Jó borok vidékén

Még kora reggel, az évszakot meghazudtoló melegben, a szüret utolsó napján, a mediterrán külsejű mészkőhegy tövében eligazítja az embereket a szőlőben, aztán irány a Villány főutcájában található étterme. Gőzt eregetve sistereg a kávégép.
– Villányi gyerekként a szőlőben nőttem fel. Kiskoromban nem is volt ezzel nagy probléma, de kamaszként már nem találtam annyira szimpatikusnak. Apunak mániája volt, hogy szombat reggelre tette be a permetezést, és én a pénteki diszkók után a buliból mentem ki a tetthelyre. Általában jó szarul voltam hajnali ötkor, s előfordult az is, hogy végigokádtam a permetezést.

Jó nyersen fogalmaz, belecsap a lecsóba. De akinek a borait Hedonistának, Latornak nevezik, hogyan is tenne másképp? 
– Nem szerettem a szőlővel való foglalatoskodást, az olykor bizony kemény munkát. Tizenkilenc évesen, merthogy tehetős sváb család voltunk, Budapesten az International Business School főiskolára jártam pénzügyi vonalon. Hogy el voltam-e kényeztetve? Mondd meg te! Tizennyolcadik születésnapomra egy hármas VW Golfot kaptam. Mindent azonnal akartam. Egy év főiskola után egy villányi kocsmában összefutottam egy régi haverommal, világi fiatal gyerekkel, és belém villant, villányi gyerekként miért ne foglalkoznék borral. Hoztam egy döntést, azt senki sem értette. Apu végül úgy látta jónak akkor, 2001-ben, hogy a bútoriparban keresett pénzét befekteti, s vettünk a főutcában egy pincét, hozzáépítettünk egy vendéglátóipari egységet, s újabb egyhektáros területeket vásároltunk. 2002-ben elvégeztem a Villányi Teleki Zsigmond borászati szakiskolát, de közben egyre több vitám volt az apámmal, nekem, egy 21 éves taknyos gyereknek, és addig ment a kavalkád, míg össze nem vesztünk, s ő 2004-ben kiszállt az egészből.
– Mi volt a nézeteltérés alapja?
– Sokrétű. Ő hitelellenes volt, én pedig óriási hiteleket szerettem volna felvenni. Százmilliókat. Elengedte a kezemet, és én csináltam tovább. Persze egyből a bankokba mentem. Volt olyan, hogy felvettem negyvenmillió forint hitelt, majd első utam egy utazási irodához vezetett, és befizettem kettőmillió-hatszázezer forintért egy mauritiusi utat.

*
A svájcifrank-alapú hiteleket 2006–2007 táján nem volt nehéz törleszteni, viszont a pár százezres havi kiadás 2010-re hirtelen másfél millió forintra rúgott, amelyet a vállalkozás már nem tudott kitermelni. Lehetetlen helyzetbe került a borászat, és a százfős étterem bevételei is apadtak. Az éttermi vevőkör építőipari nagykutyákból állt, lufivállalkozókból, és azok durrantak ki legelőször, egyik napról a másikra eltűntek. 2010-ben Maul Zsolt elnyert egy 400 milliós, vissza nem térítendő hitelt, s egy budapesti baráti társaság százmilliós támogatásával újabb fejlesztésekbe kezdett. Ám azok kiötlötték, ha őt kiraknák a cégből, övék lenne az egész. Megfűzték, hogy papíron adja át a tulajdonrészét, s egy másik szerződés majd megerősíti, hogy mégis van tulajdona. Jogilag alaposan felépítették az egészet. Később azt mondták, semmi köze az egész vállalkozáshoz. Kisemmizték. 
Nagyon őszinte.
– Igen, 2012-ben mindennap jött egy végrehajtó, s elvitte a Mercedest, a BMW-t, s elvitt egy-egy hektárt. Végstádium. Tartoztam szőlőre, üvegre, dugóra is. Két kisfiam volt, és elmondom, 2012 augusztusában egy este tényleg arra gondoltam, hogy mi lenne, ha kimennék a kert végébe a gyümölcsfákhoz, és véget vetnék az én részemről ennek az egésznek… A feleségem bőgött, üljünk be a kocsiba, s menjünk ki Németországba anyámhoz. Mert a szüleim közben elváltak, anyám Németországba ment férjhez. Tudod, mit, semmi vesztenivalónk nincsen. Összepakoltunk hát, és kimentünk… Nagyon kellett ez a pofon. Meglátod, sokat tanultam belőle.

*
Elmentek Németországba, ahol egy olasz ember vállalkozásánál kapott munkát, akinek a tizenhat kávézó-pizzériája jól futott. Maul Zsolt mint sváb gyerek beszélte a nyelvet, felszolgált étteremben, sütötte a pizzát, főzte a kávét. Hamar észrevette, hogy az olasznak nyűg a bázisától távoli, Stuttgart fölötti településre hordani az alapanyagot, és az is lejött, hogy nagyon megy a bolt. Maul Zsolt néhány hónappal később előállt azzal, hogy kibérelné a pizzériát. Így is lett: az apja és néhány barátja kiment hozzá, s egy hónap alatt átalakítottak mindent, és egy magyar éttermet nyitottak a pizzéria helyén.
– Életem egyik legnagyobb húzása volt: cigánypecsenyét, gulyáslevest készítettünk, sütöttük a lángost. Rántott töltött káposzta volt a specialitásunk. Megkóstolt minket mindenki. Lehettem volna továbbra is csicska alkalmazott ezer euróért, ám a véletlen szerencse és az ötlet mentőövnek bizonyult. Maul azt jelenti, pofa. Ezt nem adhattam étteremnévnek, így lett a születésem éve alapján Bisztro 79.
– Ennyire egyszerű volt ez az egész?
– Sok jó dolog együtthatójaként történt. Január 3-án nyitottunk a 18 ezer lakosú városkában. Bejött a helyi lap újságírója, és írt egy cikket rólunk. A fényképen a két gyerekkel álltam a pult előtt. Megjelent, és bejött húsz ember a cikk hatására, s mivel szájról szájra ment a hírünk, a hét végére már nem volt üres asztalunk. A hét minden napján, de csak este voltunk nyitva, és négy nappal a nyitás után az előjegyzések alapján már márciusig telt házunk volt. Jó kiszolgálás, finom ételek, kitűnő borok jellemeztek minket. És pár hónap múlva ujjal mutogattak rám a városka boltjaiban: nézd csak, ott a magyar. Amikor áprilisban kinyitottuk a fagylaltozót, mondhatom, hogy tonnaszámra mértük az édességet. 
Egy évig álom volt, de semmi sem tart örökké – mondja Maul Zsolt. A második évben érzett az étteremnél egy kis hanyatlást. – Mindenki megkóstolt minket, de a gulyáslevesünk és a harmincdekás cigánypecsenyénk szalonnával, bizony, nehéz étel. Szeretünk, Zsolti, de ha a pacalpecsenyédet megeszem, két napig nem tudok felkelni – hallottam egyre több embertől, és egyre többször. 
A fagylalt viszont nagyon ment, negyven fajtát árusítottak. Kísérletképpen csinált lecsós fagylaltot, szőlőst és borost is, de azokkal nem aratott sikert. Megszokott ízekben saját recepttel is kísérletezett, de nem úgy kötött az alapanyag, így több száz liter tejet elpazaroltak. Érdekes tapasztalata az is, hogy legjobban a vaníliafagylalt ment. Nem véletlen, hogy 2015-ig a gondolata se fogant meg, hogy hazajöjjenek. Ráadásul Villányban le voltak írva, el is felejtették őket, mint mondja.

*
Új szakácsot vettek fel, és könnyebb ételeket kínáltak. Közben Maul Zsolt feleségét hívták a Konyhafőnök műsorba, ám ő a férjét ajánlotta inkább, akit végül be is válogattak. 
– Kisgyerekként sztárfocista szerettem volna lenni, miközben nem tudtam focizni. Miért ne mentem volna hát? – A műsor hatására megismerték, újra felfedezték azok is, akik már elfelejtették. 
Ellátogatott Budapestre, és a Borfesztiválon éjfél felé megkocogtatta a vállát egy régi barátja, aki elpanaszolta neki, hogy a két hektárján termett szőlőjét valakinek gyorsan el kellene adnia.
– Meg se akartam hallgatni! Odáig ment a bor és szőlő említésével kapcsolatos tiltakozásom, hogy másnap reggel rám telefonáltak, nézzem meg a 15 ezer kiló szőlőt, amelyért előző este négyszázezer forint előleget adtam át. Micsodaaa! Összeszedtem magamat, elautóztam Siklósra, s az volt az a pillanat, hogy belém villant, én borász szeretnék lenni. Gyönyörű volt a szőlő. Egyből elképzeltem egy tömény, testes, fekete, sűrű, magas alkoholtartalmú bort, amelyre alkalmas Villány, a talajával, a szőlőjével, a mikroklímájával. Idehaza volt a családom is. Rögtön felhívtam a feleségem, képzeld, vettem szőlőt… Jaj, de jó, akkor vegyél még mosóport, öblítőt – válaszolta. Nem boltban vagyok, hanem a szőlőhegyen, és most vettem tizenötezer kiló szőlőt – hebegtem, mire ő ki is nyomta a telefont. Ez volt a kezdet. Maga a csoda. 
Maul Zsolt tehát 2015-ben itt maradt, s feldolgozták a szőlőt, a 6-7 ezer liter borból akkor még rozét csináltak. Aztán visszament Németországba, és leültek a gyerekekkel megbeszélni a jövőt. Mire kimondta a „hazaköltözünk” szót, már mindkét gyerek a kocsiban ült. Annyira vágytak haza. De nem volt ennyire egyszerű. Maul Zsolt egy ideig még ingázott, hordót vett, címkét tervezett, és végül 2016 januárjában egy ka­mion­nyi cuccal hazajöttek. Később lakáséttermet nyitott, péntekre, szombatra vacsorákat főztek 6–20 személyre. Ő dolgozott a konyhában, a felesége felszolgált, a gyermekek pedig behúzódtak a szobáikba. A fő­úton béreltek egy éttermi részt Maul pince 2.0 néven. És elkészült a prémium minőségű drága rozéja. Maulnak is lett 10 ezres bora. Jöttek a borsznobok, az új ízre vágyók, a magas minőséget megszokók. Eladta az ezer palack Dávidot. 2016-ban már sokkal több szőlőt vett, és földeket is vásárolt. Kijött a Dáma és Lator vörösborokkal, mindkettő óriási siker. Mondhatni, megtapasztalta, hogy az országos borversenyen benevez nyolc bort, és abból hét aranyérmes lesz, a Vinagorán pedig 9-ből 8 az aranyérmes, azaz mindenhonnan a legeredményesebb borászatként megy haza.
Az alkarján, az angyaltetoválások alatt szöveg: „Nem tudom, mit szeretek jobban, az élvezet hajszolását, vagy a hajsza élvezetét.” – A bornévadó Lator is egy olyan angyal, akit letaszítottak a földre, és itt elkezdett pajzán életet élni – magyarázná, majd legyintve folytatja: – Jó, elég nekem az, mikor a vendégek mondják, hogy angyali ízeket, angyalok testének ízét érzik a 15-18 ezer forintos buja borokban.

*
Közben kap egy telefont, hogy a Hír Tv Zsuzsi asztalának stábja már közeleg. Ma felvétel lesz, ki fogunk menni a tőkék között görnyedő emberekhez, s végignézzük a feldolgozás aprólékos műveleteit is. Aztán kiderül, hogy egyáltalán nincs még vége az élettörténetnek sem. 
– Ó, a borbemutatókon is ez van! A savakról lehet beszélni öt percig. De az embereket az én történetem érdekli. Na, na, na, na! Hogy is jöttél vissza Németországból? Miként kezdted újra? Szóval, egyszer, a húsvétvasárnapi buli után, kedden, három német állított be hozzánk. Kértek három karton Lator bort. Nem is akartunk kinyitni és kiszolgálni őket, de ezt kivittem. Aztán mondja a feleségem, hogy leültek, és fogyasztani is szeretnének. Drágám, feleltem erre én, éltél Németországban, kimész, és azt mondod nekik, hogy auf wiedersehen! Erősködtek, hogy nem-nem, és mivel azt hajtogatták, hogy ajánlásra jöttek, kiszolgáltuk őket. Egy órával később bejön a feleségem, azt üzenik, hogy akarnak velem találkozni. Koccintanának, mert meg akarják ismerni azt az embert, aki a borok mögött áll. Egyikük vett akkor tőlem egymillió-kétszázezer forintért. Készpénzben ki is fizette. Kóstoltattam még velük palackozás előtti tételeket, úgyhogy megvett még egy tételt kétmillió forintért… Este vacsorázni hívtak, és faggattak, hogyhogy nincs komoly pincénk vagy éttermünk. Mert nincs pénzem – válaszoltam. Két hét múlva újra felkeresett a hűtéstechnikával foglalkozó milliárdos, aki imádja a magyarokat, és elmondta, úgy döntött, hogy hobbiból borkereskedő lesz. Harminchatmillió forintért megvette a borkészletem felét, és Németországban, Svájcban, Luxemburgban kezdte teríteni, majd vett itt, Villányban egy ingatlant, ahol az éttermemet megnyithattam. Nem tulajdonostárs, de prémium minőséget kérve a borkészletem jelentős részét megveszi.
A német úr évek sora alatt már kétszázmillió forint értékben vásárolt tőle borokat.

*
Jelenleg tízhektáros területről szüretelnek. A hagyományos négy kékszőlőfajtájuk syrah és carmenere fajtákkal bővült. Ez utóbbi igen kemény héjú, későn, magas mustfokkal szüretelhető szőlő. A syrah mindig nagy kedvence volt. Maul Zsolt a hagyományos kézműves borkészítést részesíti előnyben, felhasználva nagyszülei és szülei tapasztalatait, természetesen a modern borászati technológia alkalmazásával. Borai igen egyedi stílusúak, kedvenc fajtái pedig a francia fajták, a merlot, a cabernet sauvignon és a cabernet franc.

Megy az autós konvoj a mediterrán mészkőhegy felé. A szüretelők jól haladnak sorról sorra, tőkéről tőkére. Kicsi traktor szállítja a szőlőt a feldolgozóba a darálóhoz.
Maul Zsolték a Covid-járvány idején online borkóstolókat tartottak. A jelentkezőknek csomagban küldtek ki a kétdecis üvegekben lepalackozott borfajtákat, majd egy adott időpontban mindenki a monitor és a mobiltelefon elé ült. „Kicsit zsibbasztó volt, mert minden este borkóstolót tartottam. De vásároltak bőven a webshopban.” 
A zempléni tölgyfa hordós látványpince falán elismerések tucatja látható. Testes, nagy boraik harminc hónapon át új hordókban érnek, így a bor olyan krémességet, ízvilágot tud adni, amilyet máshol sehol sem találni. Ennyi mindennek a titka.