Aratás, majd égzengés

Egyre több árpa- és búzatarlón rengeteg bebálázott szalmahengert, Dunaújváros felé pedig már betárcsázott, elművelt földterületeket láthattunk az M6-os autópályán a fővárostól déli irányban. Az aratás végét jelzik e szántóföldi életképek, gépek, emberek szinte nem is dolgoztak a földeken, és megrakott pótkocsis traktorok, méltóságteljesen, tiszteletet parancsolóan vonuló óriáskombájnok sem lassították már a forgalmat a sárbogárdi úton. Hol­ott a Mezőföldnek ezen része büszkélkedhet a legjobb minőségű termőtalajokkal, itt van Előszállás, Mezőfalva, a kiemelkedő teljesítményeket mutató gazdálkodó cégek felségterülete. Sárbogárd déli alján áthajtva, az Örspuszta felé tartó kisebb út mentén is csak búzatarlókat látunk, bekanyarodva a földútra viszont gyönyörű, sokat ígérő kukoricás mellett elhaladva látjuk, hogy jó helyen járunk: dél tájban, néhány száz méterre, a domb tetején egy pótkocsis traktor képe vibrált szinte délibábszerűen a bő 30 fokos melegben, a földes úton pedig egy terepjáró. Mellette három ember és egy nagy kombájn: Lajtos János, fia András és Parragh Zsolt kombájnvezető szerelik éppen a vágóasztalt. Megérkeztünk célunkhoz.
Az egy hete folyamatosan egyeztetett és csúsztatott találkozásunkat az időjárás határozta meg: július utolsó hetének elején esett, nem lehetett aratni. Aztán még napokig vártunk, hogy kellően felszáradjon a maradék búza. Nem kellett korán kelnünk ma sem, mert csak délben tudták kezdeni az aratást. Nem is a búzával kezdik Lajtosék, hanem a maradék mustárral, s csak ha ezzel végeztek, megyünk át a település másik felébe az utolsó 10 hektárnyi búzát levágni.
Itt vissza is ugrunk néhány órát az időben, mert a szombati találkozót is délelőtt tízre egyeztettük, így a déli mustáraratásig volt bő két óránk fotós kollégánkkal. Egy kicsit kirándultunk a Fejér vármegyei város határában, s felkerestük az egyik legnagyobb, raktározással és szárítással foglalkozó vállalkozást. Szerencsénkre találtunk is ott egy szakembert, aki éppen ráért. Csak délutánra várták az utolsó magszállítmányokat, főleg a búzát. A fedett sík raktárak, a nagy, több ezer tonnás tételeket befogadó épületek már megteltek. Az egyikben az ajtóig állt a tavalyi napraforgó, mellette szintén tavalyi repce, aztán kukorica. Rengeteg gabona, olajos mag vár még vevőre. Senki nem kapkod – tudtuk meg a névtelenségbe burkolódzó, de ennek ellenére igen felkészült és közlékenynek bizonyuló magtárostól. 
– Sokan féltek, hogy az ukrán gabonafélékkel, illetve a leállt piac miatt el nem adott tavalyi magyar kukoricával, búzatételekkel teli magtárak miatt nem tudják majd hova betárolni a frissen aratott mennyiséget. Mi a helyzet Sárbogárd környékén? – kérdezzük.
– Nincs ilyen gond. Az aratásnak vége, ezért állíthatom, hogy nem változott a korábbi évekhez képest az arány az azonnal eladott, illetve a nálunk betárolt mennyiséget illetően. Úgy vélem, hogy az itteni gazdálkodóknak a legutóbbi 4-5 év jól sikerült, és a legtöbben okosak voltak, azaz képeztek elég pénzügyi tartalékot. Most tényleg nehéz évünk van: a tavalyihoz képest megfeleződött szinte minden termény ára. A legtöbben ezért kivárnak – válaszolja kérdésünkre a harmincas éveit taposó szakember.
– Milyen ár mozdíthat a piacon?
– A piac már most is mozog: a malmok és a takarmánykeverők azoktól a gazdáktól már megkezdték a felvásárlást, akiknek sürgősen kellett a pénz. Ezek a növénytermesztők a termés egy kis részét adták el. Ez nem újdonság, mindig is így volt. A malmok pedig visszatértek idén a normális működéshez, azaz most 2-3 havi készletet halmoznak fel, aztán majd megint veszik a búzát. A termelők pedig arra várnak, hogy kialakuljon egy normális ár. Ez szerintem a búzánál a tavalyi tonnánkénti 120 ezer forint helyett az idén 70-80 ezer forint között fog beállni. A napraforgónál tavaly 300 ezer forint feletti árat is kaptak a gazdák, most úgy vélem, hogy a 180 ezer lenne a reális – tudjuk meg.
– Az idén sokan panaszkodnak a minőségre és mennyiségre is. Itt mi a helyzet?
– Való igaz, a mennyiséggel a környéken nincs nagy gond, de a minőség tényleg gyengébb. Azaz több a takarmánybúza, mint az étkezési minőség – zárja az óriási magtárak melletti spontán beszélgetésünket alkalmi házigazdánk.

De ugorjunk vissza a mustártábla mellé, ahol már a fele területet learatta a kombájn. Lajtos Jánossal álldogálok az akácfasor árnyékában, míg fia, András már megindul a pótkocsis traktorral a port és töreket kifúvó kombájn felé. A traktorra tornázta fel magát fotós kollégám is. A betakarítógép tetején ugyanis elkezdett villogni a sárga lámpa, ami messziről láthatóan mutatja, hogy lassan megtelik a kombájn magtároló rekesze. Aztán ahogy a traktor mellé ér, a kombájn oldalra fordítja a „csövét”, s megállás nélkül, az aratást folytatva kiüríti a szinte tiszta mustármagot. Néhány tíz méter után véget is ért az akció, a kombájn magányosan szeli tovább a méternyi, barnára száradt mustármezőt.
– Miért mustár? Nem egy tipikus növény – teszem fel a kérdést igazi házigazdánknak, Lajtos Jánosnak.
– Nálunk már az, évek óta termesztem, mindig is volt valami más a kukorica, repce, napraforgó, búza, árpa, az általánosan mindenki által termesztett növények mellett a földjeinken. Nagyjából 350 hektáron gazdálkodunk – a felénél nagyobb a bérelt terület –, ebből az idén jó 30 hektáron mustárt termesztettünk. Korábban foglalkoztunk facéliával is. Ez mind vetőmagnak megy: e növények jó zöldtrágya-másodvetemények, és gyakorta Nyugat-Európában használják fel a magvainkat. Nos, miért mustár? Egyrészt jól kiegészíti a vetésforgót, és persze megbízhatóan terem, nem mellékesen általában jól fizet – válaszolta az egyéni vállalkozóként mezőgazdálkodó és őstermelőként is tevékenykedő vendéglátónk, aki mellesleg Gödöllőn végzett agrárgépészmérnök, sőt a szakmérnöki diplomát is megszerezte még a ’80-as években.
– Jól fizet, és mennyit hoz?
– Egy hektárról nagyjából 0,5–1,5 tonna mustárt lehet aratni, az idén az egytonnás átlagunk bőven meglesz. Az ár mindig változik, a kommersz szántóföldi növények – búza, árpa, napraforgó stb. – aktuális árához alakítják. Tavaly országosan tonnánként 600 ezer forint volt az ára, de akkor a búzáé 120-130 ezerre rúgott. Most a búza 60-70 ezer között mozog: az ukrán gabona európai dömpingje is nagyban hozzájárult ehhez – tájékoztat Lajtos János.
– A mustárnál nincs meg ez a konkurencia? – érdeklődünk.
– Dehogy nincs: tavaly a franciáknál a szárazság miatt alig termett mustár, legalábbis nem elegendő. A híres dijoni mustárt igazából az Ukrajnából származó mustármag mentette meg. Az idén még nem tudjuk, mi lesz a helyzet. Ahogy a többi gabona, napraforgó és repce esetében sem. De egy biztos: sem Európa, sem mi, magyarok nem készültünk fel tavaly az ukrán hatásra. Mára bizonyossá vált, hogy az ukrán termények valós veszélyt jelentenek termelőinkre nézve az ottani olcsóbb termelési körülmények, az enyhébb követelmények miatt – kapjuk meg a választ.
Közben az utolsó méterekről is lekerült a mag. A kombájn teljesen kiürítette magtárolóját, Lajtos András már integet, indul a magtárba lerakni a learatott mustármagot a sárbogárdi tárolóba. Néhány nap száradás még kell, aztán mehet a helyben székelő német cég telephelyére. Mi pedig szedelődzködünk, de nem sietünk: a kombájnnak kell vagy fél óra, mire átér a több kilométerre lévő búzatáblához. Van időnk beszélgetni azokról az óriás betonsilókról, melyek a településrész közepén ágaskodnak zöldeskéken az égnek. Mellettük síktárolók a régi Fejér megyei Gabonaforgalmi Vállalat raktárai, melyek végre gazdára találtak, és megújultak. Összességében több tízezer tonna kapacitás. Most kezdik majd felújítani, lesz több hely a környékbeli terményeknek.
Lajtosék nyakán nem maradt egy kiló tavalyi termény sem. Az okot is megtudjuk Jánostól:
– Tavaly biztonsági és kényszerokokból ősszel eladtunk mindent. Műtrágyát kellett venni, akciósan – egy napig! – a magyar műtrágyagyártó cég 280 ezer forintos tonnánkénti árat hirdetett meg. Bevásároltunk. Aztán három hónap múlva levitte 130 ezerre a vételárat. Mondjuk úgy, az idei költségemelkedésünk nagyrészt ebből származik, és a vetőmag árának emelkedéséből. Közben nagyjából a felére estek a felvásárlási árak, tehát a legtöbb gazdálkodó az előbbiek miatti veszteség csökkentésén töri a fejét. 
– A területalapú támogatással együtt sem érhető el nyereség?  
– A mi vállalkozásunknál nem lehet az, hogy a veszteséget a támogatásból kompenzáljuk, ez alapelv – szögezi le házigazdánk, aki nem mellékesen a környékben szervezett ezüst- és aranykalászos gazdaképzéseket is szervezi, vezeti. – A 350 hektárunkból az idén 65 hektáron búzát vetettünk, 6 tonnás az átlaghozam, a 40 hektárnyi árpa csak 5 tonna alatt hozott, ami negatív meglepetés, a 30 hektárnyi mustárról már szóltam, volt még 80 hektárnyi repcénk, ami jól, 3 tonnás átlagot hozott. A maradék területen kukorica és napraforgó biztat jó eredménnyel. Az árak alakulása a kérdés, és persze az ukrán helyzet. Ott most leállt a tengeri kiszállítás, ami egy kicsit feljebb nyomta az árakat. Ez azonban változhat, ha a Fekete-tengert ismét megnyitják az oroszok, illetve, ha a szeptember közepén lejáró magyar importtilalom lehetőségét nem engedi meghosszabbítani Brüsszel. Az ukrán hatásra egyébként egy megoldás létezhet: a magyar termelőknek össze kellene fogniuk, és az értékesítésben a mainál meghatározott, befolyásosabb helyzetet kell elérnünk. Az összefogást viszont az irigység lehetetleníti el. Pedig tennünk kellene valamit a búzáért, ahogy őseink nevezték, az életért. Annak idején, a háború után nagyapámék a szomszédokkal adták össze a megmaradt teheneket, és így tudtak szántani, aztán közösen vettek vetőgépet, majd egyéb gazdasági eszközöket is. Most az ilyen összefogásra nem látok esélyt. Pedig az nem normális, hogy nyomott áron veszik át a terményt a termelőtől, aztán még 4-5 kereskedő kezén átmegy, egyre drágulva, mire a célhelyre, mondjuk az olasz tésztagyár malmába megérkezik. 
– Térjünk vissza a búzához! – vetem fel, már a tábla szélén állva, ahol a terület egy részén szó szerint fekszik a gabona.
– A kombájnos, ahol lehet, ott szembe megy a dőlt növénnyel, ekkor a vágóasztalt kicsit előrébb tolja, és megemeli a szárat, így kisebb a pergési veszteség. Ahol oldalról éri a növényt, ott nagyobb – magyarázza Lajtos János, majd szinte szó nélkül ugrik az időközben megérkező Kovács Róberttel, a kombájnokkal béraratást vállaló és a délelőtt meglátogatott magtárbázis tulajdonosának fiával. Valami baj van!
A kombájn ugyanis időközben megakadt majd’ egy kilométerre tőlünk. Annyit látunk, hogy vezetője kiszállt, valamit szerel. Jó tíz perc után érnek vissza. Kiderült, hogy a hűtőventilátor előtti szűrő megtelt, és felforrt a víz. Tisztítás után rendben lett minden.
Jó is, mert több hadra fogható aratógép nincs is már a környéken. Hatból kettő maradt talpon az aratás végére. Most mindegyiket szerelik, készülnek az őszi betakarításra.
– Mennyit ad ez a tábla? – kérdezem Jánostól, amikor a traktor már sokadszor indul el egy 22 tonnás, megrakott pótkocsival a magtárba az egyre keskenyedő, még vágatlan búzatábla mellől.  
– Egy régi helyi szólás szerint bárki „négy tonnában megvenné”. Vagyis nagyjából meglesz itt is a 6 tonna – válaszolta mosolyogva.
– És a minőség? – vetem fel.
– No, az nem az igazi, a legtöbb levágott búzánk csak 20-24 sikért ad. Ez kevés, jó lenne a 28-30 feletti, de ez van most a környéken. Az okot még nem tudom pontosan, de a sok eső, az idei időjárás bizonyára belejátszik. No és az, hogy az idén a szokásos műtrágyák felét tudtuk csak odaadni a növénynek. Meg hát a fajtákat sem találtuk még meg. Próbálkoztunk már magyar nemesítéssel, aztán franciával, most német fajtát arattunk. Nagy a kihívás: tavaly óriási szárazság és forróság mellé kellett fajtát párosítani. Most pedig egy meleg és csapadékos tél, aztán hideg, de esős tavaszon és nyárelőn vagyunk túl – számol be a kiszámíthatatlan időjárás újabb hatásairól Lajtos János.
Még beszélgetünk az egyre fokozódó melegben a gazdával, aki a háta mögé bök, és megkérdezi, vajon mennyi búzát adna most ez a néhány hektárnyi terület? 
Néhány száz méterre tőlünk az előző években telepített, a ragyogó forró napsütésben rengeteg áramot termelő, gondosan elkerített napelemparkra utal.
– Annak idején ezekről a táblákról átlagosan 8 tonna búzát arattunk. Most fűkaszával gondosan nyírják a gazt a ferdén felállított óriási napelemtáblák alatt, ennyi munkát adnak a környékbelieknek ezek a földek. A települések szövetében káros sejtek burjánzanak, amelyek nem ismerik a helyben lakók életét, és külső akarat kiszolgálóivá teszik – jegyzi meg nem minden felháborodás nélkül az országszerte is egyre jobban terjedő gyakorlatról a szakember.