Egy lélektárs Indiából – Rabindranath Tagore Balatonfüreden

A Tagore sétány nevében őrzi távoli látogatója emlékét, aki egykor pihenni és gyógyulni érkezett a balatonfüredi klinikára. De mit tudunk ma, a 80 éve elhunyt művészről, aki egzotikus külsejével és meditatív verssoraival meghódította Európát, Ázsiát és Amerikát?

Az 1861 májusában született Rabindranath Tagore, a költő-író-festő-gondolkodó előkelő indiai, bengáli családból származott. Korán megmutatkozott rendkívül sokoldalú tehetsége: első versei már 14 éves korában megjelentek. A költészet mellett festett, zenét szerzett, zenedrámákat írt, iskolát alapított, aktív részese volt a társadalmi mozgalmaknak. Egész életművével az ősi keleti hagyományok és a felvilágosult európai szellem összehangolását szolgálta, hitt a szeretet és a humánum hatalmában a gyűlölködéssel szemben.

Fiatalon, 17 éves korában apja Angliába küldte, hogy jogot tanuljon, de a jogtudomány alig érdekelte, a joggyakorlathoz pedig semmi kedve nem volt. Megtanulta, amit otthon elvártak tőle, de lelkesen vetette rá magát az angol irodalomra és a zenére. Később nemcsak több hangszeren játszott, hanem ismert verseket zenésített meg, majd maga komponált olyan dalokat, amelyeknek ő írta a szövegét is. Először egy hindu mitológiai tárgyú zenedrámával jelentkezett az irodalmi-művészeti életben.

Gondosan gazdálkodott, írta verseit, olykor mesedrámákat szerzett, regényeket, meséket alkotott. Ezek hamarosan olyan népsze­rűek lettek, hogy a kiadók szívesen fogadták az írásait. Költeményeinek egy részét maga fordította angolra. India ez időben angol gyarmat, az irodalomértők Londonban is kezdték megismerni és nagyra tartani Ta­gorét.

A politikától jó ideig távol tartotta magát. De 1905-ben, amikor fellángolt Indiában is a nemzeti szabadságvágy, Tagore egyetértett a mozgalom céljaival. Újságcikkekben és röpiratokban is fáradhatatlanul hirdette a nemzeti szabadságvágyat, de tiltakozott minden erőszak ellen. Megegyezést remélt az angolokkal. Bízott benne, hogy végül a szabad India egyenrangú barátja lesz a kulturált, nyugati Angliának. Ezért nem tudott együtt küzdeni a passzív ellenállásban is konok és harcias Gandhival, még kevésbé a nyílt háborúra is kész Nehruval. Éppen ezért Angliában az irodalmi és a politikai közvélemény nagyra becsülte és népszerűsítette Tagorét.

Tagore gondolatai

- Az elme, ha csupa logika, olyan, mint a kétélű kés; megvérzi annak a kezét, ki forgatja. - A gyenge is lehet félelmetes, mikor őrjöngve próbál erősnek látszani. - Az élet abban találja meg gazdagságát, amit a világ követel tőle, értékét pedig abban, amit a szeretet vár tőle. - A folyónak van medre, vannak partjai, de hát csupa part-e a folyó? Nem ép­pen ezek a korlátok késztetik-e a vizét arra, hogy előre mozogjon? - A reménység egy madárka, amely már tudja, hogy hajnalodik, pedig még sötét az ég. - Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm. Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség. Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.

Amikor népművelő és népnevelő szándékkal megalapította a sántinikétáni iskoláját – amelyet idővel világszínvonalú egyetemmé fejlesztett –, az angliai pedagógia és kultúrpolitika hatásosan segítette. Gyakran járt is Londonban. 1912-ben ott állította össze válogatott költeményeinek kötetét. És nemcsak Angliában, hanem hamarosan Európában és Amerikában is irodalmi szenzáció volt ez a verseskönyv. A következő évben – 1913-ban – ezért kapta az irodalmi Nobel-díjat, amely nem csak széles körű figyelmet, majd világhírt hozott a számára, de a kortárs világirodalom első vonalába, a nemzetközi kulturális érdeklődés középpontjába emelte őt. Japántól Egyiptomig rengeteg országban járt, 1930-ban még a Szovjetunióba is eljutott. Számos hírességgel levelezett, találkozott, többek között Albert Einsteinnel, Thomas Mann-nal, s Mahátma Gandhival is jó kapcsolatban állt, bár gondolkodásmódjuk – mint már említettük – sokban különbözött.

Baktay Ervin, Babits Mihály, Lipták Gábor – csak néhány név azon magyar írók-kutatók közül, akik az indiai alkotót vagy személyesen ismerték, vagy írtak róla, foglalkoztak művészetével, munkásságával. A Nobel-díjas Tagore ugyanis időskori európai utazásai során Budapestet is útba ejtette, majd Balatonfüreden hosszabb időt töltött el, s mindez nagy hatással volt a hazai művészeti-kulturális közéletre.

Noha az irodalmi Nobel-díj kapcsán már 1913-ban foglalkozott Tagoréval a Nyugat, és 1920-tól magyar nyelven is kaphatóak voltak a kötetei – neve tehát ismert volt –, személyes látogatása különlegességnek számított. 1926 őszén nemcsak előadói esten vett részt a fővárosban, hanem maga is tartott előadást, személyesen beszélt Horthy Miklós kormányzóval, majd Korányi Sándorral együtt utazott a Balaton partjára, hogy szakszerű kezelést kapjon szívpanaszaira.

Tagore egészségét és lelki egyensúlyát egyaránt visszanyerte az őszi színekben tobzódó Balaton-parton, elsősorban Schmidt Ferenc professzor szakértelmének köszönhetően, de talán Füred békéje és szépségei is hozzájárultak gyógyulásához. Ahogyan az alkotó megszerette a magyarokat, ugyanúgy a helyiek is őszinte érdeklődéssel, nyitottan fogadták az egzotikus kisugárzású, indiai viseletbe öltözött, hatvanhét esztendős bengáli alkotót.

Ittléte tíz napja alatt nemcsak alkotókedve tért vissza, de felkeltette érdeklődését a magyar történelem, sőt a népviselet is, könyveket kért, olvasott, megkoszorúzta Kisfaludy Sándor emlékművét, majd Jókai Mór füredi villáját, mert az ő „tengerszemű hölgye” korábban annyira megragadta alkotói fantáziáját. Minden népszerűsége mellett ugyanakkor voltak, akikhez kevésbé tudtak közel kerülni Tagoréhoz, így például Kosztolányi Dezső vagy Szerb Antal írásai erről tanúskodnak.

Kosztolányi így írt róla: „A forma, amelybe mondanivalóját foglalta, művészi volt. Ellenben szavai között hiányzott az öszekötő kapocs. Ázsiai atyafiságunkat emlegette. Én bevallom, sohasem éreztem magam inkább európainak, mint mikor atyáskodó szózatát hallgattam…” Szerb Antal szerint pedig Tagore „az egységes nyugati kultúrában inkább kuriózum, mint maradandó, egyetemes alkotó”.

A Balaton-parti sétány tehát nevét egy Nobel-díjas indiai költőről kapta, Rabindranath Tagoréról, aki miután 1926-ban az Állami Szívkórházban meggyógyították, elültette a sétány első fáját. Egy hindu legenda szerint ha az ember idős korában fát ültet, megéli annak lombba borulását. Rabindranath Tagore 14 évvel később, 80 éves korában hunyt el. A fa azóta igen nagyra nőtt, ahogy azoké a hírességeké is, akik követve a költő példáját, újabb fákat ültettek.

A sétány egyébként 1957-ben vette fel Tagore nevét, felváltva ezzel Deák Ferencet. Talán nem annyira közismert, hogy a Nobel-díjas olasz költő, Salvatore Quasimodo 1961-ben ültetett ide hársfát ittléte emlékére. Űrhajósok, tudósok – köztük a Nobel-díjas Wigner Jenő, Harsányi János, Oláh György – és Franco Cajani olasz költő emlékfái is itt állnak.