Hogyan válhat hasznossá egy apró kis ellenség?

Ellentmondásos az invazív fajok megítélése Magyarországon. Vegyük például az akácfát. Amerikai származék, Magyarországon először 1710-ben ültették el Erdődi gróf pozsonyi kertjében. Száz év múlva az alföldi fásítás legfontosabb növénye: az akác változtatta meg az addig fátlan, sivár Alföld képét.

A közelmúltban mégis olyan szabályozás született, mely ugyan a kiirtását nem javasolja – amúgy hogyan is kellene nekikezdeni… –, de kimondja: további telepítését nem támogatják, így kívánják visszaszorítani terjeszkedését az őshonos, magyar fajokkal szemben. Az akácfa tehát üldözendő, a méze viszont hungarikum…

Hát akkor nagy levegő: elsőként ismerkedjünk meg az inváziós fajok és a biodiverzitás fogalmával. A biológiai sokféleség, azaz a biodiverzitás elengedhetetlen az élethez. Ez a fogalom egyaránt jelenti a Földön előforduló élőhelyek sokszínűségét, a fajok összességét és a fajokon belüli genetikai változatosságot.

Napjainkban sajnos folyamatosan csökken a biodiverzitás, hiszen a megsokszorozódó emberiség és a még jobban növekő fogyasztása miatt hatalmas átalakításokat (értsd: pusztításokat) végzett a környezetében, aminek eredményeként egy magányos, virágos réten ma sokkal nagyobb a biodiverzitás, mint az egyhangú búzaföldön.

Az invazív/inváziós fajok súlyos és egyre növekvő veszélyt jelentenek erre a biológiai sokféleségre. Ugyanis az idegen növények és állatok túlsúlyba kerülhetnek az addig ott élő növény- és állatvilághoz képest: vagy elpusztítják azokat, vagy felélik táplálékukat.

Jó, ha tudjuk, ezek az idegenek majd’ minden esetben emberi közvetítéssel érkeznek Észak-Amerikából, Ázsiából, jelentős részük ugyanakkor Európa egyik feléből kerül át a kontinens egy másik területére. A fajok új területekre történő szándékos vagy véletlen behurcolása az ókorban kezdődött, azonban mára, az ugrásszerűen megnövekedett kereskedelem hihetetlenül felgyorsította ezt a folyamatot.

Az Európai Unió évente legkevesebb 12 milliárd eurót költ az invazív fajok elleni védekezésre és az általuk okozott károk enyhítésére. A DAISIE (az idegen invazív fajok 2009-es jegyzéke Európában) több mint 10 ezer, Európán kívülről jövő fajt sorol fel. Ezek közül nem mind kártékony, de a becslések szerint 10-15 százalékuk potenciális veszélyt jelent az európai biodiverzitásra. A leginkább kockázatos idegen fajok listája – csaknem 200 nevet tartalmaz – évente legalább eggyel bővül, és nincs jele annak, hogy ez a tendencia mérséklődne.

Egyre több félreérthetetlen jel mutat arra, hogy az emberi tevékenység rendkívül káros az élővilágra. (Lehet, hogy mi magunk is invazív fajok lennénk…?) Például vizsgáljuk meg egy viszonylag kisméretű élőhely, mondjuk a Balaton és az ember viszonyát.

Ugyebár a halakon és társaikon, valamint a tóban lévő növényeken kívül a horgászok és a fürdőzők használják leginkább a tavat. És mindegyikük mást akar. A vi­­torlázók például a magas vizet, a part menti nádas viszont a változó magasságú vizet szereti. A horgászok, valamint a halak nagyjából egy véleményen vannak: a jó víz, az az „algás” víz. A fürdőzők viszont ezt utálják.

A horgászok révén rengeteg ólom, valamint horgászzsinórok formájában kilométernyi műanyag kerül a tóba. A vízbe jutó etetőanyag jelentős szervesanyag-terhelést okoz, elszaporodhatnak az algák, romlik a vízminőség. Továbbá egy szót se az idegenszívű busáról, amurról, angolnáról, törpeharcsáról, naphalról és a „zabagép” gébekről.

A minap érdekes tanulmány jelent meg arról, hogy a hazai édesvizekben, jelesül például a Balatonban, miféle, halaknál jóval kisebb idegen élőlények veszélyeztetik az ottani őslakos vízi apróságokat. Ezek a fura lények lennének az inváziós makrogerinctelenek, vagyis a szemmel még látható gerinctelen állatok. Például a tegzes bolharák (maga készítette lakócsőben él).

A háromszög alakú vándorkagyló és a kvagga kagyló (ők legalább egymással is harcolnak, nemcsak a honos kagylókkal, s rendszerint a kvagga győz). A pontusi tanúrák (amit a balatoni halak etetésére telepítettek a tóba), a pontusi bolharák (egykor a Pontusi-tenger jó 300 méter magasan borította be a Kárpát-medencét), a kéttüskés bolharák, a lapos víziászka, a telepes hidropolip. Ki ne hagyjuk a kedves kétpúpos bolharákot (beceneve a gyilkos, mert nemcsak a táplálkozás miatt öl, hanem csak úgy, passzióból is). És ezekkel úszkálunk együtt…

– A közelmúltban egy veszélyes rákfaj, a tízlábú cifrarák jelent meg a tóban, amely az őshonos rákfajokra nézve végzetes lehet, mert – miközben ő nem betegedik meg – a többieket rákpestissel fertőzheti – mondja dr. Balogh Csilla tudományos munkatárs, környezetmérnök, a már említett invazív makro­ge­rinc­telen lények egyik legfőbb őre.

Tihanyban járunk, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézetben. (Limnológia: az édesvizekkel, s bennük az élővilággal foglalkozó tudomány.) Ez az ország legnagyobb múltú biológiai kutatóintézete, jogelődjét 1927-ben alapították Klebelsberg Kuno akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésére. A tóparti épületegyüttes nemcsak a limnológia hazai fellegvára, hanem elképesztően gyönyörű munkahely is; kár, hogy nem nyáron készült ez a riport…

– Kiváló alkalmazkodóképességének köszönhetően a cifrarák mára hazánk leggyakoribb idegenhonos tízlábú rákfajává vált. Megjelenése és terjedése a Balatonban és a Zalában is jelentős kockázatot jelent a kecskerák és a Zala felső vízgyűjtőjére szoruló folyami rák állományaira is, mert, ahogy említettem, ez egy rákpestist aktívan terjesztő faj.

– Azt mondják, hogy ha egy behurcolt faj jól érzi magát nálunk, invázióssá válik, s már nem is tehetünk ellene semmit. Sőt, az ilyenek olykor teljesen átveszik az uralmat környezetük felett, a rendszer részeivé válnak. A hírek szerint azonban itt, az intézetben mintha nem egészen törődnének bele a megváltoztathatat­lanba…

– Meg lehet próbálni elpusztítani, ritkítani ezeket, de el lehet gondolkodni azon is, hogyan vehetjük a hasznukat, ha már itt vannak. A már említett vándor- és a kvagga kagylóról van szó. Talán nem túl közismert, hogy édesvízi halat tilos édesvízi halból készült takarmánnyal táplálni, mert így elkerülhetetlen lenne a kannibalizmus, ami pedig veszélyes betegségek terjedéséhez vezethet. Ezért ezeket tengeri rokonaikból származó halliszttel táplálják, ami tartalmazza a feldolgozás során keletkező hulladékot, csontokat, a belsőséget, illetve a kereskedelmi szempontból értéktelen egyedeket teljes egészében. Mi viszont bebizonyítottuk, hogy ezekből az invazív kagylókból is tökéletesen alkalmas takarmány készíthető!

– Mégis, mennyi invazív kagyló van?

– Megszámolhatatlan, a faj számára nincs lehetetlen. Egyetlen kagyló évente akár 1-1,5 millió petét ont a vízbe, megtermékenyülést követően a belőlük kifejlődő lárvákat a zooplankton részeként sodorja az áramlás, majd kövekre, egyéb szilárd felületre, akár más kagylókra telepednek. Iszonyatos számban fordulnak elő: a Balaton-parti köveken egy négyzetméteren átlagosan 25–30 ezer vándorkagylót találunk, de leltünk már egymillió egyedet is egyetlen, vízen ringó csónak alján.

– Én meg azt hittem, látva ezt a rengeteg apró kagylót, hogy még mindig a Garay János-féle kecskekörmös mese világában élünk… És, hogyan lesz a kvagga kagylóból haltakarmány?

– Kidolgoztuk a kagylóhús és a -héj elválasztásának a technológiáját, a kagylóliszt készítését. Ugyancsak kidolgoztuk a haltakarmányozásba bevont kagylók mesterséges tartási feltételeit, vagyis létrehoztunk egy olyan rendszert, amelyben az algát és a kagylót együtt tudjuk tenyészteni. Ami az egyik fajnak rossz, a másiknak jó is lehet: egyetlen kvagga kagyló naponta két liter vizet szűr, tisztít meg, miközben ő maga is számos halfaj, bukómadár fontos tápláléka.

*

Potyautasok az Antarktiszon

Hajók potyautasaként juthatnak az Antarktiszra az invazív fajok, veszélyeztetve törékeny tengeri ökoszisztémáját – állapította meg egy a kutató-, halász- és turistahajókat nyomon követő vizsgálat – írta a BBC hírportálja. Minden tengeri faj, mely meg tud kapaszkodni a hajótesten és túléli az Antarktiszra tartó utat, invazív fenyegetést jelent. Különösen veszélyesek a kagylók, rákok, algák, mivel ezek a hajótesthez rögzítik magukat. A kagylók például megélnek a sarkvidéki vízben és könnyen terjednek. Vízszűrésükkel megváltoztatják a tengeri táplálékláncot és a körülöttük lévő víz összetételét is – mondta Arlie McCarthy, a Cambridge-i Egyetem kutatója. A brit antarktiszi kutatóprogram és a Cam­bridge-i Egyetem tudósaiból álló kutatócsoport műholdas adatokat és a nemzetközi hajózási adatbázist használva határozták meg az antarktiszi forgalom sűrűségét és a hajók kiindulási helyét. A kutatókat meglepte, hogy a hajók nemcsak egy kiindulási hely és a célállomás között ingáznak, hanem mozgásuk során összekapcsolják az Antarktisz egyébként teljesen lakatlan, izolált területeit a világ több mint 1500 kikötőjével. Az Antarktisz őshonos fajai izoláltan éltek az elmúlt 15-30 millió évben. Ezért az invazív fajok jelentik a legnagyobb fenyegetést a sarkvidék biodiverzitása számára. Ez az utolsó hely a világon, ahol még nincsenek invazív tengeri fajok, szóval még van lehetőségünk megvédeni – jelentette ki David Aldridge, a Cambridge-i Egyetem professzora. A turizmus erősen szabályozott a régióban, a turistahajóknak biológiai védelmi protokollt kell követniük. De a tudósok szerint sokkal szigorúbb intézkedésekre van szükség, hogy a hajókon ne juthassanak a területre az Antarktisz élőhelyeit potenciálisan károsító fajok. Például a hajótesteket kamerákkal kellene megfigyelni és gyakrabban lenne szükséges megtisztítani.

Most akkor szeressük vagy ne szeressük ezeket a jöttmenteket? Nem is tudom… De azt igen, hogy az akác végérvényesen magyar fává vált, nálunk van a legtöbb akácerdő Európában – 463 ezer hektár –, ami az ország összes erdőterületének egynegyede. Magyarország akác- és akácméz-nagyhatalom!

És azt tudják, hogy 118 nóta és népdal szól az akácról? Vegyük csak a legismertebbet, hogyaszondja: Akácos út, ha végigmegyek rajtad én, / Eszembe jut egy régi szép regény: / Nyáreste volt, madár dalolt a fán, / S itt kóborolt, csavargott egy cigány…