Míg a busók el nem űzik

A napsütés már a tavasz mielőbbi eljövetelének reményével kecsegtet. Követjük a Széchenyi tér kövein táncoló fénysugarakat. Olykor hosszabb időre beragyogják a mo­hácsi csata hőseinek méltó emléket állító Fogadalmi emléktemplom kupoláját, majd egy röpke ugrással már az impozáns Városháza tetején csillognak. Az épület ajtaja megnyikordul, amikor belépünk rajta.

Egy busógúnyás szobor üdvözöl, majd az az első meghatározó pillanat után, amely alatt az ember a lelkében el tudja dönti, hogy kedveli-e ezt az alakot vagy sem, a polgármester irodájának irányába terel.

A magam részéről szimpatikus az előtérben álldogáló maszkos fickó, ami nem hátrány, ha a busók országába csöppen az ember. Némileg kisebb társaival a térre néző irodában is találkozunk.

– A gyermekkoromban, a '70-es évek elején a város még nem fordított annyi figyelmet a télűző, tavaszköszöntő dramatikus néphagyomány megtartására, a busójárásra, nem volt idegenforgalmi jelentősége sem. Az igazi áttörést a 2009-es UNESCO világörökségi listára való felkerülés hozta meg – mesél Pávkovics Gábor, Mohács városának polgármestere, aki most ugyan öltönyt visel, de farsang idején, elárulja, legszívesebben ő is a busó gúnyáját öltené fel.

– Előfordult, hogy 80-100 ezer ember jelent meg a hagyományőrző kulturális rendezvényen. Elértük a kapacitásunk határát, mert egy csaknem 20 ezer fős városban nem tudunk ennyi vendéget fogadni. A környező települések összes szálláshelye tele van. A város számára jelentős logisztikai feladat ennyi látogatót koordinálni, elirányítani, és mindemellett a jelenleg majd’ 1900 fős busótársadalom ünnepének zavartalan lezajlását biztosítani – avat be minket a szervezés részleteibe, miközben tekintetem óhatatlanul mindig az ablakra téved. Innen az egész főtér jól látszik, amelyet idén február 24. és március 1. között töltenek meg a busók élettel.

A régi miliő megőrzésében a nagyjából 10 éve elfogadott Busójárási kódex sokat segít. Ebben olyan szabályokat fektettek le, mint például, hogy az utcán nem veszik le az álarcot és nem fedik fel a kilétüket, vagy hogy olyan öltözéket húznak fel és eszközöket aggatnak magukra, amelyek az autentikus jelleget erősítik.

A busók saját maguk szórakoztatására, szeretetből öltöznek be, vagy mert családi örökségük szívükben így diktálja. Igazi közösség ők. A tavalyi évi pandémia miatt elmaradó, nagy kaliberű rendezvény mutatta meg, hogy mennyire.

– A 90 százalékuk tavaly is felöltötte a gúnyát. A felvonulás helyett azonban azt csinálták, amit egy évszázaddal ezelőtt az elődeik: szomszédoltak, és maguk között, mindenféle egyéb feladat és kötelezettség nélkül, szabadon ünnepeltek – árulja el a polgármester.

Ez még jobban felerősítette azt az érzést, hogy a hagyományos busójárás szabályai szerint szeretnék megtartani a rendezvényt. Ma és 50 év múlva is. Nem céljuk, hogy még nagyobb idegenforgalmi látványosságot csináljanak. Éppen ellenkezőleg: a szó jó értelmében elkezdtek visszafelé lépkedni. Pár éve meghatározták a rendezvényen árusíthatók körét.

Ma már inkább népi iparművészeket, kézműveseket, gasztronómiai különlegességet előállítókat várnak. Nem hívnak pop-rock együttest sem, hanem inkább a tamburás­csoportok fellépését támogatják. Ezek kis korlátok ugyan, de általuk olyan érdeklődők érkeznek a hatnapos eseményre, akik a hagyományra épülő ünnepre kíváncsiak.

– A lényeget megőrizzük akkor is, ha ez az idegenforgalom kárára megy – szögezi le Pávkovics Gábor. Nem titkolja, hogy a város megélhetésében a pandémia, illetve annak következtében az idegenforgalmi szempontból az év legerősebbnek számító hat napjának elmaradása törést okozott.

– A célunk az lenne, hogy olyan programokat tudjunk csinálni egész évben, amelyek a környéken élőket idevonzzák – emeli ki a polgármester, aki már idegenvezetőként kalauzol minket az egyéb rendezvényeik között. Minden májusban megtartják Nepomuki Szent János, a vízen járók védőszentjének ünnepét. A Duna nagyon fontos tényező az idegenforgalomban, mind ez idáig nem is használták ki eléggé. Több százan tagjai a horgászegyesületnek, és nemrégiben vásárolt a város egy 50 személyes katamaránhajót. Ezt bárki kibérelheti, hogy a fedélzetén ringatózva megcsodálja a Bédai-holtágak szépségét. Utána ehet egy jó adag agyagedényes babot a Sokác Babfőző Fesztiválon, amit minden évben augusztusban rendeznek meg. De más izgalmat is tartogat még Mohács. – Kitörést hozhat, hogy 2026-ban lesz a mohácsi csata 500. évfordulója.

– Készülünk, és jelentős kormányzati támogatásokat is kaptunk a szükséges infrastrukturális fejlesztésekre. Szeretnénk növelni a szálláshely-kapacitásunkat, a főtér alatt egy mélyparkolót kialakítani, felújítani a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyet, kiállításokat rendezni, könyveket, filmeket, zenei nagydarabokat összerakni. Ha mindez megvalósul, akkor az idegenforgalmunkban lesz még egy jelentős húzópont: augusztus 29., a csata mindenkori évfordulója.

– Hova kalauzolná ma az ide látogatót? – kérdem a polgármester úrtól.

– Megmutatnám a Kanizsai Dorottya Múzeumot, a Cselénél emelt emlékművet, ahol a történetírás szerint II. Lajos király belefulladt a megáradt patakba. Majd bebarangolnánk a Busóudvart, ahol egész évben interaktív formában megízlelhetjük a busójárás hangulatát – mondja búcsúzóul. – És elmennénk egy maszkfaragó udvarába, mert aki Mohácson jár, annak egy ilyet is látnia kell.

Megfogadva a szavait, meglátogatjuk a pár utcával odébb lakó és alkotó Magyar Kézműves Remek-díjas Élő Józsefet, aki a népi iparművész címet maszkfaragóként és busóbaba-készítőként is megkapta. A kiállítótermében mindent ki lehet próbálni.

– Régen háromlábú faragópadon formálták az álarcokat – mondja, majd mutatja a mester. A háromszög alakba szorítja a már lapjára vágott tönköt, és üti kalapácsával a vésőt; lassan alakul az arcforma.

A keze olyan könnyeden siklik a fán, hogy megirigylem tőle. Szívesen adja át a faragószerszámot, azt a kezembe fogva érzem, hogy milyen jól formálható a fűzfa, amelyből hagyományosan a busómaszkok készülnek. Bizonyára a második azért már jobban menne. Bezzeg Józsefnek az első maszkja, amelyet 19 évesen készített, jól sikerült.

A falról busómaszkok bámulnak ránk. A sötétbordós-barna színűek a hagyományos (disznó)vérrel festettek, a többi lazúrral készül; a színek-formák kavalkádjának csak az alkotó fantáziája szab határt. Ma már mások az álarcok, a busók is szebbnek tűnnek.

A csuklya birkabőrből készül. A hurkás szőrű a gyimesi racka; a fehér után a feketét is kihajtja a mester megmutatni. Az utolsó művelet a szarvazás. A földön egymás mellett sorakoznak a csavaros gyimesi racka-, kecske- és kosszarvak. Ezek nagyságától függ javarészt, mennyire lesz nehéz a maszk.

Nem árt arányosan magunkhoz illőt választani. Nekem egy könnyebbet ajánlj a mester, és biztat, hogy próbáljam fel. Miért is ne? Egy laza mozdulattal már fel is öltöm a jókora maszkot. Nehéz, és csak egy irányba látok ki rajta. S bár én nem cigarettázom, meglehetősen hasznos lehet a fogak között hagyományosan erre a célra kihagyott rés. Meleg van benne: még jó, hogy télen rendezik a busójárást.

A maszkok ősztől egészen a farsangolásig készülnek. Eladás szempontjából a tavalyi év rossz volt a pandémia miatt. József és a felesége, Zsuzsa, aki mindenben sokat segít neki, az ünnepségen mindig két asztallal vannak kint. Az egyiken a busóbabákat, a másikon a maszkokat árulják. Az itt kapott visszajelzések alakítják a további munkát. De a piac mellett a zsűrizésre vitt darabokkal a hagyományoknak is meg kell felelni. A kettő pedig nem egyforma.

Egy biztos, ha minőséget keresünk, akkor náluk jó helyen járunk. A kicsi babáknak még a kereplője is szól. És mi lehetne jobb visszajelzés, mint hogy aki gyermekként innen vitte az első maszkját, a mai napig visszajár az újabbakért. Szeret alkotni a már 55 évet betöltő mester, és abbahagyni sem olyan könnyű, mert megint itt a busójárás.

A Busóudvar Múzeum egész évben nyitva tart. A kiállítási helyiség a Széchenyi tér kicsinyített mása a máglyával, busókkal, sokác lányokkal, valamint az ágyúval és ördögkerékkel, ezek közül egyik sem hiányozhat a busójárásról. Megtekinthetjük a hangkeltő eszközöket, kolompot, kereplőt, kürtöt. Szimulátoron azt is kipróbálhatjuk, hogyan kell csónakban átkelni a Dunán. Öltöztethetünk busót, sokác lányt, és táncolhatunk – interaktívan belekóstolhatunk a busójárás savába-borsába.

– A mohácsiaknak olyan ez, mint a karácsony. Ez az identitásunk része: az év számunkra busójárástól busójárásig tart. Mindenki a szívén viseli, és igyekszik hozzátenni valamit – avat be minket Hegedűs Emese, a rendezvény egyik szervezője. – Ma már nincs olyan család a városban, aki ne lenne érintett benne. Ugyanakkor a mohácsi busójárás a mohácsaiké, akik birtokában vannak a mögötte lévő eszméknek és gondolatoknak – mondja, ami persze azt is jelenti, hogy nem úgy van az, hogy akárki busónak állhat. A beöltözők a hagyományt évtizedek óta őrzik, ápolják és továbbadják.

Így van ez Jaksics Györgyéknél is, akiket a város régi sokác negyedében látogatunk meg. Ő és a fia asztalosmesterek, így szinte természetes, hogy maszkok is készülnek a fafaragó látványműhelyükben, az ünnepségen jelképesen vízre bocsátott koporsók mellett. A fa idősebb megmunkálója mutatja a dunai mosásnál használt vízmosó fákat, buzogányokat és kereplőket – ő a busójárás kellékeinek lett a népi iparművésze.

Először 17 évesen öltött jankele (jelentése: hagyományosan a busót kísérő, 18 éven aluli fiatal) ruhát, de ma is beöltözik a családjával együtt. A busó identitás a vérükben van és szülőről gyermekre száll. A családfőnek öt gúnyája is van. Közte ördögjelmez, amelyet nagy meglepetésére valamelyik évben épp a felesége vett fel. – Az fontos, hogy ne ismerjük fel a másikat, akkor tudunk jól viccelődni egymással és az ismerősökkel. Még sokác öltözetem is van. Mi, mohácsi fér­fiak és nők így szellemülünk át; átváltozunk testben és lélekben. Örülünk egymásnak, az életnek, zajjal űzzük a telet, és várjuk a tavasz eljövetelét.

A városban, úgy tűnik, mindenki erre vár. Gyermekek ricsajától hangos a főtér melletti játszótér, a vendégek kabátban napfényfürdőznek a Duna-partra vezető sétálóutca hangulatos éttermeinek és cukrászdáinak teraszán. Itt a tavaly elmaradó busójárás nyomát sem mutatja. – Azok a vendéglátóhelyek zártak be, amelyek amúgy is bajban voltak – árulja el a kávéházban felszolgáló pincérlány, aki biztos abban, hogy idén nagy hajtás lesz a hat napban.

A felső rakparton ifjú szerelmespár turbékol – lám, a tavasz reménye őket is kicsalogatta. Két lány fotót készít egy hajó előtt, míg a kacsák inkább élvezik a Duna csendesen csobogó vizének nyugalmát. Egy pillanatra behunyom a szemem, és még egyszer magamba szívom a város szépségét és hangulatát. Ábrándozásomból a hűvösebbre forduló szél zökkent ki.

Csalóka még a napsütés, be is csapja a már pólóban flangáló fiatalokat. Mert még marad a tél Mohácson, legalábbis addig, amíg a busók el nem űzik.