Ember alkotta paradicsom

– Ötven esztendeje gondozott gyümölcsösök, művelt szántóföldek és háztáji zöldségeskertek sorakoztak errefelé, ameddig csak a szem ellátott – löki meg a csónak orrát Gacsal József, aki gyerekként még szénát bálázott az akkor Csicsman-féle kaszálóban. – Aztán az egészre ráengedték a vizet! – int búcsút a partról utánunk sóvárgó kutyának. – De, tudja, mit mondok én magának? Ha sírtak a népek az elárasztott földek után, akkor is meg kellett tenni, mert a nagy tiszai árvizek, az utolsó előtte két évvel, 1970-ben volt, mára elmosták volna Füredet, Sarudot, Poroszlót meg a többi kilenc falut a föld színéről.
A néhai Bivalyheverő, Ravasz-hát, Partos-fenék meg Rókás névre keresztelt szántók, rétek, gyümölcsösök fölött 15 lóerő szántja a szabályozás szülte Tisza-tó víztükrét. Gacsal uram néha visszafogja a teljesítményt, és a csónak elejébe állva mutogatja – akár a székelyföldi Gyilkos-tó fenyőnyársait – az itt-ott kiálló alma- meg szilvafacsonkokat, és akként kommentálja, hogy azok gyümölcséből a nagyapja még finom pálinkát főzött.
– Egy stampedlivel most én is meginnék, nagyon félek a víztől – mondja szégyenlősen Zsolczai Imréné, aki nyugdíjazásáig a poroszlói kultúrház igazgatója volt, és aki azért ült csónakba, vett bátorságot magán, mert a szülei, mióta az eszét tudja, Szabad Földet járattak. – Iskolás lánykaként én is gyakran kijártam ide a nagymamóval uborkát meg vajbabot szedni, a pa­póval meg kapálni. Emlékszem, még a finom folyami homokot is innen lapátolták lovas kocsira a falusi építkezésekhez a kőművesmesterek.
– Hallott már a szegények lisztjéről? – lassít vezetőnk, és kihajolva, a mobiltelefonja mellől előkerített bicskával levág egy csillag formájú termést a víz színén úszó zöld levélhalmaz közül. – Ez a sulyom – mutatja fel, mint pap az oltáriszentséget –, a szegények ezerszer áldott és átkozott kenyere. Átkozott, mert kegyetlenül szúrós – vágja ketté és kínál gesztenyeízű magjával –, és áldott, mert kiszárítva, megőrölve pótolja a bolti lisztet.
Sulyomra, kubikra, gátakra, víztározóra, mostanság pedig a vendéglátásra, turizmusra a szükség vitte rá a térséget. Előbbi módszerek keservesek, szűkösek voltak, utóbbiak hasznosabbak, de zajosabbak. A kanyargó Tisza évezredek óta lassul, árterei egyre szélesebbek. A partján élők belecsipkedtek kapával, talicskával, védőgátakkal, közben megtanultak a halban, vadban gazdag mocsárvilággal egyfajta szimbiózisban élni, de áradások idején mégis a rövidebbet húzták, megtetézve az 1831-es kolerajárvánnyal és egy 1862-es tűzvésszel.

– Az itt élő nyakas kunok és a betelepült zsolcai, tokaji gazdák, a felvidéki palóc dohánytermesztők meg a zsidó szatócsok és német birtokosok, ha kínkeservesen is, mindannyiszor megúszták, aztán kezdték újra – meséli a volt kultúrigazgató, aki amíg ereje engedi, a falusi tájházat gondozza.
A gondviselés vezérelte Széchenyi Istvánt is, aki, megismerve Sáros és Ung vármegye táblabírája, Szinyei-Merse Józsefnek a Tisza és a Körösök völgyére vonatkozó írásos javaslatát, 1846 januárjában meg is alakította a Tisza-völgyi Társulatot. Tehát már 177 esztendővel ezelőtt megkezdődött Tiszadobnál és Tiszaszederkénynél (ma Tiszaújváros) a folyó szabályozása, és megfogalmazódott öt vízlépcső szükséges megépítése, amelyekből napjainkig sajnos csak kettő valósult meg, egyikük a kiskörei (Tisza-tó).
Csónakunk a 200 évvel ezelőtti, még szárazföldi történelem fölött siklik, hiszen ahol járunk, akkor sóház állott, ahová az erdélyi bányákból tutajon szállították a halhoz, vadhoz nélkülözhetetlen nátrium-klorid-tömböket, és miután kirakodtak, a sűrű rostú hargitai fenyő gömbfát meg eladták zsidó fűrésztelepeseknek.
– A tavat az ember kezdte el kiásni, körbegátazni, aztán a természet átvette tőle, és saját képére formálta – mondja Gacsal József, aki suhanckorában nem az akkor divatos Simson kismotorra gyűjtött, hanem olcsó facsónakra, abból horgászott zománcát vesztett lavórban tojásbrikettből rakott tűz mellett télen is. – A hangos turizmus, a motoros jetski meg az orvhalászat közepette eldobált whiskysüveg, sörösdoboz sokat árt a természetnek.
Mintha helyeselné Gacsal uram beszédét, egy pipaszár lábú szürke kócsag meg sem moccan néhány viharsirály és két hattyú társaságában, pedig evezőlapátnyira suhanunk el attól a vízbe fordult nyárfától, amelyiken megpihennek. Nem úgy a tőkés récék, mert jöttünkre azonnal továbbkorcsolyáznak, miközben fölöttünk vadászó kormoránok köröznek. Él belőlük vagy kétezer a tó környékén, amit naponta, mert fene nagy az étvágyuk, ezer kiló hal bánhat, számukra három méter mélyen sincs menekvés. Többet esznek, mint amennyit a horgászok kifognak.
– Mi van a szákodban, Kukker? – kiált oda a nádas tövében kucorgó pecásnak vezetőnk. – Azért hívjuk így, mert olyan vastag a szemüvege, akár a szódásüveg feneke – nevet hozzá.
– Hagyjál már! Eddig még kapásom sem volt – érkezik a szégyenteljes beismerés.
– Tanulj meg halul gondolkodni! Te hol lennél, ha hal lennél? – ugratja tovább.
Kikötünk a 35 millióból épült, 15 méter magas Szerkő-kilátó tövében. Fentről a kora reggel még ezüstösen csillogó tómeder harangszóra már arannyal gazdagon díszített herendi levesestálhoz hasonlatos, ami azért üres, mert a belevaló alatta ficánkol. Odébb zöld süllőhínár-koszorúban fehér tavirózsa és rikító sárga tündérfátyol tündököl, akár ünnepi vízi koszorú.
Mert ünnepel a 13 ezer hektáros, 40 kilométer hosszú és 10 kilométer széles Tisza-tó, idén az ötvenedik születésnapját. Abban Ujvári Imre tiszafüredi polgármester is egyetért Gacsal József poroszlói horgászelnökkel meg a környék éltesebb atyámfiaival, hogy eleinte közönséges víztározónak indult a beruházás, és partjait kizárólag a csend őrültjei, a pecások ülték körül. Jöttek gyalog, biciklivel, kismotorral a műszak után és hétvégén a helyi traktorosok, állattenyésztők, sofőrök, irodai könyökvédősök, később pedig Egerből, Miskolcról és Pestről is az autószerelők, technikusok, mérnökök. Néhány év elteltével sátrakat vertek, csónakot vettek, majd lakatlan, ezért olcsó házak után néztek, és nyomukban megjelentek a német, az osztrák, a lengyel, a holland és a belga családok is.
– Mára úgy néz ki a számtan, hogy 10 vendégből csak 3 szorongatja a pecabotot, a többiek természetjárók, kerékpározók, fürdőzők vagy szórakozni vágyók – sorolja a füredi polgármester. – Nagyot fordult a világ, hiszen városunk bekerült a legnépszerűbb 50 hazai település közé, amit az évi több mint 150 ezer vendégéjszakának és a 200 ezret jóval meghaladó látogatószámnak köszönhetünk. Kiugró népszerűséget, furcsa, de a Covid-járvány hozott, amikor nem utazhattunk külföldre, illetve a nemrég elkészült 65 kilométeres kerékpárút, amely a Poroszlóval összekötő hídon is áthalad. Néhány év alatt a szálláshelyek száma megháromszorozódott.
A hajdan víztározó, mára felkapott szabadidőtó partján „kiadó az egész világ”, és van még hová fejlődni, mert a balatoni és a velencei-tavi árakhoz viszonyítva 3 ezer forinttal kevesebbet, 9400-at kérnek ágyanként. A közeli Sarudon vagy Poroszlón kevesebbet, úgy 7-10 ezret, még azon az áron is, hogy a szobáztató család júniustól szeptemberig a nyári konyhában lakik.
– Sőt, sokan, közöttük én is beállunk takarítani a pesti vagy külföldi nyaralótulajdonosokhoz, és 1700 forintos órabérért vagy előre kialkudott összegért takarítunk, füvet nyírunk, meg amit kell – meséli a volt poroszlói kultúrigazgató –, mert a soványka jövedelem mellé jól jön egy kis plusz. Persze, aki nagyban csinálja és beruház, az egy nyáron 2 milliót is kereshet.
– Üzlet vagy életmód, választani kell! – mondja Gacsal, aki gépészmérnök létére csak azért dolgozik az önkormányzatnál bagóért és vállal mellette egyesületi elnökséget meg szervez nyári gyerektáborokat és ifjúsági pecaöttusákat, mert él-hal a faluért, a tóért. – Nincs az a pénz, amennyiért itt hagynám Poroszlót. Úgy vagyok ezzel, mint Kohi Karcsi cigányprímásunk, aki látva a tóparti flancot, kiment Hollandiába hegedülni, aztán gyorsan haza is jött, és azt mondta: testvérem, innen többet sehová! Engem is hívott az egyik államtitkár hatalmas pénzért Pestre irodai munkára, de köszönettel nemet mondtam, mert azt a szürke kócsagot, amit közösen láttunk délelőtt, holnap is szeretném látni.
A kereskedők és vendéglősök persze nem szürke kócsagot keresnek. Füreden, ahol a 4 milliárdos költségvetésbe sok 10 milliót hoz az idegenforgalmi adó meg a 10 étterem és 20 kifőzde, ott minden látványosságot előz az üzlet, a haszon. A 2900 lelkes Poroszlón 5 étterem és tucatnyi lángossütő és utcai árus jut bevételhez, míg sok átlagos magyar faluban egyetlen kocsmáros sem képes megélni.

– Ez a nyár nekünk is betett – mondja üzlete ajtófélfájának támaszkodva Halász Levente, aki több mint 20 esztendeje Svájcban kereste meg söprögetéssel, később pedig vasesztergálással a nyitásra valót. – Jó, augusztus vége van, de két dinnyén kívül ma még nem adtam el semmit.
Pedig a seprűtől a szalmakalapon, a fonott kaskán át a zománcos bográcsig meg a faragott madáretetőig minden kapható. Azt mondja, csak a magyarok a jó vevők, a német, az smucig, a holland, az osztrák meg be sem jön. Felesége szerint „urasat játszanak”, mert az ilyeneket otthon sem nézik sokra. Az én mamám még 60 évesen is tudott nyárfából teknőt vájni – mondja, és sárgult fényképet mutat egy fejkendős román néniről. – Mit tudnak az életről ezek a maiak?
Annyit bizonyosan, hogy sokba kerül, hiszen az egyórányi vízi kirándulásért 3500 forintot kérnek fejenként, az úszóházban töltött éjszakáért 19 ezret, a négyszemélyesért pedig 110 ezret ellátás nélkül. Parkolni óránként 400-ért, naponta 1200-ért, Füreden 1500-ért lehet, akár 20 éves az a Suzuki, akár zsír új, 30 milliós Merci.
A cifra nyomorúság és a gőgös gazdagság feleselése még feltűnőbb a kikötőkben, ahol a barkácsolt faladik meg a luxusjacht egymás mellett ringatóznak, olykor össze is simulnak, noha amíg a csotrogány parkolási díja „csak” 5 ezer, addig a hálókabinosé 30 ezer forint havonta. Nincs ebben semmi különös, hiszen az eső is mindenkire egyformán esik.
Sarud a legújabb feltörekvő elit falu élményparkkal, hucul lovakkal, vitorlásokkal, falmászással és arany telek-, illetve gyémánt ingatlanárakkal. Mostanság a telket 6–19, míg a házat 13–41 millió közötti árakon kínálják, de a város Füreden 42 és 75 millió forintért hirdetnek hasonlókat.
Viszont a 2012-ben átadott poroszlói ökocentrumot lassan hirdetni sem kell, mert az reklám nélkül is látogatók hadától szuszog. A 3400 forintos belépőért vízzel teli akváriumokban kecsege, vidra, ponty, combó, vagy a magyarság őshala, a viza úszik a látogató arcához, amit a kisnánai nagymama ugyanolyan izgalommal él át, mint a holland bringás vagy a felvidéki szlovák, aki magyar.
Cserfes kislány futkos, és nagyokat sikítva hol az egyik, hol a másik akvárium üvegfalához nyomja arcocskáját. Én nem félek, kiabál hozzá, és fotós kollégám kérésére még grimaszt is vág a felvétel kedvéért. A talpraesett lányára büszke édesanya azt mondja, Vecsésről indultak reggel, mert Zoénak ez az ajándék hetedik születésnapjára.
A létesítmény is ajándék volt a Tisza-tónak, mert a bevállalós poroszlói polgármester és a kreatív centrumigazgató jóvoltából 210 ezernél is több látogató keresi fel a községet, és költi a pénzét.
– Amikor beadtam a pályázatomat, már volt idegenforgalmi múltam, noha közgazdász vagyok – mondja Kiss János igazgató, aki nem az irodájában terpeszkedve fogad, helyette kávét nyom a kezembe és udvartól az emeletig kalauzol a sikerobjektumban. – Meggyőződésem, ez a beruházás sokat lendített a tó népszerűségén, magam Eger városát hagytam oda érte, azóta a faluban lakom, így minden időmet az új tervekre, fejlesztésekre áldozhatom – sorolja álmait, miközben viselkedésén látszik, nem a körmét szokta piszkálni, noha egy főnök munkaideje azzal is telhetne.
Tervei Ujvári Imrének is vannak, elsőül helyrepofozni az utóbbi években lerongyolódott füredi gyógyfürdőt, mert az újabb lendületet adna a város fejlődésének. Azt mondja, az eddigi siker alapját egy 1998-as központi döntés rakta le, amikor kiemelt turisztikai térséggé nyilvánították, ezzel a lehetőséggel kell élni a továbbiakban is mind a 12 tóparti településnek. Szerinte az idén 50 éves tó fejlettségét tekintve most lépett krisztusi korba.
A térség nem csak tiszavirágzás idején csodálatos, noha akadtak látogatók, akik a különlegesség láttán azért követelték vissza a csónaktúra díját, mert szerintük kevés kérész volt a víz felett. Dolgozunk rajta, mondták mosolyogva a békés csónakosok, miközben a füredi Mariska étteremben dolgozó Barabás Csaba ünnepi hamburgert alkotott Tisza 50 néven, süllőhús­pogácsából, füstölt tejfölből és harcsatepertőből, kovászos tésztájú cipóban agyusztálva.
Jó étvágyat!