Igazán Toszkána

Az amerikai írónő könyvében naplószerűen beszéli el, hogy válása után egy olaszországi utazáson egy pillanat alatt beleszeretve, megvásárolt egy romos villát, és azt lépésről lépésre felújítva hogyan lelt második hazára Olaszországban, ahol aztán végül a szerelem is rátalált.   
A Szolnokon született Krisztina története is hasonló: szintén Amerikából érkezett, ahol évtizedeken át – a válásukig – élt férjével és két gyermekével. Egy tánckurzushoz helyszínt keresve szeretett bele a toszkánai Cortona közelében található Terzo di Dan­ciano nevű csodálatos házba. Olyannyira erős volt a vonzalom, hogy megtalálta a módját, hogy pár hónap múlva visszatérjen ide, és menedzserként kezdett dolgozni. 
Igaz, nem hagyta hidegen a tulajdonos, Luca Francia személye sem, de a szerelmük a közös munka során fokozatosan bontakozott ki, így lett Krisztina munkatársból társ és a ház asszonya.
„Amikor a kurzus után hazatértem Amerikába, tudtam, hogy Terzo di Danciano az a hely, amit kerestem. Eszembe jutott, hogy már húsz évvel ezelőtt is – amikor egy hónapig Olaszországban tanítottam – beírtam a naplómba, vissza kell térnem, és pont egy ilyen hely lebegett a szemem előtt. Amikor négy és fél évvel ezelőtt eljöttem ide Amerikából, teljesen felszámoltam az ottani életemet, nem volt B tervem, mert tudtam, hogy ez az a hely, ahol önazonos lehetek, itt otthonra találok. Luca művészember és olyan férfi, akivel – bár nagyon különbözőek vagyunk – végül mindig közös nevezőre jutunk, és megtaláljuk a kreatív megoldásokat, akár a házról, akár a közös életünkről van szó” – mesélte el egy táncóra után a földön üldögélve Krisztina, hogyan találta meg a boldogságát. 
S hogy mi hogy kerültünk erre a csodálatos helyre? A szerencsének köszönhetjük, annak, hogy egy csoport lemondta a foglalását, és a ház asszonyának – aki szintén niatanár – eszébe jutott, hogy biztosan szívesen táncolnának itt a magyar niázók is. (Nia – Neu­ro­musculare Integrative Action, azaz az ideg-, a légző- és a keringési rendszer mozgással történő harmonizálása; komplex, érzékelésalapú mozgásforma, amely a harcművészetek, a gyógyító mozgások és a tánc elemeit használja fel. A niázók mezítláb táncolnak lélekmozgató, változatos zenékre.) Felhívta hát a magyar niatanárokat – Boda Beát és Balázs Marit –, akik rövid idő alatt összehozták a csapatot. Magam is a szerencsének köszönhetem, hogy megláttam a felhívásukat, és lecsaptam rá. 
Cortona messze van Magyarországtól. 1140 kilométert kellett legyűrni. Elvileg 11 óra az út, és ez egy kicsit meg is hosszabbodik, ha négy nő ül egy autóban. De az út fáradalmaiért kárpótolt minket a megérkezés öröme: tátva maradt a szánk, amikor begördültünk Terzo di Danciano parkolójába. Az évszázados kőház az oldalán felkúszó növényzettel, az időtlen cédrusok, a kabócák muzsikája, az elénk osonó cicák mind azt sugallták, hogy a lehető legjobb helyen vagyunk. A házba belépve tovább növekedett az ámulatunk: csodálatos festett ajtók, titkos lépcsők, freskóvázlatok a falon. Azonnal éreztük, hogy ennek a háznak lelke van. 
S lehet-e fokozni a megérkezés örömét? Lehetett! Pompázatosan terített asztal és ínycsiklandó falatok vártak ránk. És Sergio Tancredi! A szakácsunk, aki egy héten át nemcsak fantasztikusan finom, hanem kreatív, változatos és szemet gyönyörködtető fogásokkal kápráztatott el minket. Ráadásul nagyon tanulékonynak bizonyult, mert már az első estén megtanulta, hogy a pasta, az magyarul tészta, a pork, az disznó, a desert pedig desszert, mert a süti kiejtése – az a fránya „ü” hang! – túl nehéznek bizonyult számára. Akkor még nem tudtuk, hogy nem csak mi tanítjuk őt, másnap ő lett a tanítómesterünk, az ő vezényletével készítettük el a vacsoránkat. Na, jó, a tésztát nem mi gyúrtuk, de mindenki saját maga állította össze a lasagnéját, és megkülönböztető mintát is tett a tetejére, hogy ráismerjen, amikor kikerül a kemencéből. 

A reggel is tartogatott meglepetést, ugyanis a jóga- és táncórákat abban a hatalmas színházteremben tartottuk, ahonnan a környező csodás dombokra nyílt kilátás. Itt talán még erőteljesebben érzékelhető volt a letűnt évszázadok lenyomata, és nem csak a boltíves kőfal meg a patinás fapadló miatt. Az egész teret belengte a nyugalom, a béke, szinte tapintható volt az elődök „szelleme”. Az első táncóra után majd’ egy órát feküdtem a padlón, nem akaródzott felkelni és távozni, annyira lenyűgözött az időn és téren átívelő nyugalom érzése, a háborítatlan béke.
Krisztina elmesélte, hogy ez tényleg egy olyan inspiráló tér, amely varázslatosan képes alkalmazkodni az igényekhez, mindig olyan, amilyet a benne folyó tevékenység megkíván. Ha esküvő van, akkor bulihelyszín, ha spirituális jellegű munka folyik itt – legyen az akár szufi tánc, nia vagy bármilyen önfejlesztő csoportfoglalkozás –, akkor szakrális, biztonságos tér. Lehet, ebben az is közrejátszik, hogy a falnál álló kis oltár egy templomból származik. Teljesen egyszerű, így minden csoport a saját igényei szerint díszítheti fel gyertyákkal, virágokkal, vagy a résztvevők számára  fontos jelképekkel. 
Ez a csodálatos hely annyira vonzó – úgy tűnik, nemcsak az emberek vonatkozásában –, hogy az egyik este az eső elől bemenekült ide egy aprócska skorpió. Megcsodáltuk, üveg alá helyeztük, aztán reggel visszaengedtük a természetbe, hiszen ott a helye. Nem igazán jelentett veszélyt ránk nézve. De házigazdáink rávilágítottak, hogy azért az erdőt-mezőt járva nem árt, ha az ember a lába elé néz, mert kígyók is előfordulhatnak. Nagy izgalom tárgyát képezte, hogy Sergio kutyáját érkezésünk másnapján megmarta egy kígyó, úgyhogy három napig – az állatorvos szerint – kétséges volt az állapota, de szerencsére megnyugodva térhettünk haza, mert a szervezete legyőzte a mérget, és a kutyus meggyógyult.
A terem varázsát igazolja az is, hogy a csapathoz tartozó három férfi is velünk niázott. Igaz, ebből kettő a niatanárok férje volt, de a feleségét elkísérő – a niáról eddig mit sem sejtő – úr is beállt közénk, velünk táncolt. Kérdésemre elmondta, hogy nem bánta meg, nagyon jól érezte magát. A táncórák fáradalmait a ház kellemes wellnessében vagy a kerti medencében pihenhettük ki. Szerencsénk volt, mert végig szépséges, napsütötte arcát mutatta Toszkána. Igaz, minden reggel pára hömpölygött a völgyben, de a napsütés hamar feloszlatta. Minden reggel végignéztem az ablakomból ezt a „mozit”. Nincs csodálatosabb, mint a természet.
Bár nagyon élveztük fantasztikus ideiglenes otthonunkat, azért mégse hagyhattuk ki a kirándulásokat! Én nagyon vártam a kiruccanást Cortonába, hiszen számomra ez volt a hívószó, és Frances Mayes könyve alapján úgy éreztem, hogy térkép nélkül is elboldogulok majd, a fejemben vannak a városka lényeges pontjai. 
Tudtam, hogy Cortona építészetét a középkori motívumok uralják apró, szűk utcákkal, és azt is, hogy kényelmes cipőben kell menni, mert a város egy hegyoldalban, körülbelül 600 méter magasan helyezkedik el, lenyűgöző látványt nyújtva az alatta elterülő Val di Chiana vidékre. Megérkezésünk után kíváncsian széledtünk szét, hiszen tele volt a város vonzó műemlékekkel, és – ne feledjük, női csoportról van szó – számtalan csábos kirakattal. Az olasz városokban oly gyakori óratornyot, a Campanellát tűztük ki találkozási pontul. Stílusosan egy erős eszpresszót kortyolgatva kiültem az egyik bár teraszára, és elöntött a dolce far niente – azaz az édes semmittevés – boldogító érzése. Csak bámultam a nyüzsgő teret, és halkan kimondtam, amit oly ritkán merünk kimondani, mert félünk, hogy akkor elillan: boldog vagyok. Aztán megkerestem a kis csapatomat, és belevetettük magunkat a turisták „dolgába”: csodáltuk az évszázados műemlékeket, a városból nyíló csodálatos panorámát, bámultuk a kirakatokat, vásároltunk, fagyiztunk. A városka hozta mindazt, ami  könyvben le volt írva, azon sem csodálkoztam volna, ha felbukkannak a szereplői vagy  maga az írónő. Ez könnyen elő is fordulhatott volna, hiszen Frances Mayes továbbra is itt él. Ő a társművészeti igazgatója a városban minden év augusztus első két hetében megrendezett Toszkánai Nap Fesztiválnak. Érdemes tehát augusztus elejét választani a látogatásra, hiszen ilyenkor rengeteg zenei programot szerveznek, de a jó borok és az ételek sem hiányoznak a kínálatból.
Alaposan elfáradva érkeztünk vissza a villába, ahol Sergio tökéletes vacsorával várt minket. Annyira azért nem voltunk elpilledve, hogy ne lett volna erőnk arra, hogy a holdfényes estében táncoljunk a kertben, persze szigorúan olasz slágerekre.
Ha Olaszország, akkor kihagyhatatlan a piacozás is. A közeli Umbertide szerdai piacnapján teljes létszámban megjelentünk. A piacon volt minden az élelmiszertől a ruhákig, cipőkig. A hangulatot csak fokozta a két snájdig idős úr, akik fantasztikus utcazenét játszottak. Én azonnal elvegyültem a helyiek között, és nem féltem használni csekélyke nyelvtudásomat, mert az olaszok kedvesek és hálásak, ha valaki a nyelvükön szólal meg, nem a hibát keresik, hanem értékelik az igyekezetet, és nem fukarkodnak a dicsérettel. Úgyhogy bátran elvegyültem a pékség előtt várakozó asszonyok között, hogy isteni finom olasz sütihez jussak.
A piacon kötelező alkudni: tátott szájjal figyeltem az egyik társamat, aki valóságos „alkudóművésznek” bizonyult, képes volt a felére lealkudni a kiszemelt ruhát. Hazatérve rögtönzött divatbemutatót tartottunk az új szerzeményeinkből.
Ellátogattunk az eredeti középkori báját megőrző Montepulcianóba is, melynek környéke az egyik leghíresebb borvidék Olaszországban. A város körüli szőlőkből származik az ibolyaillatú, narancsvörös bor, a Vino Nobile di Montepulciano. A vidék már a VIII. században híres volt kiváló borairól, a XVII. században még egy versben is megemlítik, hogy az itteni „minden borok királya”. Montepulciano a filmeseket is megihlette. A városban forgatták 2009-ben a Twilight széria Újhold című részét.
Montepulciano is a hegy tetejére épült. Érdemes volt nemcsak felfelé kaptatni, hanem felfelé is pillantani, hiszen a városkapuhoz közeli toronyban felfedezhettük Pulcinellát (a délolasz és nápolyi népi színházak furfangos figuráját, aki leginkább a mi magyar Vitéz Lászlónkhoz hasonlítható karakter). A legenda szerint egy nápolyi püspök hozta ide, de a feljegyzések nem tudnak egyetlen erre járó nápolyi püspökről sem, vagy egyéb, erre utaló részletről, ezért valószínűbb, hogy a faalapú, festett lemez öltözékű szobor inkább a város színházi hagyományait hivatott idézni. 
De ennyi elég is volt a kalandozásból. Visszatértünk a birtokra, és kiélveztük az édes semmittevés minden pillanatát. Táncoltunk, megtanultunk crostinit készíteni, élvezetes előadást hallgattunk egy borvacsorán az olasz borokról. 
Csakhogy minden – jó is, rossz is – véget ér egyszer, és eljött a búcsú pillanata. Csupán az vigasztalt, hogy megtanultuk olaszul: ritornero, azaz visszatérek. Hiszen Toszkánában nemcsak a nyár varázslatos, az ősz olyan kellemes programokat tartogat, mint az olívaszüret vagy a szarvasgomba-vadászat.