Gólok és gondolatok

Valóban. A monoki portán két ház is áll, a kisebbik teljes egészében az ő birodalma. Mindenütt fotók, serlegek, oklevelek, újságokkal, könyvekkel teli dobozok, a falak mentén pedig gondosan felcímkézett vizespalackok. Szépen kalligrafált betűkkel jelezve azt is, honnan származik. Ithaka – Görögország, Larnaca – Ciprus, Loire – Franciaország, és így tovább Kisinyovtól Barcelonán át Göteborgig. S mindenünnen egy-egy üveg víz. Hogy miért pont vizet hozott idegenből, ne is kérdezzük. Más köveket, csigaházakat, faleveleket hoz, ő vizet.

Igaz, nem mindegyik iható. Az Északi-tenger jeges vizét tartalmazó palackot se érdemes kinyitni. De ezt nem tudja ám mindenki. Az a barátja sem tudta, aki nagy szomjúságában belekóstolt, el is kerekedett a szeme. „Valóban galád tifelétek a víz…, de hogy ennyire!?”

János barátunk tősgyökeres nyíregyházi, két éve költözött párjával Kossuth Lajos szülőfalujába. Előtte bekóborolták Magyarországot, ahogy mondani szokás, bejárták Tolnát, Baranyát, de nem találtak ínyükre való házat. Végül megkérdezték egymást – de miért is mennénk olyan messzire? Miért nem jó nekünk Zemplén, ahol már korábban oly szép időket éltünk?

Hát így kerültek Monokra, Golop mellé, hogy János megvalósíthassa régi álmát, egy olyan közösségi teret, ahol világnézettől függetlenül jól érzi magát minden művészember. Egyszer már voltak biztató kísérletezéseik. A kilencvenes években több mint egy fél évtizeden át bérelték Golopon a gyönyörű reneszánsz kastélyt, ahol országos hírű fesztiválokat szerveztek neves művészek közreműködésével, így a monoki beilleszkedés is könnyen ment.

Golopra ma is szívesen be-benéz a barátunk, de sok időt nemigen tud ott elidőzni, mert nyolcvanévesen is tengernyi a dolga. A könyvszerkesztés, az újságkiadás majd’ minden percét kitölti, közben pedig szervezi a monoki közösségi teret, amely nem csak költőknek, festőknek, íróknak, szobrászoknak adna otthont. Hanem neves sportolóknak is, hiszen ő maga is évtizedeket töltött el a futballpályákon játékosként, játékvezetőként, később meg sportvezetőként.

– A mi gyermekkorunkban még nem volt mobiltelefon meg számítógép, minden gyerek az utcákon, a szabad tereken szaladgált – mondja. – Én is, természetesen. Ráadásul mi a város szélén laktunk, ahol nemigen kellett attól tartanunk, hogy elgázol bennünket valami autó. Az ötvenes években jártunk, a magyar futball aranykorában. Puskás, Lóránt, Hidegkúti, Buzánszky korában, később sportvezetőként többekkel személyesen is sikerült megismerkednem.

Belőle ugyan nem lett NB I-es, profi játékos, de a Tiszamenti Válogatott kapusaként így is olyan játékosok ellen játszhatott, mint a Budapesti Honvéd híres tagjai, Tichy, Sipos, Komora… Játékvezetőként, partjelzőként aztán mégis felért a csúcsra, számtalan legendás első és másodosztályú meccs közreműködője volt.

A sportrelikviák sokasága vesz körbe bennünket, de házigazdánk öltözete sem hétköznapi. A világhírű milánói klub, az Internacionálé kék-fekete szerelése feszül rajta. Nem véletlenül. Az ő idejében a nemzeti bajnokságok csúcsrangadóit általában ismert külföldi bírókra bízták, hogy a honi játékvezetők elfogultságának még a látszatát is elkerüljék. Egy Inter–Milán meccsre Palotai Károly vezetésével magyar bírói hármast kértek fel, Kulimár János lett volna az egyik partjelző.

– Előző héten egy másodosztályú meccsen bíráskodtam, s a végén legnagyobb döbbenetemre 2-es osztályzatot kaptam, megfejelve egy ilyen kitétellel, hogy: „nem ismeri a szabályokat!”, miközben előtte folyamatosan 8-9-es osztályzataim voltak – meséli.

– Különös egy meccs volt, utólag akár bundára is gondolhattam volna, de bizonyíték hiányában nem sok értelme lett volna tiltakoznom. A vége az lett, hogy az olasz út helyett Derecskét kaptam, a Zenit Leningrád–Magyar ifjúsági válogatott meccset, egy akkor divatos SZOT-tornán. Derecskét azóta is nagyon szeretem, de azért azt be kell látni, hogy a derecskei pálya mégsem a San Siro.

Persze az első osztályú mérkőzésekig is hosszú volt az út, benne emlékezetesebbnél emlékezetesebb összecsapásokkal. Az első meccse után például a pálya melletti kukoricatarlón kergették a hazai szurkolók a játékvezetői hármast. Egy Rakamaz melletti településen pedig a meccs után Jánosnak kellett megvigasztalnia az egyik hazai játékost. Neki már nem jutott futballcipő, s amikor cserére jelentkezett, mezítláb akart pályára lépni. Ilyen azonban nincs, de ha visszahúzza legalább az utcai cipőjét, mehet. Ment is boldogan. Háromszor találkozott a labdával. Először lyukat rúgott, másodszor kivágta a vasúton túlra a labdát, harmadszorra pedig akkora öngólt rúgott, hogy amint később büszkén mesélte, azt még az általa annyira tisztelt válogatott kapusunk, „Szent Miska”, azaz Szent­mihályi se fogta volna.

– Azok a csodás hetvenes évek! – bujkál kis ironikus mosoly az arcán, amint a következő történetbe kezd. – Nyíregyháza mellett volt egy falu, nevét borítsa jótékony homály, amit vehemens szurkolói miatt a futballbírók csak „Odasosem”-nek hívtak. Járási osztályban játszottak, s kupameccsen egy nagyon jó erőkből álló, megyebeli NB III-as együttest fogadtak, akiknek a javára meg kellett adnom egy tizenegyest. Lett is hatalmas felfordulás. Engem a hazai játékosok védtek, a vendégjátékosok meg az autóbuszuk tetejéről kiabálták, hogy „ne add meg!”. De már nem volt mit tenni, el kellett végezni a büntetőt. El is végezték. Csodák csodájára messze mellé szállt a labda…

Ám mielőtt továbblépnénk, ismerjük meg vendéglátónk másik, jelesül az üzletemberarcát is. Erdészeti egyetemre szeretett volna menni, de a család anyagi helyzete ezt nem tette lehetővé. Helyette kereskedőnek tanult, s ha már oda vetette a sors, hát legyünk rendes kereskedők, gondolta. Fokozatosan lépkedett a ranglétrán, előbb ABC-vezető lett, majd egy szabolcsi kereskedelmi cég igazgatóhelyettese, aztán a Belkereskedelmi Minisztérium idegenforgalmi ellenőre, akinek a Balaton és a Dunakanyar volt a munkaterülete.

– Az 1970-es években jártunk arrafelé, nagy élet volt a Balatonon, profi vendéglátósokkal, de meg­edzőttem a futballpályákon, így hát nem tartottam tőlük. A kirívó fogyasztói károsításokat nem szerettem, de voltak turpisságok, melyek fölött szemet hunytam. Az egyik alkalommal például látom, hogy ellenőrtársaim szigorúan faggatnak egy fiatal, aprócska pincérlányt.

Hátuk mögött volt a bűnös, két féldecis pohár konyak, feltéve a raktári hűtő tetejére, ami bizony csak négycentes volt. A kis pincérlánynak kellett volna elvinnie a balhét, erre fogtam magam, s az ellenőrök háta mögött felhajtottam a két felest. Aztán megkérdeztem, hogy mi is a baj, fiúk. Itt van mögöttünk…, mutatták volna a bizonyítékot az ellenőreim, de hogy az lecsúszott, jót kacagtak, s békén hagyták a lánykát.

Akkor már a rendszerváltás táján jártunk, s mint oly sokan mások, vállalkozásba kezdett ő is. Kft.-t alapított, három nagy üzletből álló vállalkozást működtetett, amikor Békéscsabára csábították, az első osztályú focicsapathoz. Az ifjúságiakkal foglalkozott, s hamarosan már rangos külföldi kupákra is hivatalosak voltak, amikor megkeresték Nyíregyházáról, hogy segítsen megmenteni az egykor szebb napokat látott Nyíregyházi Futball Klubot.

El is vállalta az elnöki tisztet, de mikor meglátta a működésbeli hiányosságokat, s felmérte a pénztelenség várható következmé­nyeit, azt hitte, hurokba dugta a fejét. Dehogy dugta! Két éven belül – szűkös anyagiak mellett ugyan, de –, egy lelkes baráti, támogatói kör segítségével egyenesbe hozták a klubot, s hamarosan megint NB I-es csapat focizott Nyíregyházán. És a korábbi, 300–500 néző he­­lyett 15–20 ezer ember szurkolt minden hazai meccsen.

De aztán, ahogy jöttek a sikerek, ismét elfogyott a pénz, ő viszont mindig azt vallotta, hogy aki becsületesen dolgozik, azt meg kell fizetni. Mikor aztán úgy nézett ki, hogy ez a vállalása veszélybe fog kerülni, hosszú vajúdás után lemondott. A tudására azonban szükség volt másutt. Demecser ambiciózus vezetése fejébe vette, hogy jó csapatot kell csinálni a faluban. A lelkes futballbarát polgármester és segítői, valamint Kulimár János közösen meg is csinálták. Neves játékosokat szerződtettek, akiket sikeresen egészítettek ki a helyi kötődésű fiatalok.

A négyezer lelkes szabolcsi falu hamarosan stabil NB I/B-s csapattal rendelkezett, aztán jött egy diósgyőri kitérő, majd János a hivatásos foci világától hátrébb lépett.

Lekötötte az irodalom, a versek iránt érzett több évtizedes szenvedély. Itt se kispályás a karrierje. Önálló kötetei mellett több mint nyolcvan antológiában szerepelnek az írásai, s számtalan könyv szerkesztése, lektorálása, előszavának megírása is az ő nevéhez fűződik. Alapító főszerkesztője a ma is népszerű, országos terjesztésű Nyírségi Gondolat című irodalmi folyóiratnak, most pedig azon iparkodik, hogy megszervezze a Monoki Tizenegyek nevű irodalmi kört – a kezdeti lépéseknél tart, de már most neves alkotók jelezték csatlakozási szándékukat.

– És mi lett a focival? – kérdezhetjük joggal.

– Megmaradt az is – feleli mosolyogva. – Ma már persze nem nagyon állok kapuba, de nem is ott van rám szükség. Voltam az Országos Veterán Labdarúgó Válogatott szövetségi kapitánya is, most pedig a Szeniorválogatott vezetőjeként tevékenykedem.

*

Kulimár János élettörténete szerepel a WHO is WHO Magyarországon? (Ki kicsoda Magyarországon?) 2013. évi kötetében is. Betűsorrendben így: Kóbor, Kulka, Kulimár.

Nem rossz társaság.