A Hortobágy mesterlövésze

Nem túlzás azt állítani, hogy Debreceni Tibor életének története hollywoodi filmekbe való. A Magyar Honvédség zászlósa Európa egyik legjobb lövésze, kilenc külföldi missziót megjárt katona. Nemcsak mesterlövész, de a mesterlövészek kiképzője is. Debreceni Ti­­bor gyerekként a hortobágyi tanyavilágban nőtt fel, ahonnan sokszor kilométereket kellett gyalogolni az iskoláig, nem véletlen, hogy számára később sem volt nagy kunszt a katonai menetelés. Már az általános iskolában bentlakásos diák lett, majd 14 évesen a tápiószecsői honvéd középiskola kollégiumába költözött.

Egyébként sem állt távol a lelkétől a katonáskodás.

– Kisgyermekkorom óta arról álmodoztam, hogy egyszer majd egyenruhát húzok, vonzott a kaland, a tévében látott akciófilmek világa, rendőr akartam lenni, mint minden fiú – meséli, miközben a Klapka György Lövészdandár tatai gyakorlóterén leülünk egy padra. Éppen a leendő mesterlövészek kiképzése folyik itt, a tanítványai a betonon hasalva, precíziós puskák távcsöveibe kémlelve végzik a beméréseket.

– A tanyavilágtól, ahol születtem, a legközelebbi általános iskola 15 kilométerre volt – folytatja. – Hétfő reggel bevittek a nagyközség kollégiumába, pénteken mentem haza. Hárman voltunk testvérek, édesanyám egyedül nevelt minket, így sikerült levenni a válláról az én állandó ellátásommal kapcsolatos terhet. A „katonásdit” persze akkor még némiképp játéknak fogtuk fel az iskolatársaimmal. Később egyre komolyabban kellett venni, hogy bizonyos tekintetben meg van kötve a kezem. Nem a haverokkal mentem iskola után szórakozni, hanem jött a szilencium, és csak akkor juthattam ki néhány órára a városba, ha megfelelő volt a tanulmányi eredményem. Ha el akartam jutni moziba, a helyőrségi művelődési otthonba, külön kérelmet kellett írni. A bulizás tehát 17-18 éves koromig ki is maradt az életemből – emlékezik a zászlós.

Elmondása szerint még a nyarak sem csak szórakozással teltek, hiszen akkor várta az otthoni gazdaság. A birkákat hajnalban ki kellett hajtani a legelőre, és a szántón is reggeltől estig tartott a munka.

– Néha, ha elmentem diszkóba, édesanyám csak annyit mondott: rendben van, de azt tudod, hogy attól még reggel a birkák enni mennek! Úgyhogy egy-egy esti szórakozás után volt, hogy napközben elaludtam – mondja nevetve Debreceni Tibor.

A katona azonban nem maradt kárpótlás nélkül. Cserébe foglalkozhatott azzal is, ami a legjobban érdekelte: a fegyverekkel. Fegyverműszerész szakon végzett, így került Kalocsára, őrmesterként. Az ottani fegyverműhelyben szinte mindent megtanult a technikai újításokról, amit a mai napig kamatoztat. Két év után átkérte magát Tatára, ahol jelenleg is szolgál. Mivel értett a puskákhoz és a pisztolyokhoz, a felderítőszázadhoz került, fegyverzettechnikai beosztottnak. A felderítőszázadok átszervezésekor pedig átkerült a lövészzászlóaljhoz mint rajparancsnok.

Ekkor állt be az a fordulat az életében, ami a mai napig meghatározó. Elkezdett foglalkozni a precíziós lövészettel, versenyekre, tanfolyamokra járt. Kidolgozott egy mesterlövész-kiképző rendszert, a mai napig annak alapján folyik a tatai katonák felkészítése.

Közben persze önmagát is folyamatosan képezte, részt vett hazai, nemzetközi képzéseken, szemináriumokon. Vásárolt magának több saját fegyvert is, hogy ne csak napi nyolc órában tudjon ezzel foglalkozni. Amikor megérkeztek a lövészdandárhoz az első magyar gyártmányú Szép M1 puskák (amelyeket a feltalálóról és fejlesztőről, Szép Józsefről neveztek el), Debreceni Tibor már felkészülten fogadta ezeket.

– Örök igazság, hogy vagy követed a divatot, vagy diktálod – jegyzi meg a kezdetekről. A zászlósnak ma már tele van fegyverekkel a páncélszekrénye, a precíziós mesterövészpuska mellett van például sörétes puskája, pisztolya is. Ez a szenvedély nem olcsó mulatság, hiszen a puska árán felül csak egy komoly céloptika legalább 800 ezer, egy profi lőszer darabja pedig 800 forintba kerül. A katona az elmúlt 12 évben a fegyvereire, illetve az alkatrészekre, a munícióra sokat költött, az erre szánt pénzt pedig a missziós keresetéből tette félre. Talán ezért is vett részt kilenc külszolgálaton, volt Irakban és Afrikában, többször járt Afganisztánban, Koszovóban. Utóbbi helyen főként tömegkezelési feladati vannak a magyar kontingensnek, ezért rendőri jellegű mesterlövész-bevetések lehetségesek.

– Sokan azt kép­­zelik, hogy a tömegkezelés csak abból áll, hogy beöltözünk védőruhába, és gumibottal, pajzzsal biztosítjuk a rendet a tüntetőkkel szemben. De mi van akkor, ha valaki a tömegben előkap egy fegyvert? – teszi fel a kérdést a zászlós. Ekkor lesz szerepük a mesterlövészeknek. A maximális lőtávolság ilyen ak­ciók­ban 150 méter lehet, és egy közeli magaslatot, például háztetőt kell keresni, hogy követhető legyen a tömeg mozgása. Nincs második esély, mindenképpen találnia kell a lövésnek akkor is, ha egy kis lyukon lát ki a mesterlövész, és akkor is, ha a tetőről majdnem lefújja a szél. Akkor is, ha a célpont éppen mozog, vagy ha egy várandós asszony van a háta mögött.

Az afrikai Maliban a helyi hadsereg katonáit kellett Debreceni Tibornak kiképeznie. Mint elmondja, a katonai mesterlövész feladata más, mint amilyenre Koszovóban van szükség. Egy ilyen bevetésen általában kilométereket kell gyalogolni a beszivárgási pontig, le kell lopakodni 4-500 métert, és utána kell leadni a lövést a felderítési információk alapján, majd végrehajtani az elszakadást, vagyis minél gyorsabban odébbállni.

A mali hadseregben a jelentkezők kiválasztása viszont nem feltétlenül a képességektől függött, hanem a kapcsolatoktól. Aztán amikor ezek a jelöltek tíz-tizenkét kilométer gyaloglás után ötszáz méteren keresztül kúsztak, „a sarat túrva az orrukkal” az ötven fokban, óránként két óra pihenőt kértek volna – meséli a zászlós.

Ennek a szolgálatnak ugyanakkor rengeteg szépsége is van.

Debreceni Tibor például állítja, hogy az általuk kiképzett mesterlövészek a legokosabb katonák közé tartoznak. Nemcsak matematikai ismeretekre tesznek szert, megtanulják a fegyverzettechnikát, az optikák kezelését, a ballisztikát, hanem híradástechnikából és tűzvezetésből is komoly tudást kell megszerezniük, miközben egyszerre felderítők és a legjobb lövészek is. A munkájuk egyben a szenvedélyük is lehet, a zászlós hétvégéinek jelentős része például lövészversenyekkel telik, ő halmozza is a hazai és a nemzetközi díjakat. Az országos bajnokságban is mindig első vagy második helyezést ér el.

És igen, mint egy jó életrajzi filmben, van egy állandó riválisa is Vasvári István, civil lövész személyében, aki néha elhappolja előle az aranyérmeket. Régóta az egyikük az első és a másikuk a második helyezett a magyar mezőnyben. A szabadidő többi részét a zászlós családjával tölti, van egy kétéves kisfia, aki azonnal utánozza a puskák hangját, ha valamelyiket kiveszi a páncélból, nagy rá az esély, hogy ő is katona lesz. Vagy legalábbis vadász. Ez ugyanis a kiképző zászlós másik hobbija, mi is lehetne más.

Debreceni Tibor azonban eközben is inkább azt élvezi, ha minél távolabbról találhat el egy vadat, az már szinte mindegy is, hogy milyet. Kolontáron, a vörösiszap-katasztrófa után meg is bízta a helyi vadásztársaság egy különleges feladattal. Mivel a szennyezés miatt sokáig nem vadásztak ezen a területen, elszaporodtak az erdei állatok. Az ember közelségétől azonban elszoktak, ezért távolról kellett őket kilőni. Nagy távolságokról vette célkeresztbe a vadakat. Akár Robert de Niro Michael Cimino filmjében, A szarvasvadászban.