Csilletolók Oroszlányban

Ha jól vettem le, némi zsörtölődéssel indult ez a bányásznap. Ugyanis a tíz éve megszokott helyszíne helyett – a „belvárosi” Rákóczi utat kell ezalatt érteni – az idén a Bányászmúzeum mellé telepítették ki az egyik legfőbb attrakciót, a csilletoló versenyt. Márpedig a Rákóczi úton ezrek csodálták a robogó csilléket, ide, a város szélére sokkal kevesebben jöttek. Ugyan érteni vélem a szervezőket: ez a helyszín lényegesen autentikusabb, mint a „belváros”, valamint ezzel a döntéssel nem kevés propagandát (és látogatót) is remélhettek a múzeumnak; ehhez azonban tán nem ártott volna, ha aznap ki is nyitják a kiállítást…
No, de sebaj, a lényeg, hogy a szereplő csapatok – éppen 11-en – és az elmaradhatatlan szurkolók idejében megérkeztek. Míg a versenyzők felkészülnek, próbáljuk kideríteni, hogy mit keresnek Oroszlányban az orosz lányok.
Nem sokat… A település különféle neveit – Oroszlánkő, Orosz­leány, Oroszlán, Oroszlány – nyilván a kiejtésbeli módosulásoknak köszönheti, mondanák a nyelvészek, ami aztán írásban is rögzült. Mindenesetre névadásra adhatott okot az a két kőoroszlán, amely a legenda szerint az egykori vár bejáratát őrizte; egyikükből lett Oroszlány címerállata. (Mint a Löwenbräu sör igaz híve kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a sörös és az oroszlányos címeroroszlán gyanúsan hasonlít egymásra. Ugyan a sörösnek négy lába, két keze, és legalább két farka van, de a kiállásuk, a kinyújtott nyelvük, a fölágaskodó farkuk, s a kék háttér némi gyanakvásra mindenképpen okot adhat. Hogy melyik volt előbb? Döntse el a kedves olvasó, mindenesetre ideírom: Löwen­bräut már 1383-ban csapoltak, a világ egyik legrégibb márkája ez…)
Oroszlánynak sok kisebb mellett két igazán híres büszkesége is van. Az egyik a szénbányászat: az 1920-as években kezdődött itt a környék meglehetősen gazdag barnaszén-vagyonának feltárása. A másik egy még régebbi, XVIII. századi, Közép-Európában is egyedülálló műemlék, a kamalduli néma barátok kolostora, melyet barokk stílusban építettek. Az akkori birtok Esterházy József grófé volt, aki 1733-ban a kamalduli szerzetesrendnek kolostor építésére adta az Oroszlány melletti Majkot három malommal és tavaival. A bencésekből kivált, s 1012-ben alapított kamalduli rend fehér csuhás tagjai némabarátokként, szigorú regulák szerint éltek. A barokk hangulat érdekében a templomtorony harangjátéka Esterházy Pál 1711-ből származó Harmonia Cae­les­tis nevezetű zenei gyűjteményének darabjait játszotta.
De mi inkább a bányászat miatt jöttünk, amely soha nem volt csak egy munkahely. Régebben a bányászok hősök voltak. Mindez persze már a múlt, a bányák, néhány kivétellel, sorra bezártak, a bányászok rég felhozták az utolsó csille szenet, miközben életük jó része, s lelkük egy darabja a föld mélyén maradt… Ma is összetartanak, bajban, betegségben segítik egymást. Jószeren­csével köszönnek, ha találkoznak; ilyen alkalom a bányásznap is, amelyet hagyományosan mindig szeptember elején tartottak.

A bányásznapot egykor a nagyon erős szakszervezetük szervezte, de manapság, bányász híján, a szakszervezet is gyengélkedik. Azért az oroszlányi vezetők, a régi és az új, vagyis Illés Róbert és Torma Lajos természetesen itt vannak, s harsányan buzdítják a csilletolókat. Egykor tízezer szervezett bányász volt csak itt, Oroszlányban, ma jó, ha hatszázan maradtak. Kirándulgatnak, főzőcskéznek, bajtársi találkozókat szerveznek. A Covid közöttük is aratott: 54 halottjuk volt.
Illés Róbert 52 éves, Torma Lajos is hasonló korú, s mindketten már évek óta nyugdíjasok.
– A bányászoktól ugyanis nem vették el a kedvezményes nyugdíjba vonulást. Csak ezt átmeneti bányászjáradéknak hívják, ami egészen addig tart, míg el nem érjük az öregségi nyugdíj éppen esedékes korhatárát – mondja Róbert.
– Kiknek jár az átmeneti bányászjáradék?
– Azoknak, akik teljesítettek ötezer műszakot, vagy 25 évig dolgoztak a bányában. Természetesen mindkét feltétel föld alatti munkaviszonyra szól… Én villanyszerelő voltam, Lajos pedig a frontfejtés egyik vezetője.
– Találtam egy visszaemlékezést arról, hogy milyen is volt 30-40 éve a bányászélet. Ilyen: „Olyan tömbben születtem, ahol a lépcsőházban csak bányászok laktak. Majdnem kitűnő volt az átlagom, az osztályfőnököm nem értette, miért akarok én is bányász lenni. Pedig világos: tanulóként már egy keresetnek megfelelő ösztöndíjat adtak, rá két évre lakást a bányától, a fizetésből pedig hamar meg tudtam venni az első Zsigulit. Ráadásul a bánya minden dolgozójának adott évi 58 mázsa szenet, ami szintén jól jött, a lakótelepi lakásban ugyanis akkor még szénnel fűtöttünk. Ha meg nem, akkor megkaptuk azt a fűtéstámogatást, amit korábban a szén jelentett, csak most egyszerűen kevesebbet kellett fizetni az erőműből érkező áramért.”
– Ez így volt, s akkor még nem beszéltünk az évente járó hűségpénzről, amiből kocsit, teljes lakberendezést, szinte bármit meg lehetett venni. Most mindezek helyett elég sok bányásznak az okoz gondot, hogy mivel megszűnt alatta a bánya, hol és hogyan érje el a járadékhoz hiányzó műszakszámot vagy évet. Nekik megoldás, ha elhelyezkednek a még működő néhány bánya egyikében.
Oroszlány öt évtizeden át látta el szénnel a Vértesi Erőművet, így biztosítva Komárom-Esztergom vár­­megye nagy részén az áramszolgáltatást. A 2008-as gazdasági világválság után folyamatosan csökkentették a termelést, mivel mélyművelésű bányáról lévén szó, hatalmas összegekbe került, hogy akár 500 méter mélyen megteremtsék a bányászat feltételeit, vagyis, hogy legyen levegő, víz, áram. Még később pedig Magyarország kötelezettséget vállalt a veszteséges bányák megszüntetésére: 2014-ben született meg a végleges döntés, és az oroszlányi bányát bezárták.
Azért, ahogy kiveszem, nehezen adják fel. Torma Lajos úgy tudja, hogy nemrég felmérték, s Magyarország alatt még mindig 200 millió tonna(!) szénvagyon rejtőzik. To­váb­bá úgy tudja, hogy tavaly fogyasztotta a legtöbb szenet a lakosság. Vagyis? – néz rám kérdőn. Mire kezdeném sorolni a fosszilis energia káros hatásait, legyint: Kanadában már a bánya mélyén égetik el a szenet, s csak a villanyáram jön a felszínre…)
– Mire emlékeznek a bányásznapon?
– Az 1919. szeptember 6-án eldördült tatabányai csendőrsortűz áldozataira. A tatabányai bányászat mostoha körülményei, az 1950-es nagy bányaszerencsétlenség és az ezek miatti elégedetlenséget akarták csillapítani a bányásznap törvénybe iktatásával. (1950. december 30-án, 23 óra 20 perckor a mélyben nagy területre kiterjedő sújtólég- és sorozatos szénporrobbanás történt, melynek következtében 81 bányász halt meg.) 1919. szeptember 6-án Tatabányán mintegy 200-250 bányamunkás, dorongokkal és tégladarabokkal felfegyverkezve, a bányaigazgatóság elé vonult. A kijáratokat elállva követelték a csendőrség által letartóztatottak kiadását, az igaz­gatóságot megfenyegették. A hely­színre érkezett csendőrjárőr fel akarta oszlatni a tüntetőket. A tömeg a járőrrel szembehelyezkedett, amire a jelentés szerint „a járőr a tüzelést megnyitotta, amelynek következtében 4 munkás azonnal meghalt, 2 könnyebben, 26 nehezebben megsebesült, a csendőrség részéről 1 ember megsebesült, megerősítésről intézkedések megtétettek”.
– Ami azt illeti, az ’50-eshez hasonló tragédiát már mi is megéltünk – veszi át a szót Torma Lajos. – 1983. június 22-én, hajnal 4 óra 5 perckor történt sújtólégrobbanás következtében 33 magyar és 4 lengyel bányász vesztette életét. Aznap a heves vihar miatt kimaradt az áramszolgáltatás, ennek következtében leállt a fő szellőző, így a bányában jelen lévő me­tán feldúsult, és később, a visszaállás során berobbant. Oroszlányban ez volt a legsúlyosabb tragédia.
Hogy máskor is történt komoly baleset, azt már a halottak emlékének állított fal előtt látom: az 1961-es bányatűz is 11 áldozatot követelt. A 214 nevet tartalmazó listán az utolsó bejegyzés Kazal Zoltáné: 2008-ban egy omlás temette maga alá.
S ugyanerről egy másik visszaemlékezés: „A diszpécserek értesítették a családokat, ha egy-egy mű­szak valami miatt elhúzódott. Ál­talában a feleségek vették fel a te­lefont, és már a bemutatkozás közben elsírták magukat, hiszen nem tudhatták, mi történt.”
Moldova György írta a Tisztelet Komlónak című könyvében: „Sohasem szabad elfelejteni: a bányában csak a munka van megfizetve, a veszély nincs.”
1915-ben kezdődött a szénkutatás Oroszlány határában. 1930-ban, a kilencedik fúrás után kijelentették, hogy „értéktelen a talált szén”, de tovább folytatták a kutatást. A 20. fúrás után a telepet már művelhetőnek minősítik, és tovább kutatnak. 1937-ben a legkedvezőbben hozzáférhető területen elkezdik az aknamélyítést, ahonnan 1937. december 4-én felszínre jön az első csille szén.
Ma már mindezt a múzeumban őrzött tárgyak és feljegyzések, fotók őrzik. A környékbeli szénbányák fokozatos bezárása során itt gyűjtötték össze az Oroszlányi-szénmedence jellemző gépi berendezéseit és bányászati relikviáit. Csak ajánlani tu­­dom: egészen kivételes élmény itt egy látogatás. (Főleg, ha nyitva van…)
Például megtudhatjuk, hogy a műszak kezdésekor mindenki levette egy tábláról a saját számával ellátott bilétát, amit levitt a bányába, és ott felrakta egy másik táblára. Aztán a műszak végén ismét mindenki felvette a bilétáját, és felhozta. Ha az összes biléta elfogyott, akkor minden rendben volt. Ha maradt, akkor valaki(k) lent maradt(ak).
Aztán voltak itt egészen különleges elnevezések is, mint például az aknacsatlós: ő gondoskodott a csilléknek a kasba történő be- és kirakásáról. Hogy aztán mi volt a dolga a küblitakarítónak, azt talán idősebb olvasóink kitalálják. Ugyanis a szükség 300 méter mélyen is erősen szólít, de ilyesmiért nem rohangál az ember a felszínre, hanem befordul az erre a célra kivájt üregbe…
Na, de térjünk vissza az idei bányásznap százféle eseménye kö­zül a leglátványosabbra, a csilletoló versenyre! Ahogy írtam, 11 ötfős csapat indult a nemes vetélkedőn. Mellettük az állandó főszereplő maga a csille, ami egy valódi csille volt – kis Polski-kerekekkel. A sí­nen gördülő vaskerékhez éppenséggel hiányzott a sín, ezért cserélték gumiabroncsra.
Nemcsak a lelkesedés, hanem erős kezek ragadták magukkal a csillét, különösen a fordulóhoz szükséges fékezés okozott gondot. Ahogy az várható volt, az első helyezett a városi tűzoltóság csapata lett, ők azért megszokhatták a gyűrődést. Meglepetésként második helyezett a Fehér család: a családfő, az egykori bányász Fehér Lajos mellett lánya, fia és veje tolta a csillét, a partvonalról pedig neje és unokája biztatta őket. A harmadiknak célba érő csapat Oroszlány szlovák társközségéből, Vágsellyé­ről érkezett.
Mint megtudom, az ifjú „nyugdíjas”, Illés Róbert bánya híján mostanában vőfélykedéssel foglalkozik, már túl van a 600. esküvőjén. Komolyan veszi hivatását, hiába kérem, semmiféle vicces, ne adj’ isten, pajzán mondókára nem akar emlékezni. Kisegítve őt, ha nem is mondókát, de Oscar Wilde ír író egyik bölcseletét ajánlanám az ő és a házasulandók figyelmébe: „A bigámia azt jelenti, hogy eggyel több feleségünk van a kelleténél. A monogámia szintén.”