Aranyló balfedezet, avagy Zakariás József emlékezete

K is Zaki. Így szólították az Aranycsapat néhai focistái egykori legendás csapattársuk, Zakariás József lányát, Zakariás Ágnest. A hölgy a mai napig foglalkozik édesapja emlékével, legutóbb egy szoboravató ünnepségen vett részt Budafokon, ahol nemcsak szép emlékművet lepleztek le, amely az egykori labdarúgót ábrázolja, hanem elneveztek Zakariásról egy új edzőközpontot is, nevelőegyesülete a BMTE, azaz a Budafoki Munkás Torna Egylet fővárosi Pro­mon­tor utcai telephelyén.

Egészen 2022-ig kellett tehát várni, hogy végre egy sportlétesítményre is felvéssék a híres balfedezet nevét. A „szürke eminenciás”, vagy a „zongoracipelő” néven is emlegetett egykori labdarúgó emléke jó időre homályba borult.

A Zakariáshoz tapadt elnevezésekről egyébként Grosics Gyula azt nyilatkozta egykor: „Ha azt mondjuk: szürke eminenciás, mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy a szürkeség az ő esetében egy nagyon pozitív jelző. Azért kapta, mert nem önmagáért, hanem mindig a csapatért küzdött.” A focista lánya szerint nem véletlen, hogy az úgynevezett „futballszakértők” ál­tal a kiváló sportolóra aggatott jelzőket maguk a csapattársak sem vették komolyan.

– Egyszer egy megemlékezésen Buzánszky mellett ültem, és már századszor mondták azt, hogy apám az Aranycsapatban a „szürke eminenciás” volt – idézi fel az egyik ezzel kapcsolatos élményét Zakariás Ágnes, miközben egy budafoki cukrászdában beszélgetünk. – Jenő bá­csi egyszer csak odasúgta nekem: Kis Zaki! Nem unod még ezt a sok szürkét? Mondtam, nem érdekel, mert az én apám az öt legfontosabb meccsén ott volt az akkori válogatottnak. Az olimpián, a világbajnokságon, az Európa-bajnokságon, az angliai 6-3-on és a budapesti 7-1-en. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy játszhatott ezeken a mérkőzéseken.

És valóban, Zakariás kivételes tehetség, nagy munkabírású labdarúgó volt, a sorsa mégis eltér az egykori társaitól. Az egyetlen játékos az Aranycsapatból, aki a berni vereség után nem lett többé válogatott. És ő az egyetlen az évszázad mérkőzésének résztvevői közül, akit igen korán ért el a halál, 47 éves volt, amikor örök nyugalomra helyezték a Farkasréti temetőben.

Hogy milyen ember volt valójában Zakariás, arról csak számos apró emlék, legenda alapján tudott képet alkotni a nagy focista lánya is, hiszen az életük igen viharosra sikerült.

– Tizenhat éves voltam, amikor apám hazajött Afrikából, ahol edzősködött. A szüleim azonban akkoriban elváltak, és az édesapám újra megnősült. Onnantól tehát nem sokat voltam vele együtt, édesanyám nagycsaládjában nőttem fel. Nagynénik, nagybácsik között, a híres budafoki Pettenkoffer családban. Anyai ősünk nagynevű borász volt, ma is tanítanak a könyvéből a kertészeti egyetemen. Itt nem voltak labdarúgók, bár a sport tőlük sem állt távol, a nagybátyám például többszörös magyar motorkerékpáros bajnok volt – tekint a múltba Zakariás Ágnes.

Mint mondja, csak felnőtt­korában kezdett el az apja emlékével foglalkozni, mert régen, a hatvanas-hetvenes években még az iskolában sem lehetett beszélni az Aranycsapatról, mintha nem is létezett volna. Mint ismeretes, ez többek között azért is volt így, mert a világbajnoki döntőt követően a Honvéd egy dél-amerikai turnéja után többen nem tértek haza Magyarországra, például Puskás Ferenc is így lett később sztár Spanyolországban. Még akkor sem lehetett erről beszélni, írni, amikor Zakariás József 1971-ben meghalt. Egy rövid hír jelent meg róla a Magyar Ifjúságban, de az újságírót jól le is szúrták emiatt.

– Amikor viszont a rendszerváltás közeledtével Puskás hazalátogatott, dőltek a hírek az Aranycsapatról, és persze a marhaságok is – bosszankodik Ágnes. – Szinte minden cikkben kapitális félreértések, álhírek voltak, ezeket igyekeztem orvosolni. Sokszor rákérdeztem az újságíróktól, hogy honnan vették ezeket, és nemegyszer nem tudták a választ, de megírták, mert szerintük olyan „jópofa sztori” volt – panaszolja. Szepesi György egyik visszaemlékezése alapján például megjelent, hogy Zakariás jól zongorázott, meg az is, hogy jól énekelt, de ebből egy szó sem volt igaz. Szeretett persze mindig a középpontban lenni, talán emiatt születtek meg ezek a történetek. Az viszont igaz volt, hogy sokat olvasott, a külföldi mérkőzések út­jain úgy beszélt a meglátogatott tájakról, városokról, akár egy idegenvezető – meséli a „Kis Zaki”.

Talán ez annak is köszönhető, hogy olyan környezetben nőtt fel, ahol szigorú rend uralkodhatott. Ágnes nagyapja a budafoki munkásegylet elnökségi tagja volt, cipészmester, ezért is lehetett egyértelmű, hogy a fiai a helyi egyesületben, a Budafoki Munkás Torna Egyletben (BMTE) rúgták a labdát. A családi legendárium szerint a helyi apácarend gondnokai is voltak a famíliában, amelyben tíz gyermek született. Ágnes a nagyszülők közül csak a nagymamát ismerte, akihez gyakran jártak nyaralni. – A mama olyan volt, mint a kis fehér hajú Holle anyó. Nagyon aranyos néni volt, de nagyon szigorú is, talán tíz gyermek mellett ez nem is csoda – emlékezik vissza.

Szerinte sajnos az Aranycsapatról elterjedt álhírek közé tartozik az is, hogy a berni vébédöntőt azért veszítettük el, mert az apja a mérkőzés előtt egy szobalánnyal töltötte az éjszakát. Sokan ezzel magyarázzák azt is, hogy ezek után nem lehetett válogatott. Vagy inkább, mert „sokat tudott” erről a bizonyos meccs előtti napról.

– Hát… ha ezen múlt a döntő, akkor az én apám a világ legjobb focistája – jegyzi meg viccesen. – Csak az apámat említik ezzel kapcsolatban, pedig a mai napig nem tudni, hogy ki az a másik három játékos, akikről szintén azt sejtetik, kimaradoztak előző éjszaka. Nem derült ki, hogy mi történt valójában. Édesanyám erről azt mondta, nem foglalkozott a történettel, el sem hitte, ezért én sem tudtam meg az igazságot – mondja a pletykákról. Ágnes szerint hasonló mendemonda az is, hogy Sebes Gusztáv, az Aranycsapat edzője, szövetségi kapitánya mindent elintézett Zakariás Józsefnek, mert szintén budafoki volt. Ez olyannyira nem felel meg a valóságnak, hogy Ágnes tudomása szerint még utálták is egymást a legendás trénerrel, mert az édesapja valamiért egyszer csúnyán visszaszólt neki, amit Sebes nem tűrt akkoriban. És természetesen csak „jópofa” álhír az is, hogy neki az edző engedélyt adott egy kisfröccsre a meccs előtt, mert Zakariás budafoki gyerekként ehhez szokott hozzá.

Sok legenda keringett a híres balfedezet korai haláláról is, például, hogy Afrikában szedhetett össze valamilyen betegséget, de ezek már szóra sem érdemesek. Zakariás Ágnes csak arra emlékszik ebből az időszakból, hogy az édesapjának a halála előtti években sokszor volt felpolcolva a lába, volt trombózisa is, de a foci mindig szent volt, a meccsen ott kellett lenni, akár játszott, akár edzősködött. Amikor kórházba került, akkor sem fogták föl, mekkora a baj. Azt mondták, hogy csak elzsibbadt a keze. Aztán szóltak, hogy menjen be hozzá, mert meg fogják operálni. Végül sajnos már nem térhetett haza a kórházból.

És ha már szóba került Afrika, a pletykák helyett Ágnes szerint inkább arról kellett volna írni az édesapja kapcsán, hogy milyen jó szakember volt, de erről nem sok hírt adtak az újságok. Pedig amikor Guineába került edzőnek, ő alakította ki az afrikai országban az egész helyi labdarúgási rendszert. A munkája nyomán pedig a guineai válogatottal ki is jutottak az olimpiára. Zakariásnak nem volt olyan edzői papírja, amivel máshová is mehetett volna, így került ki a fejlődő országba – meséli Ágnes, akinek volt szerencséje egy fél évet Afrikában tölteni gyerekként az édesapjával.

– Egy paradicsom volt, bár nagy volt a nyomor. Egy hétig rizst ettünk, egy hétig nokedlit, de egy gyereket ez nem érdekel. Nagyon élveztem, egy olyan telepen laktunk, ahol minden nemzetiségből voltak munkások és nyugatnémet katonák is. A németek állítólag utat építettek, a magyarok telefonvezetéket. Elvittek a vadonba is, ott láttam olyan afrikai táncosokat, akik az eksztázisig táncoltak. Fantasztikus élmény volt – idézi fel az akkori napokat a labdarúgó lánya.

Sok haszna azonban nem volt ebből később a családnak, hiszen Zakariás guineai frankban kapta a fizetését, amiből később nem lehetett venni semmit. Zakariásnak egyébként sem volt szerencséje a vagyongyarapításban. Sőt, a család kifejezetten peches volt ebből a szempontból. Belekezdett például egy ház építésébe, de az soha nem készült el, mert mire megépült volna, államosították. Mivel az MTK a szocializmus idején a rettegett ÁVO csapata volt, Zakariás sportolói jogon a családjával a Kacsóh Pongrác úti, úgynevezett ávós házban lakott '56-ig, oda született a lánya is.

– Ebben a társasházban mindenki ávós volt az apámon kívül – meséli Ágnes. – Annyira kommunisták voltak, hogy karácsonyfájuk volt ugyan, de vörös csillagot tettek a tetejére. Amikor meghalt Sztálin, anyám épp kirázta a porrongyot az erkélyen. A szomszéd ráüvöltött: Meghalt Sztálin, és maga takarít?!

Az '56-os szabadságharc idején az épület kapott egy belövést, és leszakadt a konyhájuk. A forradalom alatt Zakariás egyszerűen eltűnt, és azóta sem tudja senki, hogy hol volt egy hétig.

– Egyszer egy történész megkeresett, hogy október 28-án állítólag beválasztották apámat a zuglói forradalmi bizottságba. Nagyon jó lenne azt mondani, hogy '56-os hős volt, de szerintem ez nem igaz – vélekedik a labdarúgó leszármazottja. – Később persze, amikor kikérhették az emberek a levéltári iratokat, néhányan rosszindulatúan azt is kezdték terjeszteni róla, hogy besúgó lehetett. Megkérdeztem erről az anyámat, de csak annyit válaszolt: kislányom, ha ez igaz lett volna, akkor nem Zuglóban, hanem a Gellért-hegyen kaptunk volna lakást. Érdeklődtem erről a hivatalos helyeken is, de sehol nem találtam róla semmilyen adatot. Baloldali volt, de a szó gyakorlati értelmében, a hírnevét felhasználva szerzett dolgokat a szegényebbeknek. Például a nehéz időkben teknőt a mosáshoz, vagy a vakok intézetének elintézte, hogy legyen a központjuk előtt villamosmegálló. Aztán 1956 után a lakást vissza kellett adniuk az államnak.

Ágnes egyébként 18 évesen egyedül maradt, mert édesanyja is újra férjhez ment, és disszidált Németországba. Dolgozott többek között a Magyar Ifjúságnál, varró­nős­ködött, majd az Új Ember katolikus lapnál is, aztán vállalkozó lett, közben családot alapított. Ma is igen aktív, mint meséli, rendszeresen jár például Erdélybe. Az egyik legnagyobb élménye természetesen az volt, amikor az „Aranycsapat-vonattal” mehetett a csíksomlyói búcsúra. Könnyekig hatódott, amikor a székely emberek az édesapja képe előtt tisztelegtek.