Vezényelt világ – beszélgetés Erkel Ferenc szépunokájával

Az 1936-os berlini olimpián Henszelman (Hazai) Kálmán a bajnok vízipólócsapat tagjaként talán a világon egyedüliként énekelhette saját dédapja himnuszát a dobogó tetején állva, olimpiai aranyéremmel a nyakában. Majd harminchat évvel később az olimpikon unokája – egyben Erkel Ferenc szépunokája – egy fekete-fehér tévén nézte a müncheni olimpia közvetítését. Nagy dolog volt ez akkoriban.

Édesanyja csak épp mellesleg mondta az akkor hatéves kisfiúnak: tudjad, fiam, hogy ha hallod a Himnuszt, akkor azt a szépapád komponálta. Akkor, kicsi gyerekként nem foglalkozott ezzel Somogyváry Ákos. Ma egy labda formájú, az öt karikával díszített porcelán dísztárgy – amelyet még az akkori kultuszminiszter, Hóman Bálint adományozott – őrzi az olimpikon nagypapa emlékét a pesti családi házban. A napfényes nappali mellőzi a múzeumok ódon hangulatát, a tágas, otthonos tér nem esik a neves felmenők áldozatává, a január közepén még teljes díszben álló karácsonyfa és a családi múlt egy-egy értékes darabkája mértékről és arányról árulkodik.

Két, még Erkel Ferenc otthonából származó patinás szekrény – magasságuk mai szemmel megmosolyogtató: ennyire alacsonyak lehettek akkoriban az emberek? –, egy Erkel kézírását őrző levél bekeretezve a falon, mellette nemzeti himnuszunk zeneszerzőjéről egy korabeli litográfia, rajta azzal a nemzeti színű szalaggal, amely az Erkel Ferenc Emlékház megnyitójáról származik, a zeneszerző szülővárosából, Gyuláról – és amelynek másolatát a megjelenésünk másnapján, január 22-én megnyíló budapesti Magyar Zene Házának adományozott Somogyváry Ákos.

– A szépapa eredeti portréja mellett állva feltűnő a kettejük közötti külső hasonlóság. Egy kis tudatosság rejlik ebben, vagy a puszta genetika műve? – érdek­lődöm.

– Még nyilván nem derült ki, de mindig hárítottam magamtól ezt a felvetést, persze nem ön az első, aki ezt a kérdést nekem felteszi. Az egyik legkorábbi emlékem e hasonlósággal kapcsolatban az, amikor 1994-ben, anyagi támogatás nélkül készültünk a Himnusz bemutatásának 150. évfordulójára. Bementem a Zeneakadémia akkori rektorához, elmondtam, amit egyébként szinte soha nem szoktam hangoztatni, hogy én a szépunokája vagyok Erkelnek, és készülünk június 15-re, de nem tudjuk megfizetni a Zeneakadémia bérleti díját.

A rektori kabinetben ülve felnézett az Erkel-portréra, majd megszólalt: hát eléggé hasonlít rá. De hogy úgy fésüljem a hajamat, és hogy azért legyen szakállam, hogy a rokonvonásokat hangsúlyozzam, az semmiképpen nem szándékos. Azt viszont el tudom képzelni, hogy ha az ember kap egy feladatot, akkor azzal hasonul előbb-utóbb belülről.

Erkel Ferenc gyermekei közül mind a négy fia muzsikus lett. Sándor az Operaház és a kor legnagyobb karmesterének számított, Elek a könnyedebb műfaj, a népszínmű felé orientálódott, László pedig többek közt arról híres, hogy a fiatal Bartók Béla tanára volt. Somogyváry Ákos közvetlenül Gyula leszármazottja, aki történetesen zeneszerző, karmester volt, az újpesti zeneiskolát róla nevezték el – és miközben a vérvonallal ismerkedünk, odafent, az emeleten a kis unokahúg dübörög hatalmas lendülettel. Hogy nem remeg bele a csillár?

– A későbbi Erkel-leszármazottak között már jóval kevesebben foglalkoztak zenével, Gyula alatt csak a leányági öröklésben voltak muzsikusok, magam is ekképp lettem zenész. Anyai nagyapám testvére a marosvásárhelyi konzervatóriumnak volt az igazgatója több évtizedig, fia zongoraművész és karmester volt. Szüleim egyáltalán nem tanultak zenét, se az édesanyám, aki révén bekerültem az Erkel családba, se az édesapám, aki mérnök volt és katonatisztek voltak a felmenői között.

Édesapám más szempontból dominált. Villamosmérnök volt, mellékállásban, délután négy óra után villanyszerelést vállalt, fiatal srácként éveken keresztül jártam vele én is, sok dolgot a mai napig meg tudok csinálni. Ő sajnos nincs velünk már jó 20 éve, de a régi kuncsaftjai később engem is hívtak: kedveském, elromlott a kapcsoló, lóg a konnektor, nem tudná kicserélni? Én pedig fogtam édesapám szerszámait, elmentem hozzájuk, és kicseréltem. Nekik is jó volt, és nekem is jó érzés volt, hogy segíthettem – meséli a vendéglátó.

A zenei pálya nem a családi hagyományokból fakadó, egyedüli és kötelezően választható út volt Somogyváry Ákos számára. Amikor első osztályban Medvigy Elli tanár néni megkérdezte, ki milyen hangszeren szeretne játszani, a leendő karnagynak sikerült kiválasztania a még cipelhető legnagyobb hangszert, a csellót. Saját bevallása szerint: „Lusta disznó voltam gyakorolni, viszont nagyon szerettem csellózni.”

A Táncsics Mihály Gimnázium zenekarában már sok mindent játszhatott akkor fiatal, ma befutott művészekkel, valamivel később, a katonaság után a Budafoki Szimfonikus (ma Dohnányi) Zenekarban minden akkori nagy karmesterrel találkozhatott.

– A zenekar szeretete hozta, hogy harmadéves főiskolásként feleségemmel együtt megalapítottam a Caritas Collectio Kamarazenekart. Akkor vált számomra egyértelművé, hogy ez az én utam. Általában a karvezetőknek csak bizonyos idő elteltével lesz saját kórusuk, én fordítva kezdtem. S bár nincs karmesteri diplomám, de miután 35 éve foglalkozom zenekarokkal is, ezért sokszor mégis így titulálnak.

Ha az ember számos oratorikus művet megtanul, az hozza magával a gyakorlatot. Az egyik legszebb élmény számomra, amikor olyan mű kerül terítékre, amiben egykor énekeltem, csellóztam, és végül vezénylem, és van jó pár ilyen. Sok mindent úgy tanultam meg, hogy játék közben figyeltem, olyannyira, hogy én is pontosan tudtam, ki mikor lép be.

A zenekar megteremti annak a lehetőségét, hogy oratorikus művet adjanak elő. Ha egy kórus ilyen zenemű előadására gondol, és karnagyra van szüksége, Somogyváry Ákost gyakorta hívják. Ebből aztán itthon és külföldön is szép számú fellépés született. Az utóbbi évtizedben a Kórusszövetség (KÓTA) Tanácsadó testületi vezetője, aki ma karnagyként számít, legtöbbjüket jól, baráti szinten ismeri. Jelenleg két saját egyházi kórust, a Szent Alberik, valamint az elhunyt apósától megörökölt Kőbányai Szent László Kórust irányítja.

Nem egyszerű összeszervezni mindezt, ennek ellenére egy alkalmi jelleggel felálló operakórusnak is a vezetője So­mogyváry Ákos. Megtisztelő nagynevű muzsikusokkal dolgozni, de ugyanolyan jó gyerekekkel is foglalkozni – a karnagy középiskolásokat tanít ének-zenére.

– Igyekszem átjárni minden irányba. A zenekarommal több éven keresztül bérleti sorozatban mutattuk be az akkori fiatal virtuózokat a Fővárosi Pedagógiai Intézet közreműködésével. Sok más kiválóság mellett például Kelemen Barnabást vagy azt a Csáki Andrást, aki 13 évesen lett ennek a sorozatnak is a felfedezettje, és azóta végigverte a fél világot gitáron, egészen fiatalon. De említhetném jóval későbbről Vörös Szilvia és Szemere Zita énekművészeket is. Több évtizeddel előztük meg a manapság népszerű Virtuózok című televíziós tehetségkutatót!

Somogyváry Ákos a negyvenes évei elején szembesült azzal, hogy zenészként nem mehet el az Erkel-életmű mellett. Az első jelentős évszám, amely már a szépunokához kapcsolódik: 1994. Abban az évben ünnepelték a Himnusz születésének 150. évfordulóját, a zeneakadémiai koncertet már Somogyváry Ákos szervezte, mint ahogy negyedszázaddal később a 175.-et is 2019-ben, a Filharmóniai Társasággal közösen. 1989-ben megalakult az Erkel Ferenc Társaság Gyulán,

Bónis Ferenc zenetudós, alapító elnök mellett ekkoriban alelnöki funkciót töltött be a család másik Erkel ágához tartozó néhai Erkel Tibor zongoraművész. 2012 óta Somogyváry Ákos látja el a Társaság elnöki feladatait.

– Én karvezető vagyok, nem annyira a zongorairodalom áll hozzám közel az Erkel-életműből, hanem a kórussal és az operákkal kapcsolatos teendők. 2010-ben volt szépapám születésének a kétszázadik évfordulója, ehhez kapcsolódóan egy nagyszabású civil kezdeményezés keretében mutattuk be utolsó operáját, a csodálatos kórustételekben gazdag István királyt. A komáromi Monostori erődben bemutatott előadásból nem sokkal később CD-felvétel is született. Hiánypótlás volt ez, hiszen manapság csupán két operáját, a Hunyadit és a Bánk bánt tartják műsoron az operaházak a nyolc és fél műve közül.

Ugyan Erkel pályaműve lett a biztos befutó 1844-ben a Nemzeti Színház által kiírt vetélkedésen – de milyen lehetett a többi mű? Ez a kérdés foglalkoztatta a kései utódot már pályája elején is, aminek megválaszolásában jeles zenetörténet-tanára, Batta András is segítségére volt a rá jellemző szemlélettel, nyitottsággal, a szeretetteli, de ténybeli tudáson alapuló hozzáállással.

Majdnem harminc évvel később, 2021-ben a Filharmóniai Társasággal közösen létrehozták a magyarhimnusz.hu honlapot. Ezen minden megtalálható, amit ma a Himnuszról tudni lehet: a története, a pályázati himnuszok története, az összes fellelhető, autentikus felvétel. Meghallgatható az 1936-ban készült Dohnányi Ernő-féle átirat, amit mind a mai napig jobban ismernek, mint az eredetit. Felkerült egy Idővonal, valamint a Himnusz és a Szózat által inspirált rokonművek is nagy zeneszerzőktől, mint például Liszt és Dohnányi. Az összes eredeti kotta is hozzáférhető és ingyen letölthető.

– Rengeteg méltatlan felvételt hallhattunk az elmúlt évtizedekben. A magyar Himnusz hivatalos oldalát azzal a szándékkal is hoztuk létre, hogy elejét vegyük a silány, az eredeti kompozícióra éppen csak hasonlító előadások születésének. A 2013-ban a MOB kérésére, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság számára készített Himnusz felvétele is megtalálható.

– A Himnusz nagyon gyorsan országos ismertségre és elismertségre tett szert. A szépunoka szerint minek köszönhető ez a példa nélküli siker?

– 1844 és 1848 között hamar elterjedt az egész országban, amiben nyilván a politikai közeg is közrejátszott, az egész Európát átható forradalmi hangulat, ami a ’40-es évek második felében kialakult, majd a forradalmak kedvező táptalajul szolgáltak ehhez. A re­formkor hangulatában – amikor is a németet még hivatalos nyelvként használták – nyelvi, zenei, kulturális szempontból is fontos mérföldkő volt a Himnusz születése: magyar nyelven, magyarul énekelhettek, magyar érzésekről. És hát nem utolsósorban a jól eltalált dallam.

Mit mond nemzeti zeneszerzőnk neve ma külföldön? Plácido Domingo évekkel ezelőtt kezdeményezte a Bánk bán bemutatását a New York-i Metropolitanben, ami azonban meghiúsult. A külföldi kollégák sajnos többnyire kevéssé vannak tisztában Erkel magyar zenekultúra-teremtő tevékenységével.

Erkel Ferenc kortársa és egyben jó barátja, Liszt Ferenc bejárta Európát, és bár hívta magával külföldre, Erkel csupán Bécsig jutott. Pedig itthon sanyargatták az osztrákok, az operafinanszírozás mostoha viszonyai mellett az épület hol beázott, hol az akusztikára volt panasz – mégis mindig felülemelkedett a problémákon. Így vált a Himnusz zeneszerzője – ahogy Tallián Tibor fogalmazott abban a bizonyos tanulmányában – a magyar földön való maradás és boldogulás szimbólumává, s mint a megmaradás oszlopára tekintettek rá a kortársak.