Azok a jó dinnyészetek

Hogy Paposon jó dinnye terem, majd’ hatvan éve tudom én is. Az én falum, Ópályi ugyanis határos Papossal, az egykor híres pályi szőlőskert, a Töviskes pedig teljesen benyúlik Papos alá. És épp ott volt Kocsis nagyapámnak is szőlőbirtoka. Nem volt nagy az a „birtok”, pár száz öl csupán, de azt nyáron minden héten fel kellett legalább egyszer keresnünk. Permetezéskor persze szekérrel mentünk. S míg ment a permetezés, a tehenek szabadjára engedve legelészhettek. 
Ránk, unokákra volt bízva a felügyeletük. De milyenek a tízéves fiúgyermekek? Kíváncsiak, kalandvágyók. Ott, a Töviskesen meg aztán volt annyi rejtélyes völgy, hegy, öreg, odvas fa, hogy az elmondhatatlan. Így aztán mi, gyerekek mentünk jobbra, a tehenek meg balra. Nem is volt ebből sokáig semmi baj, mígnem egyszer eltűntek a tehenek. Túl voltunk akkorra már minden faodú és seregélyfészek ellenőrzésén, már túl a szalonnasütésen is, és készültünk hazafelé – de hol vannak a tehenek!?
Ezt bizony jó lett volna tudni. Mi pedig nem tudtuk. Tűvé tettük értük a fél paposi határt, de nem voltak sehol. Akkor aztán kikötöttünk egy dinnyeföldnél. A dinnyés végében kis kunyhó állt, előtte meg egy gazda. 
– A teheneket keresitek? – fogadott bennünket szigorúan.
– Azt – rebegtük. 
– Na, azokat épp most ették meg a farkasok! – morogta a paposi öreg. – De ti kinek a borjai vagytok?  
Mondtuk, hogy kinek, mire megenyhült az öreg arca.
– Az más! Akkor nem ették meg őket. Ott vannak kikötve a fasorban, de máskor jobban ügyeljetek rájuk.
Szaladtunk, kötöttük le a láncot a fáról, s boldogan ráncigálva a két tehenet iparkodtunk a szőlőnk felé, de ekkor megszólalt megint a paposi ember.
– Várjatok! – s nekiállt egy kés fokával kocogtatni a dinnyéket. – Na, ez jó lesz! Meg ez is! – mondta, s ölünkbe nyomott két, kosárnyi nagy dinnyét. – Vigyétek nagyapátoknak. Vettem tőle a régenőben két kis süldőt, nagyon szép hízók lettek. 
Azt a két dinnyét nagyapánk is megcsodálta, s az egyiket meg is ettük ott nyomban. Azóta tudom, hogy a paposi dinnyének nemigen van párja, ám mostanában nem nagyon kóstolgattam. Legutóbb vagy öt éve vásároltam be belőlük. Akkortájt adták át az autópálya meghosszabbított szakaszát, amelyik pont kettévágja a paposi határt. Az út nagy dinnyeföldek közt vezetett, s ha szerencséje volt, ott helyben is hozzájuthatott az ember a kívánt gyümölcshöz. Igaz, szabálytalanul, hiszen az autópályán nem lehet csak úgy megállni, de gyér volt akkor még a forgalom, a gazdák meg örömmel szolgálták ki a szabálytalankodó vevőt is. 
Most is az autópálya szomszédságában kereskedünk. Papincsák Lajosné a kalauzunk. A háromgyermekes anyukát inkább nézné az idegen óvónőnek, fodrásznak vagy hasonlónak – s mint majd később kiderül, nem is tévedtünk nagyot! –, mert gyermekekkel tele autóval jön elénk, hogy kivezessen bennünket a dinnyeföldekre. Gyakorta előfordul ez vele, hiszen a kicsiket, az unokákat meg a vendéggyerekeket is érdeklik a mezők titkai, melyekről a mama sok mindent tud. Főleg a dinnyéről.
– A közeli Kántorjánosiban nőttem fel, s már egészen kicsi koromban összebarátkoztam a Jánosiban dolgozó hevesi dinnyésekkel – meséli. – Eleinte csak barátkozni jártam, de tizennégy évesen már dolgoztam is náluk. Csányiak voltak, róluk pedig mindenki tudja, hogy a hortiakkal együtt az ország talán legjobb dinnyései. És akiknek nem jutott odahaza föld, kirajzottak Szabolcsba, ahol a még működő termelőszövetkezetek szívesen foglalkoztatták őket, mert a sovány homokon az almán meg a dinnyén kívül nemigen termett más, a dinnye pedig igazán jól érezte magát ott is. 
Egy régi, elhagyott téeszmajor közelében szállunk ki a kocsikból. Egy keskeny kis fasoron gázolunk át, a fasoron túl kinyílik a táj. Itt nincsenek dombok, szokatlanul sík a mező. Van vagy négyhektáros a tábla, annak felét kukorica borítja – de milyen kukorica! Mintha beretvával vagdosták volna össze a leveleiket. Rojtosra szabdalta őket a közelmúlt egyik vihara, amelyik sűrű jéggel jött, két faluval odébb a házak tetejét is szétverte. 
Az itteni dinnyét se kímélte. A gyönyörű, nyolc-tíz kilós dinnyéket mintha sörétespuskával támadták volna, babszem nagyságú sebek borítják a hátukat. 
– Na, hát ez aztán végképp nem hiányzott – vezet körbe bennünket a táblán a háziasszonyunk, aki főfoglalkozásában idősgondozó a faluban, szabadidejében pedig manikűrös. 
Hogy három gyermek mellett mikor volt, s van ideje a mezőgazdálkodásra – mert a dinnyén kívül olajnapraforgót, kukoricát, tököt, minden mást is termesztenek –, rejtély. S úgy, hogy a férje mindennap eljár az ide nyolcvan kilométerre lévő Debrecenbe dolgozni, úgyhogy neki végképp kevés ideje marad a földre. És amúgy se szereti a mezőgazdaságot. A párja viszont nehezen tudná elképzelni a napjait anélkül.
– Minden más növénynél, de a dinnyénél különösen észnél kell lenni – mondja. – Borzasztóan megemelkedtek a termesztési költségek. Csak egy szem dinnyemag negyvenöt forintba kerül! Egy hektár önköltsége meghaladja az egymillió forintot, ha az ember rosszul dönt, nézheti a magas eget. Ráadásul az eladás is bizonytalan. Tavaly például kilónként 48 forintos áron tudtuk eladni nagy tételben, tavalyelőtt viszont 28 forintért vitték. De jártunk rosszabbul is. Egykamionnyi tételt kivittek külföldre, a vevő azonban meggondolta magát, s még a dinnye kinti megsemmisítésének költségeit is velünk fizettették meg. 
Ebben az évben viszont bizakodhatnak. A jégverést leszámítva megúszták különösebb veszedelmek nélkül, s mikor átmegyünk egy másik, másfél-két hektárnyi táblába, elámulunk. Itt tényleg annyi a dinnye, mint égen a csillag, és nem öklömnyiek ám! A nagyja már most tíz-tizenkét kilós, s még biztos, hogy hízni fognak. A táblát szegélyező fasorban szivattyú zúg, de nem szokatlan ez már az amúgy kihalt határban. Itt is öntözni kell a dinnyét, hogy teremjen. Terem anélkül is, de sokkal kisebbeket. 
Ma már az ország legtöbb dinnyése tökbe oltja a dinnyecsemetét, mert így szívósabb lesz, s jóval nagyobbra terem. De az íze…! Hát, az bizony tökízű, és sápadt, mint a gyolcslepedő. De a színezésen segíteni lehet. Jó sok káliumot kell adni neki, attól pirosabb lesz. A pétisótól pedig kövérebb, de arra könnyű rájönni, mert a gyümölcs húsa csípi az ember nyelvét. 
Ilyeneket tanul az ember háziasszonyunktól, aki a rengeteg munka miatt még sosem nyaralt, nemrég azonban rászánta magát egy hosszabb útra. Papos testvértelepülése az erdélyi Illyefalva, az ottaniakkal hosszú ideje eleven kapcsolatot ápolnak, rendszeresen felkeresi a két falu küldöttsége egymást. Legutóbb ő is felszállt a buszra, s elutazott a távoli, háromszéki faluba. Szép volt, jó volt, az ottani emberek legendás vendégszeretők, de pár nap után már vágyott haza. 
Pedig a dinnye nő, nem kell azt mindennap nézni. De nő ám a dudva is, amitől meg kell szabadítani a földet, legkésőbb épp az érés előtt. Most is hajladozik két barnára sült férfi a tábla túlsó végében, vágják az indák fölé nőtt muhart, paréjt, labodát. Az elöl haladó Bartusz László vendéglátónknak a testvére, a másik meg Tubi Rudolf – egyikük se a spanyol tengerparton barnult. Most, kilépve az árnyékból, vesszük csak észre, hogy milyen veszett meleg van, vizet meg nem hoztunk magunkkal. Egy jó dinnye talán oltja majd a szomjunkat. Így gondolja Papincsák Lajosné is, és ugyanúgy, mint régen az a paposi öreg, egy kés fokával kezdi kocogtatni a nagyobb dinnyéket. Közben megtudjuk tőle, hogy az úgynevezett tődinnye nem igazán jó, de a távolabbi, ami pár levéllel odébb van, már igen. Végül leszakít hármat, hív, hogy kóstoljuk meg őket.
Mit mondjunk? Ilyen dinnyére vágyik az ember mindig, s reméljük, hogy legalább szeptember végéig kitart a paposi vagy a jármi dinnyeszezon. 
Ebben reménykedik Orosz Jánosné is, aki Jármiőr felé eső végén árulja a gyümölcsöt, a zöldséget – meg a dinnyét. Ha az ember akarná, akkor se tudná eltéveszteni őket, mert egy akkora dinnye csalogatja az áruda előtt az embert, mint egy közepes nagyságú hordó. 
–Több, mint húsz kiló – fogad bennünket nevetve, s még hozzáteszi, hogy lesznek ennél nagyobbak is. És egyik sem táppal felfújt ám! 
Az Orosz család másfél évtizede árulja itt a saját portékáját – paprikát, paradicsomot, krumplit, de legfőképp dinnyét, amit természetesen saját maguk termesztenek. A családfő az őstermelő, de most ő kórházban van, így a sok munka az asszonyokra hárul, no meg az ifjabbik Orosz Jánosra, aki most épp véradáson van bent a mátészalkai kórházban, de jön nemsokára, s bemutatja a dinnyészetet. A másik Orosz „gyerek”, Tiria is befut talán, de neki is rengeteg a dolga. A Jármival eggyé nőtt Paposon él, s talán nem véletlenül, ő is nagyban dinnyézik. A villanypásztorral őrzött táblája Papincsákék szomszédja, meg is tekintettük – szép, gondozott táblát láttunk. Félig tréfásan, félig komolyan meg is jegyzetük kísérőnknek, hogy úgy tűnik, Paposon ma már a nők dolga a dinnyézés, merthogy egész nap nem látni férfit a határban.

Orosz Jánosné se tegnap látott először dinnyét. De nem csak dinnyével foglalkoznak. Durván harminc hektáron gazdálkodnak, és korábban lovat, teheneket is tartottak. Néhány éve azonban, divatos szóval élve, profiltisztítást hajtottak végre, a növény- és gyümölcstermesztésre koncentrálnak, de persze disznókat tartanak ma is. 
A zöldség és gyümölcs nagy részét ők maguk adják el. Az idősebbik Orosz például évek óta Beregben és Szatmárban, ahogy errefelé mondják, „lent a Feketén” árulja a dinnyét. Két-három naponta telepakolja az autót, s irány Gelénes, Jánkmajtis, Nagyar, Cseke, Túristvándi. Ott, a kötött fekete földön nem terem dinnye, így nagy a keletje a homokon termettnek. De legalább annyi fogy el a jármi standon is, ahol id. Orosz Jánosnéval beszélgetünk.
Kedves, jó kedélyű és dörzsölt üzletasszony. Mint meséli, nem ma kezdte az üzletelést ő sem.
– Ó, mi még a Ceaușescu-időkben is átjártunk Romániába! – meséli, miközben útjára enged egy román, az autó rendszáma alapján valahonnan Iasi környékéről érkezett házaspárt. – Volt nap, hogy kétszer is megjártam a szatmárnémeti meg a nagykárolyi piacot. Többek közt gyógyszert, főleg fogamzásgátlót vittünk át, mert azon jó pénzt lehetett keresni. De állandó rettegésben éltünk, hogy megbukunk. Én a hajamba dugtam el a pénzt, hogy a román fináncok észre ne vegyék. Sokszor ott álltunk a lebukás szélén, de megúsztuk mindig.
Most nem kell külföldön üzletelnie, helybe jönnek a vevők. Beszélgetésünket lépten-nyomon félbe kell szakítani a vásárlók miatt, de nem baj, mert közben megérkezik az ifjabbik Orosz is, és elvisz bennünket dinnyenézőbe. Előbb egy tisztes paprikatáblát szemrevételezhetünk, amiről csak annyit, hogy én még életemben nem láttam annyi paprikát egy csomóban. Minden tövön legalább húsz termés, s már mind tölteni való! A sok dinnyétől pedig lépni se nagyon tud az ember. Természetesen ez is mind saját gyökerű és mézédes. Herseg az ember foga alatt.
Úgy, mint régen, a Töviskesen, a pályi szőlőnkben.