Őseink hite a jövőnk reménye

Nádasdy Borbála a veszprémi otthonában fogadott minket. Felidéztük életének egy-egy állomását, elárulta, hogy nehéz időkben mi vigasztalta, és büszke nagymamaként csillogó szemmel mesélt az unokáiról.

Az idillikus gyermekkor a lepsényi családi birtokon zajlott. Édesapja, gróf Nádasdy Pál a pesti Moulin ­Rouge-ban szeretett bele Augner Antónia Margitba – hamburgi németek és budai svábok leszármazottjába –, aki táncosnőként akkor már a Nemzeti Színház színpadán is sikereket ért el. Pali gróf édesanyja ugyan nem nézte jó szemmel, hogy fia egy „színházi hetéra karmai közé” került, de a fiatalok szerelme kiállta a próbát. Így a frigy a gróf nagykorúvá válásakor – az akkoriban a betöltött 24. évet jelentette – létrejött.

Antónia otthagyta a színpadot, és az ifjú pár beköltözött a lepsényi kúriába. A fiatalasszony nagy gonddal tette lakályossá az otthonukat, ahol két gyermekükkel, az 1935-ben született Erzsébettel és az 1939-ben érkező Borbálával éltek. A kúriát park vette körül, a kertben kertészlak állt, a ház mögött veteményeskert terült el. Teniszpálya, medence, privát napozó és rózsakert is tartozott a birtokhoz, a fenyők tövében az édesanya csigákat tenyésztett, amelyeket pesti éttermeknek adott el. Az édesapa a birtokot igazgatta: tehenészettel, vajüzemmel, baromfiudvarral, szőlészettel és a földekkel foglalatoskodott. Alkalmazottaik szerették, tisztelték őket. Nyaranta lejártak fürödni a Balatonra, ahol saját stég várta őket. Nagy volt a vendégjárás: rokonok, barátok művészek tették tiszteletüket.

– Rend és szervezettség jellemezte az életünket. A szüleink nagy szeretettel neveltek bennünket, de megvoltak a kötelező programjaink, be volt osztva a napunk, és ettől csak különleges alkalmakkor térhettünk el – emlékszik vissza gyermekkorára a grófnő.

– A szüleim tudták, hogy mennyire fontos a rend, a szervezettség. A rendezetlenség kiszívja az energiákat. Talán ez hiányzik leginkább a mai családok életéből, hiszen sokszor a szülők élete is kaotikus, ezért nem marad idejük a pihenésre, elmélkedésre, minőségi együttlétre a gyermekeikkel. Konzekvensek voltak velünk, és az életre neveltek. Elmondták, ha az ember elvállal valamit, azt pontosan, a legjobb tehetsége szerint el is kell végezni, nincs olyan, hogy nincs kedvem megcsinálni.

Unatkozni sem láttam őket, és én sem unatkoztam soha. Sokat játszottunk és beszélgettünk a testvéremmel és a falubeli gyerekekkel is. Tiszteletre is neveltek: előre kellett köszönnünk a személyzetnek – Jó napot kívánok! –, mert ők a felnőttek. Édesanyánknak és nagyanyánknak kezet csókoltunk. Példaadás volt a nevelési módszerük. A mi dolgunk pedig az volt, hogy figyeljünk, tanuljunk. Az estéink meghittek voltak, felolvastak nekünk a félhomályban. A mesékben a jó mindig elnyerte jutalmát, ezzel a tanulsággal szenderültünk álomba.

Az idilli életforma azonban Borbála hatéves korában véget ért. A második világháború gyökerestül felforgatta a család életét: édesapját, a III. Huszárezred tisztjét málenkij robotra vitték, a család is menekülni kényszerült a lepsényi birtokról. Az alsóperei vadászházban, majd Balatonalmádiban húzták meg magukat. A háború után, deklasszált elemként nem sok jóra számíthattak: birtokaikat, javaikat és nemesi címeiket is elveszítették.

A grófnő legelső életrajzi könyvében, a Zagolni zabad? címűben hívta fel a figyelmet arra, hogy a demokratikus, emberi jogokat védő világrendnek mondott fogyasztói társadalom kezdi elfelejteni, vagy ami tán még rosszabb, meghamisítani a múlt század legborzalmasabb diktatúráját, amit csak úgy emlegetnek, hogy „proletárdiki”: „Így »becézik« sok millió ember kollektív és egyéni szenvedését, testi és lelki megalázását, örökös rabszolgasorba taszítását, a társadalmi értékrend tönkretételét, kultúrák megsemmisítését. Családok szétszakítását. Az emberi lélek tudatos megrontását. A paraszt, a munkás, az iparos, a polgár, az egyházak, az arisztokrácia általában az egyén, a gondolkodó és a közösség iránt személyes felelősséget érző személyiség – megfélemlítését és megsemmisítését.

Miért? Mert ez az embertípus túl sokat tudott! Tudta, hogy ég és föld között az emberi lénynek valahol helye van, ahol gyökeret kell, hogy eresszen. Tudta, hogy gyökereit szeretni, kezelni és védeni kell, hogy ez a tudás idővel átadható legyen a következő nemzedéknek, mert a gyökerekből szépen terebélyesedő fa válik, ami gyümölcsöt hoz és éltet. Az Isten képmását viselő felelős embernek hagyománya a természetbe való belesimulás, és nem a természet rendjének megváltoztatása, annak erőszakos kihasználása. Tudta, hogy a tudás hit nélkül olyan, mint a fény láng nélkül. Világít, de nem melegít.”

Arra is rávilágított a könyvben, hogy a szocialista rendszerben az arisztokráciát hosszú ideig negatívan ítélték meg. Így fogalmazott: „A hatalomra jutott kommunisták elérték, hogy a magyar arisztokrácia évtizedeken keresztül gúny, cinizmus tárgya legyen. A köztudatban egy gróf csak félhülye, degenerált, monoklis idióta lehetett, akinek csorgott a nyála. Ezen aztán lehetett nagyokat röhögni az operettben. Széchenyi Zsigmond, a világhírű vadász írja egyik könyvében, hogy valami hivatalnok csodálkozva mondta neki: ő meg van lepve, mert azt hitte, hogy egy gróf képtelen egy mondatot értelmesen végigmondani. Széchenyi Zsigmondnak ismert a híres mondása, hogy amikor Rákosi megkérdezte tőle, miért nem hagyja el az országot, amikor tudja, itt semmi jó nem vár rá, azt válaszolta: »A Zsiga menne, de a Széchenyi nem«.”

Borbálának viszont mennie kellett: az 1956-os forradalom után kalandos körülmények között, a határon átszökve hagyta el Magyarországot. A törékeny, de céltudatos lányka egyedül, egy bőrönddel vágott neki az új életnek. Bécsben rámosolygott a szerencse. Filmszínésznői karrierbe kezdett, és Barbara von Nady néven, tizenhét évesen sztár lett. 1958-ban már főszerepet játszott a Meine schöne Mama című mozi­filmben.

– Nagyon hiányzott a családom, a szüleim, hiányzott a lelki vezettetés. Családot akartam, hamar szerelmes lettem egy orosz fotósba. A karrieremet odahagyva követtem Dimitrit Párizsba. Ő lett az első férjem, Gyuri fiam édesapja – idézi fel Borbála, és sóhajtva hozzáteszi: Na, akkor kellett volna, hogy ott legyen az édesanyám, és azt mondja, hogy nem mész te sehova, szépen építed tovább a karrieredet, és ráérsz majd utána családot alapítani. De nem volt ott. Túl fiatal voltam, túl naiv, és túl szerelmes, úgyhogy Párizs lett az új otthonom, ahol aztán új szerepben találtam magam, édesanya lettem.

A grófnő A szabadság zaga című könyvében írt először az örökös honvágyról: „A honvágy és a család utáni vágy mindenhová elkísért. Bizonyára közrejátszott, hogy akárhogy is alakult, de »hazátlan lettem«, és ez is befolyásolta életem útját. Néha elgondolkodom azon, hogy ha megmaradok grófkisasszonynak a lepsényi kúriában, hogyan alakult volna az életem.”

A Maradni zabad kötetben is kitört belőle a vallomás: „Franciaországnak az állampolgára vagyok már több mint ötven esztendeje, mely befogadott… bár ha valami bánt vagy bántanak, ha igazságtalanság ér, mégis a mai napig azt kiáltom: »Hazamegyek!« Mert hát itt mégsem vagyok itthon. Mi ez, hálátlanság? Nem. Honvágy! Igen sokszor. A legváratlanabb pillanatokban. Este, reggeli ébredés után, az első fecske megérkezésével… egy íz a számban, ünnepek, és annyi minden más, amibe bele lehet halni, aztán élni tovább!”

Az első házasság azonban zátonyra futott, a férje elment fotózni Peruba, Borbála pedig ott maradt Párizsban a fiával, a kis Gyurival. Mielőtt rákérdezhetnék, hogy lehetett ezt idegenben, családi összefogás nélkül kibírni, csöngetnek, és megérkezik a grófnő ebédje, amelyet a veszprémi kanonok úr szállított házhoz. A grófnőnek ugyanis eltörött a csuklója, és a barátai fokozottan törődnek vele, gondoskodnak róla. Így már értem, miért éppen Veszprémet választották a hazatelepüléskor: a kultúrája és a kedves barátok miatt vonzódtak a királynők városához. No, de ugorjunk vissza a párizsi évekhez!

– Nem haragszom az első férjemre, túl éretlenek voltunk a házassághoz. Csak egy gondolat lebegett a szemem előtt: fel kell nevelni a fiamat! Kétségbe voltam esve. Ilyenkor az a megoldás, hogy jusson eszedbe valami szép – magyarázza kedves mosollyal a grófnő.

– Engem a magyar költészet vigasztalt. A magyar nyelv nagyon nagy megtartó erő. A könyveimet természetesen magyarul írom, és kézzel – a lelkem, a gondolkozásom ritmusa diktálja a sorokat. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekeimet is megtanítsam magyarul. Az unokáimmal már nehezebb a helyzet, az édesanyjuk spanyol. De a legnagyobb, a 18 éves Pablo a Balassi Intézetben tanul magyarul, és már előfordult, hogy kijavított. De a 14 éves Tao és a 12 éves Léna is tud pár szót magyarul. Igen, azt is tudják, hogy a nagyanyjuk egy magyar történelmi család tagja, Léna írt is erről egy iskolai dolgozatot.

Kicsit elkalandoztunk, de semmiképpen sem mehetünk el szó nélkül a második házasság mellett, amely férje haláláig tartott. A Párizsban magára maradt grófnő minden munkát elvállalt, hogy el tudja tartani a fiát, még hullamosó is volt. Ám egy áttáncolt éjszaka megváltoztatta az életét, és újra szerelmes lett.

– Mindenkinek kívánom, hogy legyen az életében egy ilyen csodálatos szerelem! Amikor Jean felkért táncolni, megszűnt körülöttünk a világ. Ha azt mondta volna, hogy megölt valakit, csak azt válaszoltam volna, hogy nem baj, táncoljunk tovább. Ötven évig éltünk együtt jóban-rosszban. Tőle született a másik fiam, petit Jean, a kis János. Mellette találtam rá a hivatásomra, balettpedagógus lettem, saját módszerrel oktattam harminc évig. Ő építész volt. Persze voltak nehézségeink, vitáink nekünk is, de mindig tiszteletben tartottuk egymás identitását, és nem egymást, hanem egy irányba néztünk. Sosem untuk meg egymást.

A gyerekek, de még az unokák is megjegyezték, hogy ti annyit beszélgettek és nevettek együtt. Jean azt szokta mondani magáról: én nem tudok magyarul, de lélekben magyar vagyok. Az ő ötlete volt, hogy települjünk haza: én úgy képzeltem, hogy fél évet töltsünk itt, fél évet meg ott. Azzal érvelt, hogy nyolc évvel idősebb nálam, és ha meghal, akkor én itthon leszek, az enyéim közt. A gyerekek meg az unokák majd meglátogatnak, és így legalább hosszabb ideig maradnak, mint ha csak átugranának ebédre. Igaza volt. Boldog volt az életünk itt Veszp­rémben és a mencshelyi pincénkben. Távozása után sem vagyok magányos, sok barátom és sok teendőm van. Fontos, hogy az embernek legyen dolga! Írom a könyveimet, és járom az országot az előadásaimmal. A fiatalok is nagy szeretettel fogadnak. Egy gimnazista fiú azt mondta, úgy szerettem volna akkor élni. Egy másik pedig levélben írta meg, úgy érzi, hogy szellemileg és lelkileg is több lett. Ezért érdemes csinálni! – mondja büszkén a grófnő.

A családi porcelánon kínált utolsó süteményemet majszolva, a családi fotókat nézegetve elmélázom azon, micsoda erőt ad az, ha valaki egy történelmi családhoz tartozik. A Nádasdyak ugyan szétszóródtak a világban, de bebizonyították, hogy akkor is helyt tudnak állni, ha mindenük odavész, és ha külföldön kezdtek is új életet, a haza és a család számukra továbbra is szent.

Ötévente a világ minden tájáról összegyűlnek, mert az ősök földje, a gyökerek vissza-visszahívják őket oda, ahol a felmenőik éltek. A Maradni zabad! című könyvében így ír erről Borbála:

„Tervbe vettük, és ezt is a fiatalok kezdeményezték, hogy összeállítjuk a család történetét a kezdetektől napjainkig… Ennek alapján például a 2050-ben Argentínában élő Nádasdy-leszármazott is megtudhatja majd, hogy ki az Ausztriában élő rokona. Társalogni már úgyis angolul fognak. A kérdés csak az, és itt kell lennünk segíteni, hogy miért jönnek össze ezek a fiatalok, és miért Magyarországon. Bármit is hoz a jövő, én hiszek a magyarság megmaradásában, és az én szétvert, szétszórt családom megmaradásában. S abban is, hogy mindig lesz a családnak egy olyan tagja, aki azért hozza majd össze a rokonságot, hogy jelenlétükkel példát mutassanak az összefogásra, őseik földjének tiszteletére.”