Hosszú úton

Igazi szabolcsi lány, Nyíregyházán született, Újfehértón élt. Angol–informatika szakos gimnazista volt a megyeszékhelyen, majd Debrecenben idegen nyelvű kommunikátor szakot végzett angol nyelven. Nehéz értelmezni, hogy ez mit is jelent: esszéket írt, stilisztikát, fonetikát tanult, előadásokat tartott például az indián rezervátumokról, zenei előadók családi erőszakról szóló dalszövegeit elemezte, de biológiai, kémiai kérdésekről is tudnia kellett beszélni. Bő szókincset, széles világlátást eredményezett a kommunikációs készségek fejlesztése, majd újabb három év következett már média–kommunikáció szakon. Így kezdődik Papp Eszter története, aki közben Budapestre járt hoszteszkedni, majd 2015-től már diplomásként a fővárosban él. Kereste a saját útját, így lett szervező egy agráripari irodában, ami talpraesettségre nevelte, ám ő valami kiteljesedést nyújtó hivatásszerűre vágyott. 
– Akadt egy ismerősöm egy légitársaságnál, s megírtam neki, hogy a légiutas-kísérői munka érdekelne. Azt a választ kaptam: „Eszti, gyere! Ez a munka rád van szabva. Mindenről tudsz beszélni, és kedves vagy.” Elhívtak egy nyílt napra, végül kilencvenhat pályázó közül jutottam tovább. Az utasok csak a lépcső tetején álló, mindig mosolygó utaskísérőkkel találkoznak, miközben ez egy összetett munka.
Csaknem két hónapos angol képzés várt rá túlélési gyakorlatok, úszás és életmentés tematikában. Hozzászokott, hogy minden a fegyelmen, a szabályok követésén alapszik. A munkája során jól bírta a rendszertelen életmódot, szerette a jövés-menést, elmenni, majd boldogan hazaérkezni. A repülést is imádta, pilótafülkéből látni a felszállást, az égboltot, s fentről a földet. Érezni és éreztetni az utasokkal: biztonságban vagy, ne félj!
Budapesti bázisról repült olyan célállomásokra, mint Dubaj, As­ta­na, Izland vagy a marokkói Mar­rakesh. Reggel indult, s estére hazaért. – Légiutas-kísérőként azt ér­zed, hogy többet vagy a levegőben, mint a földön. Kimerítő, valahogy másképp fáradsz el. Pörgés van, rengeteg emberrel beszélünk, és kevesebb az oxigén.
Látható munkája volt az utasok köszöntése a repülő belsejébe vezető lépcső tetején, majd a szendvicsek, italok elhelyezése, a biztonsági tájékoztatás, az ajtóellenőrzés, a kiszolgálás mindig és minden körülmény között mosolyogva. Miután az utasok elhagyták a repülőt, régiótól függően végeztek egy security checket (biztonsági ellenőrzést), vagy security searchöt, ez utóbbin értsünk alapos kutatást idegen tárgyak után. De akadhattak elhagyott tárgyak is – viccelődöm. No, igen, találtak pénztárcát, gyerekjátékot, csipkés alsóneműt és műfogsort is.

Néha az érkezés és az indulás között belefért egy kis pihenés, például a szicíliai Cataniában egy kávé meg egy cannoli is.
Eszter egészsége azonban kevésbé bírta a gyakori légnyomásváltozást. Az orvosa azt ajánlotta, hogy ne repüljön annyit, és csaknem kétezer repült óra után ő maga is érezte, hogy váltania kellene.
– Figyelek a belső megérzéseimre, ám úgy szerettem volna új kihívást, hogy mégis maradok a repülésnél. Ez eléggé nehéz ügynek tűnt, de 2018-ban megláttam egy honvédségi hirdetést légiutas-kísérői munkára, fedélzeti támogató altiszt elnevezéssel. Azonnal „rárepültem” a lehetőségre. Nem volt katona ismerősöm, csak édesapám sorkatonai emlékei vetültek fel. Aztán a véletlen úgy hozta, hogy kiderült, egy volt kolléganőm már a Magyar Honvédségnél szolgál. Felkerestem, s megtudtam tőle, hogy hosszabb utakat repülnek, s ott maradnak akár napokra is. Tehát ez azt jelentette, hogy kevesebbet repülök, de hosszabb távokra. Emlékszem, hogy 2019 januárjában a Szentgyörgyi Dezső vadászpilótáról elnevezett légibázisra édesapám vitt el interjúzni. Hej, de büszke volt rám! – idézi fel édesapja lelkiállapotát Papp Eszter.
– Közölték, hogy katona lennék őrmesteri rendfokozatban. Én akkor még igazából azt sem tudtam, mi az a honvédség. Civil társaimmal együtt tizenhatunkat vették fel akkor, és vonultunk be együtt. Új út nyílt meg előttem. Hálózsákkal, sportfelszereléssel beköltöztem egy laktanyába a hathetes alapkiképzésre. Fizikailag és mentálisan is voltak hullámvölgyek, néha örökkévalóságnak tűnt, de a végére átlényegültem. Az elején nehezen bírtam a hajnali ötös ébresztést, de idővel hozzászoktam: ha esik az eső, akkor is mész, kúszol a sárban a fegyvereddel együtt. Az hajtott, hogy azt fogom csinálni, amit szeretek. Többen feladták a közös alapkiképzést. Igazán embert próbáló feladatokat kellett végeznünk, de csak a célomra koncentráltam, a repülős felszállás szépségére gondoltam.
Aztán letette az esküt, szerencsés kiválasztottként ő lehetett az eskü előmondója. A repülőbázison korábbi kolléganői elmondták, hogy mi a rutin a honvédségi repülésnél. Elmesélték, milyen kísérni a misz­sziós állományt, tábornokokat, állami vezetőket. – Az egyenruha viselése sok mindent megváltoztat az ember fejében. Egyértelmű, hogy van párhuzam a civil és a Magyar Honvédség kötelékében való repülés között, mindkettő a fegyelmen, a szabályok követésén alapul, de ez hatványozottan érvényes a katonai repülésre. Minden repülés előtt van egy megbeszélés, amikor a pilótákkal együtt átbeszéljük az utat. Mely légtérbe repülünk, milyen az időjárás, és várhatóan csatlakozik-e hozzánk más kíséret.
Papp Eszter mindennap lejárt Kecskemétre. Szívvel-lélekkel csinálta, mégis kimerítette a munka, s 2020-ban Budapestre kérte magát földi szolgálatra. Kecskeméttől elköszönve a Magyar Honvédség Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnokságra helyezték át. Itt már tisztként folytatta szolgálatát. Kezdetben az önkéntes tartalékos katonák szolgálatra történő behívásával, illetve szolgálathalasztási ügyekkel foglalkozott. A koronavírus-járvány idején többször beosztották kórházszolgálatra, négy fővárosi intézményben is szolgált.
– Bárhová vezényelnek, mindenhol helyt kell állnod. Az emberek számítanak a katonákra. Ez pedig jó módja annak, hogy szolgáljuk a hazát – mondja Papp Eszter, immár hadnagy.

Kiemelten büszke arra, hogy elsők között végezte el a Nemzeti Közszolgálati Egyetem szervezésében elinduló, 22 hetes egységes gyalogostiszti felkészítést. Itt elmondása szerint kiváló kiképzők tanították őket arra, hogyan legyenek a legjobb kisalegység-parancsnokok, hogyan vezessenek csapatot. – Egy ilyen kép­­zésen érzi a katona azt, hogy mit jelent a bajtársiasság, mit jelent egy csapatként dolgozni. Izgalmas volt átérezni, hogy parancsnokként neked kell komoly döntéseket meghoznod, mert van egy szakasznyi embered, akiket te vezetsz, és akik számítanak rád! Küzdelmes pár hónap volt, de az egyik legfelemelőbb érzés is egyben. Sokat tanultunk.
A végzett tisztek közül hatan kiemelkedő teljesítményük eredményeként oklevelet és emlékérmét is kaptak. A hat fő között lehetett Papp Eszter hadnagy asszony is. Ezen a kiképzésen ismerkedett meg párjával, Faragó Ede hadnaggyal, aki Szolnokon a Magyar Honvédség Vitéz Bertalan Árpád 1. Különleges Műveleti Dandárnál testnevelő tiszt, akivel jelenleg már együtt is élnek. Papp Eszter hadnagy csaknem két éve szolgál a Toborzó Érdekvédelmi Osztályon, toborzással foglalkozik. Toborzótisztként számos nagy rendezvényen vagy akár a Bálna Honvédelmi Központban azon dolgozik, hogy erősítse a Magyar Honvédség és a társadalom kapcsolatát. Szolgálata során saját példáján keresztül is szemlélteti, miként lehet valaki katona, milyen a katonalét.
Meggyőző, mert erről szól az élete.