Lila sálak

Kovács János máriapócsi panziótulajdonos igencsak nyitott ember. Egy vendéglátós nem lehet másfajta, de nála összetett a kép. Ő maga úgy rajzolja fel magát, hogy „minden volt, már akasztott ember is, csak a tokájától nem látszik a nyoma”.

Először is nem ma kezdte a közösségszervezést, mert volt ő a Hair filmből ismert Berger-fizimiskájú rocker, rockegyüttes-alapító énekes, sportszervező, művelődésiház-igazgató, gazdasági klubvezető, Veres Péter szavait idézve, „Ide kell hozni a nagyvilágot, ide kell hozni mindent, ami szép, ami jó, ami nemes, és amit érdemes” teleház-működtető, de évtizedek alatt szervezett programozást, internetképzést, kézműves és alkotótáborokat, roma fiataloknak kreatív kommunikációs tanfolyamot is.

Mint helytörténész és könyvkiadó-lokálpatrióta is ismert. Évtizedekig hivatásos tűzoltó volt, s e mellett lovas majálisok, faültetések szervezője. Vallásos görögkatolikus, biciklivel megjárta vagy hatszor a Caminót, egyik kitaposója volt a Mária-út erdélyi szakaszának. Hithű keresztény.

A családi háza mellett, mögött a szülői házból, s az öregapja házából kialakított panzió egységei látszanak. Az unokáinak készített játszótér elemein ukrajnai gyermekek lógnak, csimpaszkodnak.

– Mi újság, baba? Le ne essél onnan! Harasó? – mondja nekik Kovács János, majd az őket pesztráló asszonyokról már így világosít fel: – Egy szakács néni, egy tanár néni, s egy nagypolgári családból származó főpénztáros néni. Megrendítő a sorsuk, ahogy némi cókmókkal elmenekültek a férjeik nélkül.

Bent, a főépületben az egyik teremben játékok és ruhaneműk. Talán már több is, mint szükséges lenne. Dobozokban könyvek, mint a Színvarázs, A hangszerek, A Sam, a tűzoltó mágneses könyve, Óriás kifestő, Ovi móka, A tyúkanyó kenyere és jó néhány cirill betűs kiadvány.

– A sütést-főzést átgondoltuk. Egy hónapig ugyanis az önkormányzattól hordtuk az ételt, a reggelit-ebédet-vacsorát, de anyagilag nem bírtuk, egy fő napi élelmezéséért ugyanis 2650 forintot fizettünk. Kitaláltuk, hogy most minden blokk főz magának. A meleg ételt hozzák, s kérésükre feltöltjük a hűtőt olyan nyersanyagokkal, amelyekből az ízlésük szerint főzni tudnak. És ez nagyon jó pszichológiának bizonyult. A rettenetükből feloldódtak. Olyan kajákat rittyentenek, hogy nem emberi.

Kovács János a kalocsai forradalmi ezredben volt katona, s onnét a nyírbátori tűzoltóságra ment. Tűzmegelőzési előadó volt, és főhadnagyként szerelt le 1998 körül. „Bánom, mint a kutya, mert ha később teszem ezt, sokkal jobb nyugdíjam lett volna.”

– A nejem már a rendszerváltás előtt presszót üzemeltetett Pócspetriben, majd itt Máriapócson. Én sörfőzőt szerettem volna nyitni. És volt egy tésztaüzemünk is, ez a család mellett még 4-5 helybélinek biztosított munkát. A nagy konyhákat láttuk el Fehérgyarmattól egészen Miskolcig. Azt viszont az európai uniós csatlakozás élelmiszer-biztonsági HACCP előírásai miatt be kellett zárni.

És már húsz éve, hogy a panziójukat, vendégházukat működtetik. Beleadtak apait, anyait. Közben van egy presszójuk is, a Muskátli, ahol Ildikó, a feleség és Fannika, az egyébként hitoktató-magyartanár leányuk dolgozik. Máriapócs jelentős görögkatolikus kegyhely. Évről évre zarándokok voltak a vendégeik, a Covid-járvány viszont keresztülhúzta a számításaikat.

– Lassan kezdtek visszatérni a vendégeik. Fellélegeztek?

– Mint görögkatolikus Czestochowától Vilniusig, a fekete Madonnától a vilniusi Madonnáig szerettem volna ezer kilométert kerekezni. Ez már régi dilim. Kerékpárral Európa legnagyobb búcsújáró helyeit már fel is kerestem, nem is akárhogy, például Lourdes-ból elindulva, a Pireneusokon átkelve jutottam el Santiago de Composteláig, s onnan tovább le Fatimáig… Az ukrán–orosz feszültségről, elmélyült konfliktusról már lehetett tudni. Aztán kitört a háború, s megindultak a menekültek. Nem volt kérdés, hogy segítünk.

*

Két hónapja naponta 30-40 embert szállásolnak el. Kötöttek szerződést a katasztrófavédelemmel, s számíthatnak a napi ellátottkénti 4000 forintos visszatérítésre, ám már sokszor, és jó mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, s az anyagi lehetőségeik felemésztődtek. Közben a feleség a munkaügyi hatóságoknál, a kormányhivatalnál vagy éppen az idegenrendészetnél kilincsel az igazolások végett. A rendőrök naponta beköszönnek hozzájuk.

– Kávét iszom velük, hiszen valamikor nyomozó szerettem volna lenni – mondja keserédes nevetéssel Kovács János. Ki is van készítve a panzióban az egyik presszó faasztal szélére a most itt élők pontos listája a részletes személyi adataikkal együtt. A napi jelentés szerint egy elment, három jött, most 34-en vannak itt. Rövidesen jön is két rendőr. Kezet fognak velem is, rátekintenek az iratra, s már mennek is.

Hát, kérem, itt vannak most Haiashék, Gájásék, Oláhék, a magyar anyanyelvű roma családok Be­regszászról, a magyar anyanyelvű Haborék, Noháék, Olásinék Kárpátaljáról, valamint Tarasováék, Do­maskináék és Ponomarenkóék a kelet-ukrajnai Dinpróból meg Alekszienkóék, Forkoshék Krivij Rihből.

Az együttélés nem könnyű. Jön is egy férfi Kovács Jánoshoz panaszkodni valakire.

– Nem takarít maga után, fel se mos.

– Egy napja vagy itt, korai a panasz. Az öreg bácsi a mozgásában korlátozott, türelemmel kell lenni – feleli neki erélyesen Kovács János.

Aztán bejárjuk a házakat, apartmanokat. Egyszerű apartmanban a főzőrész mellett álló roma asszonyoktól kérdi.

– Mit főztök?

– Egy kis levest a gyerekeknek – hallatszik a szinte semmitmondó válasz.

Ugyanitt, a toalettben egy vécécsészét látni kettétörve. Mintha a kávájára állva – talán nem láttak volna még ilyet? – lábbal szétfeszítették volna. Említik is.

– Hogy történhetett? – kérdem csendesen a folyosón a házigazdától.

– Hát, így történt – feleli diplomatikusan. (Arról sem akar beszélni, hogy valakik nem várták meg a mosógép egyperces ajtónyitási zárját, letépték a berendezés elejét, s két család, idehívva az autós ismerősöket, az éj leple alatt, köszönés nélkül, élelmet és ruhát kocsiba halmozva ment el innét.)

Benyit egy szobába. Egy idős ember ül az ágy szélén, elég reménytelen tekintettel mered maga elé.

– Aladár, minden rendben van?

– Igen? – kérdi bizonytalanul amaz.

– Hozunk állófogast – ígéri valahol a házigazda. Egy újabb apartmanban fel van véve a fűtés. A hőmérő szerint 25 Celsius-fok van.

– Figyeljetek, Kálmán lesz a szobaparancsnok. Ebből elég! Otthon már nem fűtünk. Itt már szauna van. Nem tudom, ki tekeri fel…

– Az orosz cseléd. Bekapcsolja, mert fázik – feleli a roma asszony. (Az orosz „cseléd” egy Ukrajnából menekült orosz nemzetiségű férfi. Éppen bement a városba imádkozni a könnyező Madonnához. Ki tudja, hogy valóban ő fázik-e.)

Már született itt egy kisbaba is március 29-én. Oda tartunk. Cipő a bejáratnál az önálló bejáratú szobában.

– Édesanyámat itt ápoltuk évekig – jegyzi meg Kovács János, majd visszatér a jelenbe, s így folytatja: – Külön helyeztük el a babájával, de nem jó neki, együtt, egy légtérben akar lenni a rokonaival.

– Lépjenek csak, lépjenek be, nézzék meg a kisbabát. Nem félünk, nem olvad el – tessékel befelé a nagymama, Anna néni. A lánya, Júlia karjába véve ringatja Fannit, aki a nevét a szülést logisztikailag levezénylő, ügyeiket intéző keresztanyjáról, Kovács János Fanni nevű lánya után kapta.

Nincs hová menniük, mert a beregszászi romák mindent elvittek már a faluszéli táborban tapasztott vályogházukból. Ágyat, asztalokat, televíziót is.

Az ablakban étolaj és citromlé.

*

Leül hozzánk egy frissen gőzölt kávéra Vonáné Pásztor Éva, a művelődési ház vezetője, aki az udvaron kézműves foglalkozást tartott a gyermekeknek. Mindennap két fej káposztát vesz a zöldségesnél, s beadja a közösbe, hogy töltött káposztát tudjanak főzni az asszonyok a családtagjaiknak. Aztán egy japán úr érkezik magyar tolmácsával, kísérőjével.

Krumpliszsákokat, hagymát és több rekesz étolajat hoznak, s szándékuk szerint délután elmennek majd bográcsot vásárolni. Shingo Ogawa 22 éve itt dolgozott Magyarországon baseballedzőként. Aztán máshová sodorta az élet, egy nemzetközi segélyszervezet, a Terra Renaissance vezetője lett. Ugandára, Kongóra, Burundira, Laoszra, Kambodzsára, Dél-Afrikára összpontosították figyelmüket, leginkább gyermekkatonákat szabadítottak ki a hadseregből, s próbálják visszavezetni őket a társadalomba.

A 17 éve Ugandában élő japán férfi elmondta, a hírekben látták az ukrán–orosz háború kapcsán, hogy a magyarok mennyire segítőkészek, s eljöttek ezt megköszönni és segítséget nyújtani. Át is nyújt Kovács Jánosnak néhány lila-fehér sálat, amelyeket a ma már felnőtt, egykori gyermekkatonák szőttek a magyaroknak, hogy „ne fázzanak, amikor a határon segítik a menekülőket”.

Közben hívják telefonon a tolmácsot, Molnár Róbertet, aki egyébként Nyíregyházán taxis. Sok évig élt a feleségével New Yorkban, milliomosoknál végeztek házi munkát, és azért is beszél kitűnően angolul, így segítvén a menekültszervezet munkáját.

*

Kovács János mobiltelefonjának csengőhangja magyar furulyaszó. Öt kenyeret és mosóport rendel a feleségétől. A leánya „műtermébe” fényképezésre jön egy fiatal pár a gyermekével. Fanninak van tehetsége a fényképezéshez, erről árulkodnak a felvételek és a visszatérő ügyfelek. Ugyanebben a teremben az asztalokon száraztésztás csomagok és konzervek tömkelege.

Kovács János a kezdetekről így írt internetes naplójában:

„Már aznap éjjel egykor jött telefon, hogy máris indulnak a határtól egy csoporttal. S a Belső-Ukrajnából menekülő, nagy létszámú, egy árva magyar szót sem beszélő, echte ukrán roma, 9 fős családdal beköszönt a valóság.

Itt és most le merem írni. Ha normál körülmények között, dollárkötegeket lobogtatva kerestek volna szállást – az okkal és ok nélkül belém ivódott előítéletek miatt –, azt hazudom, hogy nincs szabad helyünk, telt házunk van.

Most viszont, amikor testközelből láttam a hozzánk érkezők félelemmel átitatott tekintetében a kiszámíthatatlanság keserűségét, mit lehetett tenni!? Majd a reggeli órákban a Kárpátaljáról érkező két, szintén nagy létszámú (összesen 20 fős) roma családban a kéthetes csecsemőjét csitító anyának, a nyolc hónapos várandós kismamának, az egész életüket batyuba kötve a hátán cipelő nagymamának és az őket körülölelő gyerekseregnek mit mondhattam volna?! S ha keresek és találok kifogást, ha kihátrálok, hogyan nézek a galamblelkű párom és az aranyszívű lányom szemébe, és másnap a tükörbe?!

Úgyhogy kicsit úgy jártam, mint Cirénei Simon, aki nem önként és dalolva, de felvette és vitte Jézus keresztjét.

Viszont két hét elteltével már örvendeni is tudok, hogy az önzés kényszere helyett a jóság késztetését választottuk. Egyrészt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi jó szándékú, a keresztcipelésben segítő ember van az ismerőseim között a szűkebb és tágabb környezetemben… S mindezeken felül ott vannak az önkéntes felajánlkozó, az áldozatra kész segítő, a szeretetet tevőlegesen gyakorló egyszerű, jólelkű magánemberek.

Le merem írni: ez a világ – talán még – nem teljesen elveszett.”