Az igazi kihívás – Daróczi Csaba világa

Nincs még egy olyan területe az országnak, ami annyira változatos lenne, mint a Kiskunság. Soltvadkerttől délre, Pirtó felé fákkal, cserjékkel tarkított a buckás. Ha a másik irányba mennénk, észak felé, egy mocsaras, lápos, turjános területre érkeznénk. És ha még ennél is távolabb, egészen Akasztóig merészkednénk, akkor szikes pusztát és szikes tavakat találnánk.

– Merre indulunk? – szinte köszönés helyett üdvözöltük így Daróczi Csabát Soltvadkerten, családi házuk előtt. A természetfotóst azzal a kéréssel kerestük meg, hogy vessünk egy közös pillantást arra a tájra, amely az 53-as, 54-es főút kamionkavalkádja mögül ki-kitekintve legtöbbször porlepte, szürke és lapos.

– Innen nem messze, Pirtó felé van egy gyönyörű erdő. Már rég kinéztem magamnak. Ültetett nyárfás, de annyira szép a struktúrája, hogy szeretnék ott egy állatot fotózni. Beugranak előbb egy teára?” – az ajánlat visszautasíthatatlan, de majd máskor, nehogy lekéssük a naplementét. Beszuszakoltuk az autónk csomagtartójába a hatalmas fotóshátizsákot, ízelítőt kapva a természetfotózás egyik alaptörvényéből: mindig, mindent vinni kell magunkkal, mert sose tudhatjuk, milyen téma ugrik elénk. Alig gurultunk száz métert, Soltvadkert félreeső utcájában máris kisebb forgalmi dugó alakult ki körülöttünk, amikor a GLS-futár láttán padlóféket nyomtunk.

– Álljunk meg egy pillanatra, kérem. Várok egy csomagot – majd a fotós kiszólt, érkezett-e neki valami. Jó érzékkel, ugyanis megjött az Egy korty című képe vászonra nyomtatva. E képéért választották ötödik alkalommal az Év Természetfotósává. – Pedig mondtam, hogy az iskolába küldjék, oda vártam.

– A díjnyertes örvös galambnak milyen sorsot szán a civilben földrajz–testnevelés szakos tanár? – Tele van a nappali, már le kell venni egy régi képemet a falról, hogy ezt ki tudjam tenni. Egy hasonló színvilágú hattyússal szembe kerül.

– Egy tíz évvel ezelőtti magányos fát ábrázoló kép esik a természetes szelekció áldozatául. Vajon mi történt a két kép elkészülte között? Mi változott 2011 és 2021 között?

– Az életem úgy alakult, hogy a gyerekek megnőttek, és több időm lett fotózásra – mesél, miközben elindulunk Pirtó felé.

– Számítógépen megvan az összes digitális fotóm 2004-től. Ahogy nézem vissza a képeimet, azt látom, termékeny volt ez a tíz év. A 2011 előtti képekre nem vagyok igazán büszke, eljárt felettük az idő. Amit viszont az utóbbi néhány évben készítettem, azokat már eléggé egyedieknek találom, szépek és megismételhetetlenek.

A helyet, ahová tartunk, a gyönyörű, érintetlen területet az mentette meg, hogy a '60-as, '70-es években orosz katonai gyakorlótér volt, ahová nem járhatott be senki, viszont keveset gyakorlatoztak, nem túrták szét a tájat, így ami megmaradt belőle, az az ősállapotokat mutatja. A mintegy húszperces úton arról faggatjuk, hogy számos hazai és nemzetközi díjat elnyerve milyen érzés volt újból átvenni itt, Magyarországon az Év Természetfotósa díjat.

– Nem akarok nagyképű lenni, de már régóta nem a díjakért csinálom. Amikor az első magyar és nemzetközi kitüntetéseket elhoztam, hatalmas dolognak számítottak, jól jött az elismerés. Ma már ez játék. Az igazi kihívás a fotózás. A képeim többségét hetekig, akár hónapokig készítem elő, holott lehet, hogy semmi eredménye nem lesz, de benne van a pakliban az is, hogy nagyon jó kép születik.

A korábbi, sok díjat hozó üregi nyulas projekt díjnyertes képei sem egyik napról a másikra készültek el. Daróczi Csaba szokásához híven csak kiugrott a buckásba szétnézni drónnal egyik év februárjában. Már épp elindult hazafelé, amikor feltűntek az út mellett ücsörgő nyulak.

– Ebből lett az egyéves projekt: 72 napon keresztül, februártól októberig jártam vissza. Három hónap után már nagyon jó képeim voltak, de még nem éreztem, hogy köztük van a befutó. – Aztán beütött augusztusban a nagy kép! Ám mivel nyulakat fotózni hatalmas élmény, így esett, hogy októberig kijárt fotózni őket. – A terveket sokszor keresztülhúzza az élet, és rendszerint jobbat kapok, mint amit terveztem.

Alig kanyarodunk le az aszfaltútról, hatalmas madár röppen fel a homokon zötykölődő autó zajára.

– Ha jól látom, egerészölyv. Lesi a zsákmányt. Itt majd lassítunk, és bemegyünk balra az erdőbe. Megyünk vagy kétszáz métert, aztán fel, a legmagasabb dombra. Gyönyörű lesz a kilátás.

– Az autóból kiszállva kesze-kusza kiskunsági táj fogad bennünket. A fák itt nagyra nőtt bogáncsok, szelek és villámok fésülik őket nap mint nap egyedi és megismételhetetlen formákra, akárcsak a kék égen futó felhőket. Innen már gyalog megyünk, a fotós ígéri, nagyon szép fények lesznek. Addig is arról faggatjuk, követi-e a természetfotózás trendjeit.

– Nem igazán. Van egy belső képi világom – nem is tudom, hogy fejezzem ki magam –, az, ahogy én szeretném megmutatni a világot. És ez az, ami roppant kevésszer sikerül. Nem tudom, miért nem jön össze. Nagyon szeretem az elvont, minimalista képeket: néhány vonal, forma, benne egy állat, egy kis elmozdulás. Készítek ilyeneket, de nem biztos, hogy ezek mindig élményszerűek, pedig ez fotózáskor fontos lenne. Általában ez a kettő nagyon ritkán jár együtt. Úgy érzem, túlságosan ragaszkodom az élményalapú fotózáshoz, ám miközben az élményeket keresem, nem készülnek olyan képek, amilyeneket a lelki szemeim előtt látok.

A Kiskunság májusban a legszebb, amikor árvalányhaj terít be mindent, és gyönyörű az októberi, a más-más színben pompázó táj. A télnek is vannak jó pillanatai, főleg, amikor zúzmarába borul. A vidék csodaszép drónnal fotózva is – amit nem tiltanak ugyan, csak épp a szabályozást nem lehet betartani. Hatalmas nyomokat pillantunk meg a homokban.

– Ezek dámnyomok. Hónapokkal ezelőtt elképesztő nagy barcogást hallottam arra, lejjebb, amikor legutóbb kijöttem drónozni. Majd csinálok a közelbe egy etetőt, hátha nem zabálják fel a vaddisznók. Ha igen, akkor meg őket fotózom.

Dombra fel, buckáról le, úgy vizslatjuk a tájat, mint az iménti egerészölyv a zsákmányt. Témát keresve méricskéljük a borókást, tájolva a nap és a hold járását.

– Na, ide akartam jönni, ehhez a fához. Mintha minden ága letört volna, gyönyörű. Nem lenne rossz itt beetetni, és ha jönne egy vad, az nagyon jól mutatna itt. Tájképileg fotóztam már ezt egyik télen. Nézzük csak, a törzse nem a talajból indul, ez így természetellenesnek hat. De ebből a szögből már egészen más. Ide etetném be. Na, kipróbáljuk? – és íme, eljött a soha vissza nem térő pillanat, amikor őzként állhattunk modellt egy természetfotón. – Picit balra. Most jó lesz! – Pont ez a távolság, olyan tíz méter, aminél nagyon szép kép lesz. Oda beállnának az őzek, ahol most maga van.

Milyen a tájolása? Az iránytű is előkerül: pont keletre néz, kelne a nap, szemben a hold. – Éreztem, hogy ide el kell jönni. Akkor én holnap meg is kezdem itt a tevékenységemet. Ide leteszem a kaját, sugár irányban 200-300 métert húzom a kukoricacsíkot, s ha keresztülmegy rajta a vad, már oda is csaltam.

Hiába, a természetfotó nem feltétlenül a spontán pillanatok művészete, néha csalás, máskor ámítás. Amihez Daróczi Csaba csak annyit fűz hozzá: – Ha ide tennénk egy kamerát, 3-4 év alatt nyilván elvonulna előtte egy őz. Mi viszont adunk neki egy esélyt, hogy hamarabb átmenjen.

Daróczi Csaba életébe nagyjából egyszerre érkezett a természetjárás és a fotózás. Földrajz szakosként még az egyetemen kellett vennie egy fényképezőgépet a terepgyakorlatra. A heurékaélményt mégsem a vetődések megörökítésére vásárolt első Zenitje hozta meg.

– Egy szegedi természetfotó-kiállítás jelentette a fordulópontot. Elmentem, megnéztem, és amikor kijöttem az újszegedi művelődési házból, azt mondtam: én ezt fogom csinálni. Ott, abban a szent pillanatban kikerestem a fotós Hencz Alajos számát a telefonkönyvből, felhívtam, segítsen, hogyan is lehet ezt megtanulni. Aztán lejártam a szegedi fotóklubba, ahol szépen magamba szívtam a tudást. Addig szertornászként a versenysport volt az életem, imádtam, de a fotózás teljesen beszippantott.

Ma már Daróczi Csaba telefonszámát keresik a fiatalok, több tehetséges természetfotós útját egyengette. Máté Bencével, aki akkor volt 16 éves, 2001-ben találkozott. Hamar egymásra találtak. Koncz-Bisztricz Tamás is sokat járt hozzá tanulni. Most egy 12 éves szigetközi fiút oktat fotózásra online – a Facebookon bukkant a gyerek képeire.

– Egyelőre nagyon elhivatott, igaz, a fiam is így kezdte. Kihoztam a buckásba, néztük a madarakat, fotóztunk, de amikor tíz perc után nem jött madár, akkor azt mondta, szeretne hazamenni. A lányom sem annyira érdeklődött a fotózás iránt.

Az iskolában, ahol tanít, ha az óraszám engedi, tart időnként fotószakkört, de a gyerekek közül kevés az igazán „megszállott”. Ehhez az elfoglaltsághoz kell a kitartás, és csak kevesen akarnak megerőltető dolgokat csinálni a cél érdekében.

Visszakanyarodtunk az autóhoz, a vaddisznótúrások közt egy-két sörösdoboz csillant meg – talán még az oroszok hagyták itt? Az ég vörösre váltott, mi a kiskunsági naplementéért lelkesedtünk – a fotós jobban szereti a hajnalt, a levegő párája sejtelmesebbé teszi a napfelkeltét. Nézegetjük az iPhone-t, milyen vizuális kincseket rejt. A tavaly decemberi éves képszámlálás alig négyezer képet mutatott – az, aki filmkockákon szocializálódott, csak akkor nyomja meg a gombot, amikor érdemes. Apropó: iPhone – mi hiányzik még a felszerelésből?

– Semmi. A múltkor kaptam egy 200 ezer forintos utalványt az egyik díjhoz, és egy hétig nézegettem, mire is költsem, de nem találtam semmit. Végül a feleségemnek vettem egy robotporszívót. Csodálkozott is: nem vagy beteg? Biztos vagy benne, hogy nekem veszel porszívót? Elhatároztam, hogy legközelebb ezzel az iPhone 12 Pro telefonnal szeretnék díjnyertes képet csinálni, demonstrálva, hogy nem szükséges méregdrága felszerelés.

Ez egy 300 ezer forintos gép, nem is a legújabb modell, de nagyon jó minőségű a kamerája. A díjnyertes, örvös galambot ábrázoló képemet egy Gopro kamerával fotóztam. Ha ezekkel az eszközökkel, amilyenek nekem vannak, nem tudom megcsinálni a jó képet, akkor a hiba nem a készülékben van.

Besötétedett, mire az autóba beszálltunk. Nagy ez a Kiskunság, de hol fotózna még ezen a néhány száz négyzetkilométeren kívül? Hová vágyik vajon a buckák krónikása? Mily meglepő a válasz: a lengyelországi homokbuckák közé, a Slowinski Nemzeti Parkba, oda, ahol a szél, kifújva a homokot, hatalmas homokképződményeket épít. Daróczi Csaba kétszer is járt már ott, díjnyertes képek is születtek a kiruccanásból.

– A buckák 4-5 km-re vannak a parkolótól, onnan kis elektromos buszokkal vitték be a turistákat. Igen ám, de ezek csak reggel nyolckor indultak be, én meg akkor indultam volna ki. Nyitvatartási időn kívül tilos bemenni a területre, úgyhogy kénytelen voltam belógni, ha fotózni akartam. Nincs ott semmi a homokon kívül, csak a lábnyomomat hagytam magam után, amit másnapra el is fújt a szél. Vittem magammal egy biciklit, és este, mikor kijött az utolsó buszjárat, én betekertem.

Napnyugtáig fotóztam: éjfélkor még világos volt, háromkor pedig kelt a nap. Reggel jött a busz, én pedig visszatekertem. Napközben aludtam, este mentem vissza fotózni. Egy hétig fordított életet éltem. Fotóztam Norvégiában is, de ott nem készültek jó képek. Nem volt helyismeretünk, sokat esett, és mire felfedeztük a helyet, addigra jöhettünk vissza. Itthon akár heteken át is nyugodtan előkészíthetem a képeket, semmi nem zavar. És biztos, hogy ennek a vidéknek is vannak olyan részei, ahol még nem jártam.

Igen, az a bizonyos belső táj mindig tartogat meglepetést. Hazaértünk.