A megtelt falu csodája

Mi újat tudtak kitalálni egy olyan eldugott, Isten hóna alól véletlenül kipottyant településen, ahová még a kótyagosabb vándormadár is csak dzsipiesszel képes eltalálni, amitől odatódulnak az új honfoglalók? Hosszabb sora van inkább annak, mi nincs a faluban, például óvoda, iskola, patika, önálló orvos, illetve hivatal. Ami van, a 220 éves késő barokk katolikus templom, a kisbolt meg a kocsma. Az öreg sváb házak roggyant sátortetőin mégis fütyörésző ácsok futkosnak, más portákon habarcsba rakják a falat, fatornácot, zsalugátert reperálnak.

– Különösen az utóbbi esztendőkben érett be a Gyere ide lakni! nevű mozgalmunk gyümölcse, hiszen 40 állandó lakossal lettünk többen, és jelenleg is három magyar család és számos külföldi nyugdíjas kezdett öreg házak felújításába – dicsekszik irodájában Gulácsi Erika polgármester egy csaknem mázsás közép-ázsiai juhászkutyával az oldalán, amely jószág ránézésre is visszatartóbb, mint a falu teljes biztonsági kamerarendszere. Megnyugtat, a gazdi jelenlétében nem szokott harapni, sajnos nem volt kire hagyni, mert a gyerekek 40 kilométerre innen, még a dombóvári iskolában vannak, a férje pedig 64 húsmarhával foglalatoskodik a családi gazdaságban.

Azt mondja, a Gyere ide lakni! mozgalom ötlete előtt már 280 alá esett a lakosságszám, a valaha majdnem 1000 lelkes gazdag és tekintélyes sváb faluban, ezért a leendő tulajdonosokat „Ha idegenként is érkezel, baráttá fogadunk!” szlogennel igyekeztek a jó vásárról meggyőzni. Gondolni sem merték, hogy idén tavasszal elkel az utolsó elhanyagolt ingatlan is, miközben a lélekszám 327-re emelkedik úgy, hogy ebből csaknem 60 külföldi: holland, belga és német tulajdonos.

– A hagyományos falusi életre jellemző szabályokat és gyakorlatot ki kell színezni és egészíteni a mai világra jellemző új feltételek, lehetőségek megteremtésével – magyarázza a szalatnaki stratégia lényegét a polgármester, aki maga is gyüttmentnek számít a település lakosságának több mint a felével együtt. – Budai polgárcsaládból származom, de nekem mindig is szűk, koszos volt Budapest, ezért menekültem vidékre, és több kitérő után immáron két diplomával élek pesti létemre Szalatnakon, sőt nyaralok, annyira kedvemre való. Agronómusként dolgoztam a környéken, amikor Zoli, a férjem, aki helyi sváb gyerek, azt mondta az egyik aratási ünnepségen, legyek a felesége. Idejöttem két kutyával meg egy bőröndre való háztartással a csomagtartómban. Ennek az idén 13. esztendeje.

Mások más városokból, esetleg országokból és más vargabetűkkel kerültek ide, akik előtte sohasem kötődtek a faluhoz, hiszen azt sem tudták, egyáltalán létezik. A többség a békesség és nyugalom bölcsőjét látja benne, míg mások ígéretes befektetésnek, kérkedős státusszimbólumnak, olcsó nyaralásnak vagy csak jövedelmező üzletnek tartják, hiszen az a ház, amit megvettek, mondjuk, 3 éve 3 millióért, az már 13 vagy akár 18 milliót is kóstál, miután kipofozták. A régebben 50 ezer forintos négyzetméterárak megsokszorozódtak, némely hírek szerint az igényesebb porta akár 40 millióba is belekerül. Az új honfoglalók szándékainak komolyságára jellemző, hogy közülük több mint félszázan egyáltalán nem beszélnek magyarul.

A falut 1725 után Frankfurt mellől ide vándorló 20 katolikus német család alapította. Alig 75 év múltával templomot szenteltek, tanítókat alkalmaztak, és 84 házban már 582-en laktak. Az első világháborúban 80 katonát adtak az országnak, közülük 22-en hősi halált haltak, emlékükre 22 gesztenyefát ültettek a templomuk köré. A következő világégés során 200 bevonulója közül 29 halottja volt a falunak. Akkoriban az adatok szerint minden második szalatnaki magyarul is beszélt, és állattartásból, szőlőművelésből, a komlói bányából, illetve a vasútnál betöltött pozíciókból tartották fent magukat.

Errefelé is nagyot fordult a világ, hiszen a zsidó holokauszt után az 1944-es novemberi szovjet megszállást követően jöttek a német lakosságot sújtó kivégzések, kitelepítések, munkaszolgálat, ami akárcsak a többi, svábok lakta magyar települést, Szalatnakot is könyörtelenül megtizedelte. Ma már németül egyre kevesebben beszélnek, inkább az öregek. Példaként említhetem Paula néni közvetlen szomszédságát, aki a kommunizmus előtt még a Vasút, az 1950-es évektől napjainkig viszont a legtöbb ember számára érthetetlenül a Párizsi Kommün Frankel Leójára változtatott nevű főutcában lakik. Nos, Nöth Paula néni egykori sváb szomszédai balról és jobbról is hollandok, de a szemköztiek is külföldiek, igaz, ők belgák.

– Néhány éve vették azt a házat, a férfi valamilyen szerelő odakint, a felesége 53 éves tanár – meséli Paula néni, és kis kapájával a mosolygó belga házaspár felé mutat, aztán tovább gazol az utcai virágágyásban. – Rendes emberek, két gyerekük van, már most csináltatják a tetőt, mert ha nyugdíjasok lesznek, végleg ide költöznek.

Tőle feljebb, az elhanyagolt vasútállomáshoz közel, a ma már szintén egyedül lakó Pfiszner Mihálynénak most is megerednek a könnyei, ha a szovjet katonák kegyetlenségeiről, a pincébe zárt, „mukkanni se merj” órákról esik szó, amiről évtizedekig beszélni sem volt szabad. Nappal a fiatalasszonyokat elmaszkírozták, estére pedig a gyereklányokkal együtt a ma is álló borospincék valamelyikébe rejtették őket.

Csak ideig-óráig tudtak túljárni a többségében magyarul is értő ukrán-szovjet megszállók eszén, ugyanis 1944 karácsony másnapján 120 lányt, asszonyt és férfit lökdöstek marhavagonokba, ugyanúgy, ahogy a holokausztról készült filmekben a zsidókat, és szovjet munkatáborokba hurcolták őket, ahonnan 19-en sohasem tértek haza. Csaknem 100 dolgosabb, ezért tehetősebb család vagyonát elkobozták, míg másik 86 famíliát meghurcoltak, megkínoztak, akik túlélték, azokat megint csak marhavagonokban Németországba száműzték, a házaikba pedig politikailag lojális alföldi és felvidéki lakosokat telepítettek.

– Az én édesapámat, aki a komlói Kossuth bányában dolgozott csillésként, a későbbi apósommal közösen terelték vagonba, és vitték 3 évnyi orosz fogságba. Mikor megjött, annyira félt, hogy a mai napig sem tudom, mert haláláig nem beszélt róla, hol volt, és mit csináltak vele – emlékezik vissza Pfiszner néni. Kisvártatva arra terelődik a szó, hogy az iskolában miként bántak a bűnös német gyerekekkel a sztálinista tanítók. – Megaláztak, kigúnyoltak bennünket, amikor hazamentem, sírva mondtam édesanyámnak, többet nem akarok sváb lenni. Nagyon csúnya világot éltünk.

Akkor az új rendszer új vezetői előtt kellett hajbókolni, óhajukat teljesíteni, most viszont a nyugatról érkező honfoglalókat érdemes kiszolgálni, akiknek egyhavi nyugdíjuk akár öt szalatnakiéval is felér. Őket nem vágja földhöz az az alkalmankénti 15-20 ezer forint, amennyiért a falusi öregekre bízzák portájuk szolgálatát, mert utazni van kedvük vagy ajándékot vinni a belga, holland vagy német unokáknak. Nagy a szórás az itt élők egzisztenciális helyzetét illetően is, hiszen a két- vagy többdiplomástól a színészen, a tanáron, az orvoson át az általánosból kimaradó, írni, olvasni sem tudó analfabétáig mindenki megtalálható. A történelem kegyetlen viharai úgy átszellőztették a falut, hogy enyhe túlzással a lakosság egyik fele nem beszél közös nyelvet a másik felével.

– Mégis egyre jobban megvagyunk egymással – mondja a polgármester asszony, miután nagy kutyája, Batu Kán kíséretében a hivatalból átmegyünk a közmunkásokat, 5 cigány asszonyt foglalkoztató ko­sár­fonóműhelybe.

– Miközben a külföldi lakók körében egyre nagyobb az igény egy jövedelmező turisztikai övezet kialakítása iránt, addig a település több mint 10 százalékát kitevő roma családokról is gondoskodni kell. Erre mondtam, hogy egyszerre kell gondoskodni a hagyományos falusi és a modern városi feltételek biztosításáról. A végletek közössége vagyunk, hiszen a szociális biztonság mellett hasonlóan fontos egy új optikai kábel létesítése, mert az erős wifi és gyors internet alapkövetelmény a falusi vállalkozók, művészek, orvosok munkájában.

Az ötgyermekes Elvirát és közmunkás társait mégis nagyobb izgalomba hozza egy közönséges biciklikerék-küllő, mint bármilyen optikai kábel, mert a küllő hasznot hajt, ha szorgalmasan forgatják. A faluban összegyűjtött újságokból ugyanis, például a Dunántúli Naplóból, miután csíkokra szabdalják, kerékpárküllőre sodorják, majd az így kapott „papírvesszőt” festik, aztán akár a fűzfa ágaiból, kosarat fonnak belőle, végül pedig belakkozzák.

– Az emberem 3 éve ment a levesbe, lelépett, kellett nekem ez a havi 100 ezer forintos munka, különben a családi pótlékból nem tudnék a gyerekekkel megélni – mondja Zsani, miközben vizezi és festi a papírvesszőket, majd Aranka elé tolja, aki kosárba fonja, és akit gyerekkorában még az erdő alatti halastó mellett neveltek a putriban, ahonnan szerinte olyan messze esett az iskola, hogy nem sikerült elvégeznie.

Ugyancsak sikertelen volt a polgármester első próbálkozása a Termelj uborkát a saját kertedben! elnevezésű akciója is, pedig a kosarazásnál sokkal több pénzt adott, de a többség lustának mutatkozott az állandó hajlongásra, kapálásra. Hiába csalogatták ide a Vatikán egyik volt kertészét, Reali Alessandrót is, aki magyar feleségével a közeli Pécsen telepedett le, mert csodát a pápákat kiszolgáló olasz sem tudott tenni velük, viszont sikeresen kikúrált 480 beteg kajszibarackfát az önkormányzat gyümölcsösében.

– Pedig értékteremtő közfoglalkoztatást szeretnénk biztosítani a szegényebb családoknak, de úgy tűnik, sokan még ma sem bíznak magukban, türelmetlenek, és ha jön valahonnan egy kis pénz, másra költik. A kosárfonásba jobban beleálltak, és a pécsi piacon sokan vásárolnak is belőle a városiak, pedig darabja több ezer forint.

Azt mondja, mióta lassan 3 éve megválasztották, mindenre pályázik, ami mozog, nyertek is eddig majdnem 100 milliót a Magyar Falu Program keretei között orvosi rendelőre, buszmegállóra, játszótérre, belterületi utakra, temető-karbantartásra, vasútállomásra. Az éves költségvetésük, kis településről lévén szó, alig több 26 milliónál, amiből 4 és fél milliót visznek el a szociális kiadások, mégis 9 milliót sikerült megspórolni rendezvényekre, pályázati önrészek finanszírozására.

És a példa ragadós, hiszen a piciny, mindössze 3 fős hivatal mindenese, Obert Györgyi segítségével számoljuk ki, hogy más településekkel ellentétben Szalatnakon elméletileg nincsen munkanélküli, mindenki dolgozik. A fizikaiak a három nagy gazdánál, az építőiparban, a közeli csirkefeldolgozóban vagy a kábelgyárban, esetleg a varrodában, míg az iskolázottak, szakmunkások Pécsen, Szegeden, Dombóváron vagy éppen Amszterdamban, lásd optikai kábel. Így tesz például a több mint 20 éve itt élő, magyarul jól beszélő holland ügyvéd, Robert Kemkess úr is, aki számos külföldi házvásárlás nagy tudora.

Györgyikével azt is számba vesszük, hogy a régi tradicionális sváb család közül alig több mint 10 élte túl a történelem viharait, de sajnos azon famíliák sincsenek többen, akik nem a nyugdíjas, hanem még az aktív korosztály tagjai, és akik legalább a falu közeljövőjét biztosíthatják. Ebből is következik, hogy az óvodás és iskolás gyerekek száma összesen 30 fő, miközben a 130 ingatlan közül több mint félszázban egyedülálló nénike vagy bácsi zárja magára esténként a kertkaput, nem úgy, mint régen, amikor három generáció tucatnyi tagja élt közös fedél alatt.

– Örvendetes, hogy mégis megtelt a falu, amiért Erika többet tett 3 év alatt, mint az elődei 20 esztendőn át – mondja Gáspár Irénke falugondnok, aki 8 éve hagyta ott a vasutat, Szalatnakon is volt sorompókezelő, azért, hogy saját közösségét gondozza. – Mikrobusszal szállítom naponta az óvodáskorú gyerekeket meg az ebédet az intézményeinkbe, miközben igyekszem odafigyelni mindenki hasfájására.

Az öreghegyi sváb temetőt úgy gondolták eltüntetni a Kádár-rendszerben, hogy nem takarították, és előrébb adták ki az új sírhelyeket. Két esztendeje több mint 5 milliós pályázati pénzből sikerült kiirtani a dzsumbujt, és a még fellelhető sírköveket egy tekintélyes korú hársfa alá gyűjteni. A kőbe vésett és halomba hordott, több száz évnyi keserves történelem láttán könnycseppeken keresztül betűzöm ki az egyik sírfeliratot: Anna Geth 1896–1946 Ruhe in Frieden (Nyugodjék békében).

Az egyik holland nyugdíjas házaspár tagjai azt mesélik, úgy kerültek ide, hogy 6 éve láttak egy műsort a holland televízióban arról, hogy milyen biztonságos és olcsó ez a Magyarország. Jöttek, és döntöttek.

– Hatmillióért vettük, 12 milliót költöttünk rá, de 30 millió forintért sem adnánk el – mutatja büszkén a verandát, a garázst, a drága virágait Nelli asszony, aki aktív korában szociális gondozó, a férje, Wiem pedig hentes volt, és akik 3 gyermeküket és 8 unokájukat hagyták otthon.

Egy kukkot sem tudnak magyarul, nem keresik a társaságot, nem járnak össze másokkal, mert számukra a nyugalom varázslatos, a nyugdíjukból pedig bőven futja autóra, utazásra és mindenre, amire az életben még szükségük lehet. Miután megemlítem nekik, most jártam az öreghegyi, gondosan rendbe hozott temetőben, Wiem kesernyés mosollyal veszi a lapot, a feleségére pillant, és annyit válaszol: – Nem megyünk vissza, nekünk itt a vége.

Némi csöndet követve a polgármester asszony szólal meg először, mert neki is indulnia kell Dombóvárra a 9 esztendős Orsiért meg a 12 éves Noelért, hisz Szalatnak hosszú távú jövője egy jó ideig még az iskolapadot koptatja.