomképek ezek… Mert az ügyész több ezer oldalas rendőrségi jelentéseket olvas, a nagyzeneker ötödik csellistája pedig azon agyal, hogy miért nem ő a második.

– Azért nem akartam színész maradni, mert az folyamatosan kamu, nem magadat nyújtod. Bár nem tanultam a színészmesterséget, de voltam krízishelyzetben, ezért jó voltam Fügedinek és leánykollégiumot elfoglaló fegyveres lázadónak! A szöveget se tanultam, csak végszavaztam, ha nagyon kellett. Ez a típusú szabadság megszűnt volna a tanuld meg, mondd végig időszak beköszöntével!

És én nem nagyon tudtam elfogadni az árnyoldalakat. Az a lényeg, hogy mi van a fejedben. Az aikido a természetes, ami örök. Megadja, hogy ott vagy, ahol szeretnél lenni. Egyik sporttárs egy csúcsegyetem rektora. De a páston mindegy, hogy tudós vagy asztalos valaki, ott valóban magad vagy, mert nincs meg az igényed, hogy szeretnél más lenni. Engem 49 évesen bevonzott ez a japán dolog, és életemben először boldog vagyok. Végtelen nyugalom van rajtam. Ház, műterem, dódzsó száz méteren belül.

A festőtálcáját már egy ideje figyelem, egy notebook hátlapja. Elnyomtak rajta a dekoratőrök egy feliratot, így elhozott a cégtől vagy ötven selejtesnek ítélt darabot.Sokáig önmagát adva vad fiú volt, aki a véleményét mindenkinek megmondta. Idővel rájött, hiába. Most a tarka cica hízeleg neki. Bontja is kifelé a szárazeledeles csomagot.

– Hagyd már abba, hadd törje össze a papa, mert nincs fogad – mondja gyengéden, miközben az ételt az állat elé teszi. Kristálycsilláron tükröződik a lemenő nap fénye. A sarokban álló öntöttvas varrógéplábból berakásos asztal lesz, de meghagyja a pedálrészt is, amely egy üvegházba kerül. Csak akad majd rá vevő is.