Életmentés futószalagon

A titkos sebészeti ellátóhely kívülről szépségszalonnak néz ki – köszönhetően annak, hogy korábban ténylegesen az volt. Taktikai okokból a külsőt meghagyták, a portálok reklámtáblái igényes szöveteket, nívós kozmetikai szereket reklámoznak. A legagyafúrtabb orosz kém sem sejtheti, hogy ebben az „üzletben” a Bahmut közeli fronton súlyosan sérült – elsősorban ukrán – katonákat látnak el. A több száz négyzetméternyi belső helyiségekben felállított tábori ágyakban kapnak elhelyezést a műtéten átesettek. A fekvőhelyek környékén a praktikum és a katonás rend találkozásában orvosi műszerekkel megrakott steril tálcák, infúziós szerelékek, megszámlálhatatlan, a világ bármely egészségügyében használatos színes műanyag tárgy sorakozik. A műtőt az üzlet mélyebben fekvő részében alakították ki, bemenni nem lehet. Igaz, most nem kell sérülteket ellátni.

Dr. Dimitrij (becenevén dr. Dax) a háború előtt nem gyakorolta a szakmáját. Elvégezte az orvosi egyetemet, a kórtermek világa helyett azonban inkább az üzleti életet választotta. Egy jól menő gazdasági vállalkozás főnökeként élte az életét több mint tíz éven keresztül. A háború kitörése után ráeszmélt, hogy van valami a kezében: a lehetőség emberek meggyógyítására. Ekkor állt be katonának, és került ki a frontra.

– Laikusként elképzelni sem tudjuk, hogy golyózáporban hogyan lehet (kell) sérülteket ellátni – vágok a dolgok közepébe attól félve, hogy a köpcös orvosnak egy frissen érkezett beteggel kell foglalkoznia.

– A katonának először a bajba került, sérült társát kell ellátnia. A minimális egészségügyi felszerelés mindenkinél rendelkezésre áll, a használatára folyamatos a képzés. Mikor ez megtörtént, akkor ki kell vinni a harctérről, a golyózáporból a sérültet. Ez már mentőautóval történik. Ezzel elviszik a legközelebbi faluszéli (vagy városi), viszonylag biztonságosnak mondható épületbe, ahol gyakorlatilag két-három műtőasztalon folyik a beavatkozás. 

Dr. Dimitrij két műtőasztalon dolgozik egyszerre, egy időben. Vérzést, fájdalmat csillapít, amputál, operál. A beavatkozás végén az asszisztencia feladata elvarrni a műtéti helyeket. Lényegében futószalagszerűen zajlik az életmentés. Mindez Dominique-Jean Larrey (francia fősebész, „Napóleon sebésze”, a sürgősségi sebészeti ellátás megalapozója) útmutatásai szerint. Immár a világ minden táján, 1794 óta.

– A mentőautóinkat át kell festeni. Az oroszok hamar észreveszik, a vörös kereszt pedig kiválóan alkalmas arra, hogy célpont legyen – mondja a mentő-gépkocsivezető Vaszil, majd hozzáteszi: – Az autók általában zöld színt kapnak, mert az jól egybeolvad az erdős környezettel.

A srác húszéves, de szemeiből idős ember tekintete szegeződik rám. Kiderül, hogy a legnehezebb feladatok egyikével neki kell megbirkóznia a harctéren. 

– A mentőautóval az eseményektől csak jóval távolabb tudunk megállni. Nem ritka, hogy harminc percet is gyalogolunk, amíg a sérültekhez elérünk. Közben kerülgetjük saját társaink felrobbant holttestét, vagy arra is volt példa, hogy az ellenség földi maradványait. A sérülteket aztán nekünk kell elvinni a mentőautóig – mondja, miközben azon gondolkodom, hogy mekkora teher lehet ez ennek a hajszálvékony embernek.

Vaszil az önkéntesek táborához tartozik. Háborúbeli első útján egy mentőautót vitt ki a frontra. Önszántából, segítségképpen az ott harcoló falubelieknek. Ott maradt, maga sem tudja, hogy miért. Kosztot és ruhát kap, fizetést nem. Ma már nem tagadja, hogy nem ismeri a félelmet, és a veszélyt kihívásnak veszi. Adrenalinfüggő lett, életének jelentős része kockázatkeresésből áll, sokszor lepi meg környezetét bátorságával. Sőt, ha a fentiekből indulunk ki, még nemes tettekkel is. Valami olyasmivel, amire senki más nem lenne képes. Ha két napra hazaengedik, az első éjszaka után legszívesebben már fordulna is vissza.

– Mi az, amit sohasem felejt el?
– Amikor a legjobb barátom felrobbant mellettem. Arra mindig emlékezni fogok.
Korábbi utazásaim során megtudtam, hogy az ungvári kórház tele van olyan sérültekkel, akiknél később jöttek elő azok a sérülések, amelyekről mostanában sokat hallani. Azok a mentális sérülések, amelyek a harctéren érik az embert. A poszttraumás stressz szindróma különböző megnyilvánulásairól van szó, amelyeknek számtalan megjelenési formájuk van az álmatlanságtól egészen az agresszióig. A gyógyulás esélyei jók, ha idejében fedezik fel, és a beteg megfelelő szakember elé kerül.
Térjünk vissza utunk kiindulási helyéhez, Harkovhoz. A városban naponta több légiriadó is van, ilyenkor sivítanak a szirénák a fejünk fölött. Naponta legalább kétszer kell végighallgatni egy ilyen borzalmas szólamot. A település lakói viszont teljesen higgadtan tűrik ezeket az akár hajnali kettőkor-háromkor megszólaló zajokat, senki nem megy sehova, marad otthon. Talán megszokták már az orosz–ukrán háború ilyen és ehhez hasonló mellékágait, vagy egyszerűen csak tudják, hogy ténylegesen mikor szoktak támadni az oroszok, és az energiákat arra az időszakra tartalékolják.

A hajnal pontosan ugyanolyan, mint Budapesten. A hajléktalan ember – aki egy bokor mélyén töltötte az éjszakát – vakaródzik, miközben álldogál az út szélén, várja a szerencséjét. Az erősen kisminkelt lányka egy hazáig menő autóbusznak örülne a legjobban. A magunk részéről Lymanba igyekszünk. Talán az olvasók még emlékeznek arra, hogy tavaly szeptemberben ez volt az első olyan település, amelyet az ukránok visszafoglaltak az oroszoktól. Menet közben – mint ahogy egyes háborús filmekben lehet látni – megjelenik a tájképben egy kiégett tank az út szélén. Katonákkal megrakott, páncélozott járművek jönnek-mennek. Rajtunk kívül senki nincs az úton, csak az ukrán katonák. Feladatunk a szokásos: a magyar és a szlovák Katolikus Karitász adományát eljuttatni a rászorultakhoz. A szétlőtt, földig rombolt házak, a lymani pályaudvar több száz, égnek meredő felsővezetékeinek látványa mindennél beszédesebb: nagy szükség van a jószándékú adományokra. A gyógyszerek (főleg fájdalom- és vérzéscsillapítók), kötszerek a legégetőbb pillanatban érnek ide. 

Amikor megállunk egy benzinkútnál, rácsodálkozom a szomszédos büfé névtáblájára: Csám-csám! Jól látom? Van ebben a névben valami vagányság, amivel a tulaj fittyet hány a háború komor valóságára. Az itt élőkön kívül másnak eszébe sem jutna a világ legvégén egy sültes üzletnek ilyen nevet adni. Persze ez azt is jelenti, hogy nem állt meg az élet, bombázás ide, háború oda, ki kell nyitni a boltot, mert mindenkinek szüksége van arra, hogy a teájával, a saslikokkal és a nem tudom még, mivel pénzt keressen. A ka­tonának pedig szintén legfőképpen arra van szüksége, hogy egyen valamit. 

Lymanban a sors mai ajándéka Gyima, a negyvenöt éves férfiember. Ahogy nézem, most éppen azzal küzd, hogy ne szakadjon le a kisteherautójának az oldalsó ajtaja. Egyébként a jármű helyenként tésztaszűrőre emlékeztet, számtalan lyukkal teli. „Köszönet” érte az orosz katonáknak, akik céltáblának tekintették Gyi­mát meg a járgányát. Újdonsült helybeli kalauzunk lényegében vállalkozó, sőt igazgató egy pályázatíró, tendereztető cégnél. Beosztottjai szorgalmasan dolgoznak, a gyerekei már felnőttek, a felesége talpraesett asszonyként támogatja, hogy Gyima segítsen, ahol csak tud. A nagymamája ténylegesen a fronton él, így mindig pontosan tudja, hogy a nénihez hasonlóan ott maradottaknak mire van szükségük. A nagy termetű cégtulajdonos ars poeticája szerint a férfiaknak van olyan korszaka, amikor a hölgyekkel foglalkoznak, aztán a családdal, és vannak ezek a mostani időszakok, amikor igenis a világ nagy dolgaira kell odafigyelniük. 

Izjum erőd felőli végénél, a temető romos kerítése mellett – egy farönkön – nénike üldögél. Kezében bot, azzal igazgatja a kis tábortűz izzó fahasábjait. Unokája a homokban térdelve hallgatja a szép történeteket azokról, akiknek közeli fejfáját megvilágítják a lángok.