Cseppek a Balkánból

Jó, ha bármiféle utazást komoly kutatómunka előz meg. Mivel a görögországi Thászosz szigetig és visszafelé útközben érintjük, s ott meg is szállunk, Belgrádot, Szófiát, Szkopjét, s ez mind főváros, a család nagyon alapos internetes kutatást végez ilyenkor az útszakaszokat, városrészeket, szállásokat, éttermeket illetőleg. Nem mindegy, miről árulkodnak a képek, mint ítélnek a véleményekben, s nem mindegy, hány minősítésből ért el valaki 4,5 pontot a maximális 5-ből: három barátéból-e, vagy 847 utazóéból. Hónapokkal az út előtt belépünk a közösségi média megfelelő fórumaiba, s ott is figyeljük az úti célokkal kapcsolatos tapasztalatokat, hozzászólásokat. Ezért is fogadom őszinte megdöbbenéssel, amikor valaki a közösségi fórumokban olyannyira tájékozatlan, hogy már elhinni is nehéz. Van, aki egy horvátországi szigetre érkezve a lassan mélyülő homokos strandok iránt érdeklődik – miközben arrafelé nincs homokos strand –, akad, aki hajnal kettőkor száll majd le a palermói repülőtérre, s miután autót nem bérel, szeretné, ha érte menne valaki, és a 60 kilométerre található szállására elfuvarozná, de az a hölgy is elég naiv, aki egy napra szeretne bérelni autót úgy, hogy azt egy kisvárosban venné fel, s 45 kilométerrel arrébb, egy másik településen adná le. És van, aki egy görög szigetről szeretne olajfákat hazavinni, miközben a magyar barkács­áruházláncok már széles kínálatban árusítanak ilyesmit. Az is megtörtént már, hogy a delikvens az üdülőhelyén ír be a magyar közösségi média internetes csoportjába, hogy öt főre keres főzési lehetőséggel „vásárlóbarát” szállást. Ez a „vásárlóbarát” kifejezés igazán banális, mert aki fél évvel korábban foglal, az talán ebbe a kategóriába kerül, de aki augusztus végén szeretne ilyen feltételeket, nos, az totális naivitás.
Ásotthalomnál kelünk át Szerbiába, itt öt perc alatt, míg az autópályán többórás várakozás is lehetett volna. Vajdasági falvakon át vezet az út, de rövidesen felkapaszkodunk az autópályára. Négyszáz kilométert megtéve már látszik Belgrád és a Száva meg a Duna között magasodó hegy. A város egyik fő látvá­nyos­sága, az egykori nándorfehérvári vár a magyar tör­ténelemnek is fontos helyszíne volt, így magyaroknak szinte kötelező meglátogatni. A híres nándorfehérvári diadalra szerb–magyar nyelvű emlékkő is emlékeztet a vár közepén. Sok a turista, talány, hogy a várárok mellett kialakított dinoszaurusz-játszóközpont vajon mit keres itt. Első és második világháborús ágyúkat, tankokat, harckocsikat is találunk, de nekem a falak azt mesélik, s képzeletemben is megjelenik, hogy itt vívtak hősi csatát 1456-ban a szerb és a magyar hadak Hunyadi János vezetésével a többszörös túlerőben lévő török hódítók ellen. És amint azt az általános isko­lában megtanultuk, az itt aratott győzelem 70 évre megállította a törökök további európai terjeszkedését, s a déli harangszó a keresztény világban e győzelem emlékére szól azóta is. A vár falairól szép kilátás nyílik a Szávára, valamint a mögötte elterülő hatalmas Novi-Beogradra (Új-Belgrádra). Már a várból nézve szembetűnő, hogy Budapesthez képest sok a magasház. ­Új-Belgrádban található a város jugoszláv építészetének egyik jelképe, a Genex-torony, azaz a Nyugati Városkapu. A kettős toronyház, melynek két tornyát felül egy kétszintű összekötő folyosó kapcsolja össze, 115 méter magas, de a felül található forgó étteremmel együtt a toronyházak magassága a 135 métert is eléri. Az elmúlt években építettek egy 170 méter magas ­tornyot is a Belgrád víziváros projekt keretében a Száva partján, de van még néhány 150-160 méter magas épület, és elhaladtunk egy ikerház mellett, amelynek tornyait még építik, azok csak 132 méteresek lesznek.

Belgrád látnivalói közül nem maradhat ki a Knez Mihajlova sétálóutca, távolabb jutva igencsak meglepett az az útkereszteződés, ahol nemcsak négy zebra található, hanem egymást keresztezve átlósan is haladhatnak a gyalogosok. Itt is látni, hogy a szerbek kifejezetten szeretnek szép időben kiülni a barátaikkal a teraszokra kávézgatni, beszélgetni. Autónkat a botanikus kert melletti hangulatos utcácskában egy mélygarázsban tesszük le. Innen sétálunk a várhoz, a sétálóutcához, s találunk végül egy nagyon hangulatos, turistamentes éttermet, ahol jól öltözött belgrádiak múlatják az estét. A helyi sörök és pálinkák mellett a pisztáciás pizza és a fügével töltött csirkemell kápráztat el minket. A parkolóháznál vesszük fel autónkat, s öt óra hosszára ezer forintot fizetünk. Igen, ez turistacsalogató megoldás, mert idehaza 3-4 ezer forintba kerülne ugyanez. Az az igazság, hogy Belgrád nagyon kellemes meglepetés, öt pontot kap az ötös skálán.

*
Hajnalban indulás tovább Bulgária felé. Szintén autópályán vezet az út, ám a határ borzalmas. Ugyebár egy nem uniós országból lépünk vissza az Európai Unióba, úgyhogy három órán át araszolgatunk az útlevélkezelők felé. Öt sávból négy lesz, így elég lenyelni a furakodó autók látványát, és van, aki minden sort megkerülve próbálna a cél előtt betörni a többi autó elé. Itt már igazán balkáni a helyzet, ha szabad most a szót a „megszokott” értelmében használni. Szófiában a Budapest Hotelben béreltünk szobát, az épület előtt két magyar rendőrautó. Elmezavarszerű a kép, rendőreink nyilván valamiféle nemzetközi szolgálatban vesznek részt. Hogy miért Budapest a szálloda neve? Mert a Budapest utcában vagyunk – árulja el kérdésünkre a recepciós hölgy. Halászbástyás festmény a társalgóban, Budapest fotói a falakon, Budapest az étterem elnevezése, és a szobák wifikódja is a Pest szóval kezdődik – egyszóval országimázsnak lenyűgöző.
Na és Szófia? Harmincöt évvel ezelőtt az érettségi utáni jutalomüdülésem a bolgár tengerpartra, Szo­zo­polba és Neszebárba szólt. Akkor matrózpólót, bakelitlemezt és havannai rumokat hoztam haza. Érthetően nagyok a várakozásaim. Már a külvárosból a Sas-híd érintésével a centrum felé történő sétán feltűnnek a hajléktalanok, koldusok, s ez a belvároshoz közeledve fokozódik. Sok a kétes elem, s rettentően büdös emberek fekszenek mezítláb az amúgy elegáns parkok padjain, szutyoktól fekete talpukat látni minduntalan. 

Az Alekszandr Nyevszkij-székesegyház lenyűgöző, még zárás előtt be tudunk jutni, rám is szól egy őr, hogy ne fényképezzek. A pillanatnyi benyomás alapján bizony Szófia 5/2-es értékelést kapna, ámde a Budapest szállodában ajánlottak nekünk egy közeli, hagyományos bolgár konyhát vivő éttermet, a Hadzsidraganovite Kastit. Kicsit bizonytalanul megyünk le a panelházas környezetben a régi ház pincéjébe, ahol csodálatos kép fogad minket: körülbelül tíz teremben száz asztalnál telt ház, éppen tudnak nekünk helyet adni egy frissen megüresedő sarokban. Szekérkerekes csillárok, kolompok, preparált marhafejek, a mi asztalunknál egy kilyukasztott bográcsból tör ki a halogénlámpa fénye. Elképesztő fogásokat tesznek elénk nyárson, fatányéron, helyi söröket és italokat rendelünk mellé. Úgyhogy Szófia 5/3.

*
Hajnalban indulva hamar elérjük a görög határt, az átkelés ideje szóra sem érdemes. Komppal jutunk át Thászosz szigetére, apartmanházas szállásunk remek, 200 méterre található tőlünk a sziget három kilométeren húzódó partja, az úgynevezett Golden Beach. Nem szükséges „magyarok mumusát”, azaz napágyat bérelni, az Ikeában vásárolt összecsukható ágyaink nagyon kellemes ülést biztosítanak számunkra a strand nem fizetős részén. Na, ez aztán homokos tengerpart, lassan mélyülő, reggel még zöld a víz, délutánra már kékesbe hajló. Ami az ide látogató nemzeteket illeti: a legtöbb a román rendszámú autó és a bolgár, de van német, olasz is, s a magyar sem elenyésző. Jellemző, hogy a szárazföldön található hegyekben élő görögök is járnak ide pihenni. A mi apartmanházunkba is érkeztek magyarok, videó­telefonon hívják a mamát valahol Szabolcsban, miközben a medencében hűsölnek. Másnapra kiderül, hogy az egyikük rendőr, s hamar le is hozatja a gyerekével az otthon főzött pálinkáját. Azzal koccintunk néhányszor a medencében. A szállodai főgondnoknő, aki kis bárt, kávézót is működtet, meg is jegyzi: ezt lássa csak meg a ház tulajdonosa, le is fogja venni az ő fejét.

Valamelyik reggel arra ébredünk, hogy vörösesszürke az égbolt, s a medencében hűsölve fekete pernye hull ránk. Elhatalmasodott, és megfékezhetetlenné vált az erdőtűz a szárazföldi Alekszandroupoliban. Légvonalban 150 kilométerre vagyunk, ide nem terjedhet át, a füstje mégis ijesztő. Most már megértjük, hogy a mi tengerpartunkon miért van magas kilátóházuk a tűzoltóknak, ahonnan felváltva figyelik távcsövekkel a környező hegyek erdőit, bozótosait. Jobbnál jobb tavernák szolgálnak vacsorázóhelyül. Az egyikben két lány is magyar, bár Magyarországon élnek, júniustól októberig itt, Thászosz szigetén vállalnak felszolgálói munkát. Látni, hogy rettenetes a hajtás, nincs egy szusszanásnyi idejük sem. Hamar eltelik az itteni hét.

*
Görögország szárazföldi részén autózva hamar eljutunk Észak-Macedónia határához. A sorban araszolva belenézek a visszapillantóba, s egy Rolls-Royce emblémáját látom. Nem ám egy régi gyűjtő autóját, hanem a legújabb Phantomot, amelynek induló ára 120 millió forint. Szlovák rendszámú a jármű, egyedül ül benne a sofőr, egy igen megtermett férfi. Így kapom meg a balkáni életérzést ebben a pillanatban is. Egyébként sok a görög, román és bolgár autó, de a német, a holland és a finn rendszám sem ritka. Az átkelés talán húsz percig tart, aztán újra nyomhatom a gázpedált. Autópályán, zöld erdős hegyek ölelésében jutunk el Szkopjéba. Szállásunk egy szocreál épületben kialakított hotelben található, az üvegfalunkon keresztül egy teret látunk Szkander bég szobrával és egy mozaikfalat, melyen történelmi figurák érintik össze kardjaikat, így téve hűségesküt egymásért. Előtte elektromos rollerek. Hát, kérem, változnak az idők.
A sétánk meglepő képe, hogy az öreg bazár kong az ürességtől, Nagy Sándor szobra hátteréül neoklasszicista vagy neobarokk stílusban emelt, régies épületek szolgálnak. Mint ismeretes,1963. július 26-án az akkori jugoszláv nagyvárost a Richter-skála szerinti 6,9-es erősségű földrengés rázta meg. A település jelentős része lerombolódott, köztük történelmi és kulturális épületek, templomok, mecsetek, hidak, ipari létesítmények és lakóházak. Több ezer ember meghalt, több tízezren pedig súlyosan megsérültek. A városnak hosszú időre volt szüksége a helyreállításra és az újjáépítésre, és 2010-től óriási átépítés, fejlesztés, városszépítés zajlott Szkopjében. A projektben nem csupán nagy, modern épületeket emeltek, hanem szobrok és emlékművek tömegét is akár túlzó mennyiségben. Ez a historizáló giccsparádé mára már turisztikai nevezetességgé vált. Egy leírás szerint csaknem 300 köztéri szobor hivatott alátámasztani a macedón nemzeti öntudatot Nagy Sándor, az ókori makedón király birodalmi sikereinek korszakára összpontosítva. A vízparton betonkockákba ültetett fűzfák és két műhajó – az egyik lakatlan, a másik étterem – várja látogatóit.

Egy angol pubban étkezünk, s nézzük a személyzettel együtt a Liverpool mérkőzését. Jó érzés hallani, ahogy a DJ és a segédpincér Szoboszlairól beszél. Jó a kaja, de semmi rendkívüli. Visszaúton a gyerek könyörög, hogy látott egy karkötőt, így újra a bazár felé vesszük az irányt, amely csodálatunkra iszonyú forgataggá vált. Most már a tetőtől talpig burnuszos mohamedán nők, ál-Gucciban és Nike cipőkben feszítő fér­fiak, turbános alakok és a mindent megmutató öltözékes tinédzserlányok is megférnek egymás mellett. Ez a régi bazár földrajzilag a Kale Erőd és a Vardar folyó között helyezkedik el. Az egész óvárosra jellemző az oszmán építészet keveredése a bizánci stílussal. A régimódi vízipipás teaházakban ma is fémtálcán, tipikus kis pohárban szolgálják fel a teát. Egy autentikus helyi étterembe még beülünk egy kis csevapcsicsakóstolóra. A helyi borokat kortyolva hallgatjuk a macedón zenét.
Másnap indulás Szerbia és Belgrád felé. Ahogy a bőröndöket viszem le az autóhoz, látni a főváros fölött magasodó Vodno-hegyet, és annak tetején egy hatalmas, 66 méter magas keresztet. A világ egyik legnagyobb keresztjét 2008-ban adták át, a macedón függetlenség napján, és épül mellette valami, ami még nagyobb, talán kilátónak vagy akár rakétakilövőnek nézhetném. Ezúttal nem jutott a megnézésére idő, mint ahogyan Teréz anya múzeumára sem. Megjegyzendő, hogy egész utunk során nem volt szükségünk helyi pénzre, sem euróra, mindenhol lehetett fizetni bankkártyával, mobiltelefonra és okosórára letöltött appliká­ciókkal. Arra, hogy visszajövünk még, nagy garancia a tizenhárom éves gyerek lábán lifegő Trevi Scott rapperről elnevezett Nike cipő, amely az USA-ban 600 ezer forintba kerül, itt pedig kézműves másolat változatát 30 ezer forintért vásároltuk. Ajaj, késő bánat! Most jut eszembe, hogy még nem is alkudtunk!