Összefogás a tűz után

Elégett játékok és gyerekcipők, elszenesedett gerendák, kitört ablakok – a tűz után készült fényképeken és videófelvételeken már csak ezek emlékeztetnek a Reitter család egykori otthonára. A korábbi felvételek pedig arról a négy-öt évről szólnak, amelyek az építkezés jegyében teltek – erről is mesélt Reitter Zsolt, aki a család történetében kalauzolt bennünket.

„Amikor 2001-ben összeházasodtunk Zsófival, Zuglóban kezdtük a közös életünket. Hat gyerekünk született: Benedek most 22 éves, Levente 20, Pongrác 11, Fülöp 6, Flóra három és fél, Bonifác pedig másfél. Ez a csobánkai telek a feleségem családjának tulajdonában volt, idővel háromfelé osztották, és az egyiket mi kaptuk. Ide jártunk nyaralni, a hegyoldalba, a patak mellé, hatalmas dió- és almafák közé. Arról ábrándoztunk, hogy egyszer majd egy házat építünk itt, és ideköltözünk – ez egy két évtizedig elnyúló álom lett. Amikor a CSOK bejött, öt évvel ezelőtt elérkezettnek láttuk az időt, hogy belevágjunk.

A környezetbarát, szalmafalú és vályogvakolatú épület ötlete a feleségemtől eredt, aki tele volt elképzelésekkel, aktívan részt vett a tervezés folyamatában. A legtöbb nem szakmunkát magunk csináltuk, ami bár hónapokkal meghosszabbította az építkezést, milliós nagyságrendű megtakarítást jelentett. Négy év után, tavaly júniusban végre be tudtunk költözni a négy kisebb gyerekkel – a két nagyobb már külön él –, de még maradt teendőnk a házzal.”

Sajnos nem sokáig, mindössze február 9-ig lakhattak az új otthonukban. Azon a tragikus csütörtöki na­pon Zsolt délben hazahozta Fülöpöt az óvodából, és aztán kocsival indult is tovább dolgozni. Körülbelül fél óra múlva Óbudán járt, amikor a felesége telefonon hívta: ég a ház, látja az emeletről a kinti lángokat! A férfi először nem értette, annyira abszurdnak tűnt az egész, de az átjött, Zsófi hangja mennyire zaklatott, és hogy idegesen próbálta fölidézni, mi a tűzoltók száma…

„Pánikszerűen megfordultam. Próbáltam folyamatosan visszahívni, de nem sikerült, úgyhogy több információt nem kaptam hazáig. Sokkos állapotba kerültem attól a tudattól, hogy Zsófi a három legkisebb gyerekkel tartózkodik otthon. Előtte egyetlenegyszer éltem meg hasonló félelmet, amikor az édesanyám nagyon beteg volt.

Pilisvörösvár felől egy nagy hegy takarásában fekszik Csobánka, de úgy 10 kilométerről már lehetett látni az elképesztő füstfelhőt. Ez a látvány a pánik második felvonásaként csapott le rám, de még tíz perc hátra volt ebből a pokoli hosszú útból. Nekem az a félórás hazaút örökkévalóságnak tűnt!

Amikor hazaértem, megnyugodva láttam, hogy a családomnak nem esett baja, és már dolgoztak a tűzoltók. Szó szerint mindenünk odaveszett, csak annyink maradt, ami rajtunk volt. Zsófi a bakancsomba bújt bele meneküléskor, Bonifác lábán még cipő sem volt – klasszikus katasztrófafilm-jelenet, rossz belegondolni, hogy nekünk ez mennyire valóság lett. Valahogy nem emlékszem a nagy lángokra – simán lehet, hogy ezeket a képkockákat azóta önvédelemből töröltem –, csak arra, hogy sokáig ott maradtam.”

Miközben a családfő még a tűz oltásával volt elfoglalva, a faluban azonnal megindult a szervezkedés és az összefogás. Többek között Völgyes József polgármester kérésére felfűtötték a faluszéli kastélyban az egyik szolgálati lakást, mások a Facebookon is terjedő hír kapcsán elkezdtek ruhákat, élelmiszert és a mindennapi élethez szükséges dolgokat gyűjteni. A falu vezetője szerint talán azért is álltak azonnal egyemberként hadrendbe a helyiek, mert alig egy évvel korábban sajnos „rutint” szereztek: a Kossuth Lajos utcában is lakástűz történt…

A család a felajánlások közül a Segítő Nővérek rendházába költözött be, három hónapot töltöttek ott az emeleti tágas apartmanban. Még pár helyen laktak utána (például két hetet a Dévai Szent Ferenc Alapítvány helyi Élet Házában), nyár végéig Pomázon bérelnek egy eladás alatt lévő házat.

„Nehéz hónapok állnak mögöttünk. A tragédia után az akkor hároméves Flóra napokig azt kérdezgette, hogy ma is leég a házunk? A feleségem mesélte, hogy Fülöp menekülés közben magából kikelve, folyamatosan azt kiabálta, hogy mikor jönnek már a tűzoltók. A trauma után sokáig égő házat rajzolt, nagyon szép lángnyelvekkel; aztán később a képein olyan vízcseppekkel oltottak, mint amilyen formájú a tűz volt. Ahová csak költöztünk, mindig azt kérdezte először, hogy van-e tűzjelző. Talán most már azt mondhatom, hogy a gyerekek a nehezén túl vannak, de az biztos, hogy örök élmény marad.

A feleségem bábművész, roppant érzékeny-érzelmes ember. Nálam sokkal mélyebben élte meg az álomprojekt elvesztését, egy igazi gyászfolyamaton esett át. Én hamarabb túljutottam az érzelmi sokkon; bármilyen nehéz és fájdalmas újra elölről kezdeni az egész otthonteremtést, engem elsősorban a folytatás foglalkoztatott: na, mi jön most?

Napokig jártunk ki a romokhoz megnézni, hogy mit lehetne még kimenteni. Hiába jöttünk rá, hogy semmit, mentünk másnap is. Lassan értettük meg, hogy nincs, elveszett. Akkor ért véget ez a »guberálás«, amikor Zsófi, csodák csodájára, az üszkös romok között megtalálta a jegygyűrűinket. Azt mondtuk: ez a szimbolikus tárgy komoly üzenetet hordoz, most már arra kell koncentrálnunk, hogy újjáépítsük az életünket.”

A szakértői vizsgálat megállapította, hogy a tűz nem a házban, hanem kívül keletkezett. Elsőként a fából készült terasz kapott lángra, majd a fagerendáról terjedt át a tetőre, körbeégette a házat, majd a belső részét is.

Sokan hiszik, hogy a ház a „szalmafal” miatt könnyebben égett le – holott ez a technológia sokkal tűzbiztosabb. A szalmabálákat nagyon alaposan tömörítik, nincs bennük levegő, nagyon nehezen kapnak lángra. Kívülről 5-5 centis vályogvakolat van rajtuk, pont azért, hogy megakadályozza egy esetleges tűz terjedését. Amit nem a tűz, azt (jelesül a szalmabetétet) a víz tette tönkre az oltás során, úgyhogy végül le kellett bontani a megmaradt vázszerkezetet is. A betonalapon kívül csupán egy falrészt ítéltek menthetőnek a statikusok, azt, amelyik a bejárati ajtót tartja – mintha ennek is szimbolikus üzenete lenne. Akárcsak a szintén túlélő kandallónak, ami Zsófi szerint a ház szíve-lelke, együtt tervezte a kályhaépítő mesterrel.

„Biztosan tudható, hogy nem elektromos tűz volt, és nem találtak idegenkezűségre utaló nyomot. Nem tudták kideríteni a tűz okát, a biztosító totálkárként zárta le az ügyet. Pedig jó lett volna tisztán látni, megérteni, miért történt mindez.

Minden vagyonunkat a házba fektettük, szörnyű érzés volt végignézni, ahogy megsemmisül az életünk munkája. Azóta felálltunk a traumából, és egyvalamit biztosan tudunk: egy ugyanolyan házat szeretnénk, és ugyanott.

Az egyik nagy kérdés az, hogy napjainkban mennyiből lehetne megvalósítani. A pandémia és a válság következményeképpen az elmúlt években elképesztő áremelkedés történt, az építőanyagárak az egekbe szöktek, ezzel alaposan megnövelve a költségeket. Azt tudjuk, hogy a kapott biztosítási összeg az új háznak csak a töredékére elég. Már az eredeti ház is jóval többe került, mint terveztük, de a mostani drágulás miatt egyszerűen megtippelhetetlen a költségvetés, csak nagyon óvatosan lehet bármiféle becslésekbe bocsátkozni.

A másik nagy kérdés: mégis, miből?!”

Amikor a tűz fellobbant, helyiekből azonnal megalakult a segítséget szervező csapat, a házaspár közeli barátai létrehozták és azóta is menedzselik a Face­bookon a „Reitter család támogatása” elnevezésű csoportot. Gonda Katalin azért volt felelős, hogy mindennap legyen meleg étel a családnál: komatállal oldották meg, táblázatban vezették, hogy mikor, ki és mit főz. Markolt-Lindmayer Gabriella az azonnal szükséges adományokat gyűjtötte, például a ruhákat megadott méretekkel, listával. Illyés Kinga a tárgyi adományokat intézte, a garázsukban helyet biztosított olyan bútoroknak, használati tárgyaknak, amelyek jól jönnek majd a beköltözéskor. Babos-Kaszab Vera a pénzadományokat koordinálja. Lehetetlen felsorolni a felajánlásokat, az internetes csoportban szívmelengető végigolvasni többek között a Pilis Gyöngyszemeiért Alapítvány, a budakalászi II. Méhes Imre Kórustalálkozó, a csobánkai BonBon kávézó meg a Petőfi Musical Stúdió gyűjtésének eredményét.

Völgyes József polgármester hívta fel a figyelmem az áprilisi jótékonysági napra, amelyen Csobánka megmutatta, a falu milyen összefogásra képes. A Sport Büfé Baráti Kör szervezésében reggeltől estig zajlottak a programok, egymást követték a koncertek a Strausz–Vörös jazzduótól a Kossuth-díjas Vujicsics együttesen át Vadkerti Imre és zenésztársaiig, közben a nagyüstben babgulyás rotyogott, a nyugdíjasklub tagjai pedig a süteményeiket kínálták. Több mint 700 ezer forint adomány gyűlt össze aznap.

„Nehéz volt érintettként megszólalni például az említett különleges hangulatú jótékonysági esemény után. Kezdetben távol tartottuk magunkat a kezdeményezésektől, egyszerűen a mi lelkünk akkor még más, sajgóbb állapotban volt, de most már szépen »gyógyu­lunk«, és Zsófival igyekszünk a »Reitter család támogatása« csoportban időről időre megköszönni a támogatásokat. Egészen  megrendítő, amikor pár száz forintos utalások érkeznek: valószínűleg bőven lenne helye ennek a pénznek a feladónál is, de ő mégis nekünk szeretné adni.

Hasonlóan elképesztő az a kampány, amit Udvaros Dorottya színésznő indított, amikor egy ismerősén keresztül tudomást szerzett a családunk történetéről. Az előadásai, koncertjei után arra kérte a nézőket, hogy ha nélkülözni tudnak bármilyen összeget, azt tegyék a sminkestáskájába. Alig három hét alatt csaknem hárommillió forint gyűlt össze – mi körülbelül ekkor szereztünk tudomást a kezdeményezésről.

Zsófi levélben köszönte meg a művésznő kitartó, törődő támogatását: »Ez a folyamatos kiállás reményt ad nekünk. Minden adomány, akár kicsi, akár nagy, elér a szívünkig, ami csordultig van hálával.«

Az évad végére a sminkestáska tartalma, a nézők bőkezű támogatása révén, átlépte a 10 millió forintos álomhatárt.”

Reitter Zsolt, azaz Dr. Walter a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány munkatársa. Kollégáival kórházakba járnak, ahol sokszor súlyos vagy gyógyíthatatlan betegséggel küzdő gyermekeknek szereznek örömöt előadásaikkal, de a közelmúltban már idősotthonokat is látogatnak.

„A tűzeset után először a Bethesda Gyermekkórházba mentem, és közben belül rágott, vajon tudom-e majd tenni a dolgom, tudok-e vidámságot varázsolni mások arcára, miközben össze vagyok törve. Meglepetésként ért, hogy mindenki tudott a történtekről, és a személyzet mekkora szeretettel vett körül. Nehezen tudom megfogalmazni, de mindez adott valamiféle erős érzelmi muníciót a munkámhoz, és ez azóta se fogyott ki.

Tudja, mi a bohócdoktor kollégáimmal nagyon szeretjük a színészi-művészi munkánkat, és nem azzal a gondolattal kelünk-fekszünk, hogy milyen jó emberek is vagyunk. A családunk tragédiája kapcsán azzal a jóleső érzéssel szembesültünk, hogy az emberek nagyon magasra értékelik és a szeretetükkel eszmeileg »beárazták« ezt a hivatást: segítenek nekem újjáépíteni a házunkat, mert az elmúlt húsz évben én segítettem nekik. Feldolgozhatatlan az a nagyfokú szeretet és önzetlenség, amit a családommal mindenhonnan kapunk. Visszaadták a reményt, hogy egyszer még lehet otthonunk.”