Kaptártól az asztalig

Aranybánya ez a hárserdő Drávafok határában, Baranyában, hazánk egyik leg­er­dő­sültebb részén – a méhek szemével nézve, ahogy házigazdánktól hallottuk. A kaptárok között világos védőruhába beöltözve járkálunk (a fekete szín valamiért ingerli a méheket) és ernyedetlenül füstölünk (senki sem tudja biztosan, miért nyugtatja meg a füst őket). Általában minden méhésznek van valamilyen „receptje” arra, hogy mi izzon a füstölőben. Ez ugyan titok marad, de mi, médiamunkások igyekszünk bízni a tuti összetételben és nyugalmat erőltetni magunkra, tudván, hogy az egyébként rendkívül békés természetű méhek kizárólag végszükség esetén támadnak. Akkor viszont biztosra mennek (pedig többnyire az életükkel fizetnek a támadásért): mielőtt szúrnak, a testük vibrálni kezd, hogy a legvastagabb bunda alá is befurakodjanak…

Amikor a laikus végre úrrá lesz a félelmén, egy óraműpontossággal működő (méh)csodavilágban találja magát. Fulmer Ferenc avat be a kaptáron belüli szigorú hierarchiába:
– Egy méhcsalád egy jól szervezett gyáregységnek is tekinthető, amelyben mindenkinek megvan a maga dolga. Egy méh önmagában életképtelen, az anyára, a herékre, a dajkákra, a mézhordókra, a fiatal és az öreg generációkra egyformán szükség van. A méhek rövid ideig, általában három-négy hetet élnek, míg a téli méheknek nagyjából öt-hat hónapnyi élet jut. Ez idő alatt túl sok dolguk nincs: eszik a nyáron elraktározott mézet és fűtenek, tavasszal azonban rajtuk múlik a család túlélése. Behordják az első nektárokat és virágporokat, felnevelik az év első generációját, majd elpusztulnak.
És nagyjából ekkor, április elején kezdődik minden évben a méhész munkája. Pont annyi és pont olyan életfeltételeket kell biztosítania a méheinek, hogy a családok minél hamarabb megerősödjenek, és önfenntartókból termelőkké váljanak.
– Mi ebben nagyon szigorúak vagyunk – ismeri be Fulmer Ferenc. – Sok új méhcsaládot csinálunk tavasszal, és az a módszerünk, hogy folyamatosan ellenőrizzük őket, és csak a bomba erőseket tartjuk meg. Semmilyen gyógyszer nem kerülhet a kaptárba, csak természetes anyag! Így azért sokkal nehezebb a dolgunk, de éppen ez az organikus, teljesen természetes méz lett a Fulmer méz védjegye. Napjainkban körülbelül tízezer magyar család él a méhészetből. A mi családi vállalkozásunk eljutott addig, hogy a dunavarsányi csomagolóüzemünk által egészen a fogyasztóig megyünk, nincs köztes piaci szereplő. A méztermésünk 99 százaléka export – a mézet ott adjuk el, ahol komoly mézfogyasztási kultúra van, és nem utolsósorban fizetőképes kereslet is.
Vagyis: a világ több mint harminc fejlett országában, Nyugat-Európától a Közel-Keleten át egészen Japánig. Körülbelül tízezer méhcsaládjuk van (Fulmer Ferenc testvére, Tünde viszi az üzemet két méhésztársukkal és segítőkkel), de mivel mostanra saját méhészetük nem tudja kiszolgálni a megnövekedett keresletet, további méhészekhez kell fordulniuk. Soha nem vásárolnak közvetítőkön keresztül, maguk kóstolnak és vizsgálnak. A kaptártól a vevők asztaláig ötszörös ellenőrzésen esik át minden termék.

A mézszezon ottjártunk idején már a végéhez közeledett. Tudni kell, hogy a méhészek csak a begyűjtött méz húsz százalékát veszik el, a zöme a méheknél marad táplálékul.
Beszélgetés közben a kezek is szorgosan járnak, sorra emelik ki a kaptárakból az előregyártott kereteket, bennük a megtelt műlépekkel – amelyek egyfajta sorvezetőül szolgálnak a méheknek a jellegzetes hatszög alakú sejtekkel. Fulmer Ferenc nem szereti a műlép kifejezést, merthogy nem helytálló: ezt is természetes anyagból, a méhektől elvett viaszból állítják elő Pogányban, a saját üzemükben. 
Magyarországon a méhészkedés viszonylag elterjedt. Már csak azért is, mert kis befektetéssel, néhány tízezer forintból is bele lehet vágni. Ami ennél sokkal nehezebb és hosszabb folyamat: azt a nagyon összetett tudást és tapasztalatot megszerezni, amitől az egész működni kezd.
A Fulmer családban apáról fiúra szállt ez a tudás, már a negyedik generáció tagjai viszik tovább a tradíciót. Az anyai dédnagyapa, Fulmer György mindössze néhány méhcsaláddal alapította meg méhészetét 1929-ben, majd 1959-ben két méhészcsalád egyesült Fulmer Mária (Fulmer György lánya) és Takács Ferenc házasságával. A család harmadik generációjának tagja, ifj. Takács Ferenc épített erős, a világ túlfelén is magyar mézet értékesítő céget – ő egyébként nem más, mint vendéglátónk, Fulmer Ferenc. Nemrég gyermekeivel együtt felvette a Fulmer nevet, immár márkanévként is használják.
– Rendkívüli szaktudásával nagyapám írta fel hazánk méztérképére a Fulmer nevet. Somogy megye legnagyobb méhészetét vitte, professzionális szinten űzte, vándorolt is. Édesapám munka mellett méhészkedett. Én a méhek között nőttem fel, igazából nem is tudom, mikor kezdtem asszisztálni. Gépészmérnöknek tanultam, amikor édesapám tíz méhcsaládot adott nekem. Egyetemista diákmunkásként építkezéseken körülbelül kétszáz forintot kerestem, a méhekkel egy szezonban tízezret. Első perctől kezdve motivált a méhészkedés gazdasági oldala is, nagyobb méhészetre vágytam. A bevételt kaptárakba fektettem, az egyetem végére úgy 80 méhcsaládom lett, a diplomamunkámat is idevágó témában írtam.
Teljesen beszippantotta a méhészet, így fogalmaz, és ez egybeesett a rendszerváltoztatás idejével. Ma már történelem mindaz, amiről Fulmer Ferenc mesél. A mé­­hészeknek szerencséjük volt a szocializmussal, nem kényszerítették téeszekbe őket, a népgazdaság hagyta nyugodtan dolgozni a méhészeket, „csak” a méz forgalmazását einstandolta a Hungaronektár által. A nyolcvanas évek közepén kezdődött el a lassú változás, pont, mikor Fulmer Ferenc egy ideig az Országos Magyar Méhészeti Egyesület (az ország első civil szervezete!) titkáraként tevékenykedett. Az egyre nagyobb profitra vágyó vállalatot és az óriásira nőtt bürokráciát megelégelve gründolt egy szövetkezetet, hivatalos bélyegzővel, így közvetlenül kereshette meg a fogyasztókat. Summa summarum: az 1985-ben alapított Aranynektár a kilencvenes évektől Magyarország legnagyobb mézcsomagoló vállalkozása lett.
Fulmer Ferenc beismeri: bizony, ő is „trükközött” picit, amikor a család negyedik generációjának, a négy fiának (és még van egy 13 éves lánya, Bíbor, akit „megfertőzhet”) öt-öt méhcsaládot adott, mondván, valami értelmeset csináljanak semmittevés vagy bulizás helyett. Az eredmény?
– Tíz éve dolgozom együtt a fiaimmal, egy éve adtam át a stafétabotot. A nagyfiam, Botond korábban az értékesítést vitte, most övé a döntés, ha jó, ha nem. Áron egy szoftverfejlesztő cégnél kapott állást, Bernát szintén az informatika felé fordult, nekik nem maradt idejük a méhészkedésre. Péter útja hasonlít a legjobban az enyémre: bár ő is gépészmérnöki diplomát szerzett, kitartott a kétkezi méhészkedés mellett.
A 25 éves fiatalember, Fulmer Péter meséli, hogy testvéreivel Pusztaszabolcson egy szántóföld szélére telepítették a kaptárakat. Kezdetben sokat próbálkoztak és még többet küszködtek, de édesapjuk és nagynénjük, Tünde segítségével végül kitanulták a mesterséget – Péter pedig hivatásra is talált benne.
– Most Somogyban, Szólád külterületén 500-600 saját méhcsaláddal méhészkedem, tavasztól ott élek néhány hónapot, aztán a családi üzemben dolgozom. Engem a természetközeliség miatt is vonz a méhészet, ezenkívül ez egy olyan terület, ahol mindig találok új kihívást. Például egyre kevesebb a hozzáértő, megbízható munkaerő, miközben a méhekkel való bánáshoz hozzáértő ember szükséges, nem lehet gépesíteni, mint sok más tevékenységet az agráriumban. Most éppen annak a megoldását keresem a saját méhészetemben, hogyan lehet a mézelőállítási képletben csökkenteni az emberi tényezőt. Új módszereket tesztelek; ha beválik valami, akkor azt tudjuk majd nagyban adaptálni.
Egy méhcsalád egy jó évben nagyjából negyven kiló mézet termel, egy rosszabban tíz és húsz kiló között produkál. Mármint papíron, de a természet ezt képes felülírni. Például a magyar napraforgó az elmúlt években – valamilyen rejtélyes okból, talán a növény túltermesztése miatt – egyre kevesebb nektárt ad.
– Azt látom, hogy az agrárkémia súlyosabb a természetre, mint a klímaválság – osztja meg tapasztalatait Fulmer Ferenc. – A föld természetes tápértékének kérdése háttérbe szorult, a műtrágyáé és a növényekre hordott vegyi anyagoké a főszerep. Egyébként a méz maga egészségesebb, mint a növény; a szántóföldi napraforgóról vagy a repcéről származó méz biztosan nem mérgező. Akkor sem, ha korábban vegyi anyagokkal kezelték. A méhek ugyanis biológiai szűrőként viselkednek, nem tudják behordani a kaptárba a szennyezett nektárt. Ha nem bomlik le a növényvédő vegyszer a virágzásig, az érzékeny méhek elpusztulnak tőle. Sajnos ez a gazdák felelőtlensége miatt egyre gyakrabban történik meg.

Fulmer Ferenc mindig is aktívan közreműködött a méhészszakma érdekképviseletében, az egyesülettől a három brüsszeli tüntetésig sok mindent szervezett. Amikor kezdte, négy évtizeddel ezelőtt félmillió méhcsalád volt Magyarországon, napjainkban egymillió fölött jegyzik a számukat.
– Most komoly visszaesés figyelhető meg: az elmúlt két évben 80 százalékkal nőtt a kínai import. A kínai laborokban iszonyatos mennyiségben, fillérekért állítják elő a hamisított mézet. Az alapja rizsszirup, amit különböző enzimekkel, aromaanyagokkal manipulálnak, majd adnak hozzá egy kis valódi mézet is. A legjobbnak mondott kínai mézekben tíz-húsz százalék a valódi méz aránya, de a legaljában nincs egy csepp sem. A vásárló azt látja, hogy miközben a boltok polcain minden élelmiszercikk drágult, addig a méz ára jócskán visszaesett. Az egyesület a kínai mézdömping ellen lép fel, meg kell akadályozni a mézpiac teljes összeomlását…
Fulmer Ferenc negyvenévnyi rendkívül aktív munka után hátrébb lépve most már megteheti, hogy egy régi álmának is éljen (ami természetesen nem áll távol a hivatásától): a civilizációtól messze eső helyeken tökéletes mézet szeretne termelni. Ennek érdekében elmegy akár a világ végére is.
– Én egyébként is a méhek szemével nézem a világot. Bárhol vagyok, azt figyelem, hogy itt vajon milyen méz terem, milyen körülmények között élnek, hogy érzik magukat a méhek. Pár éve egy kazah méhésztől igen aromás és különleges mézet kaptam. Arról mesélt, hogy Közép-Ázsiában, a hegyek között hatalmas és érintetlen területek fekszenek, ahol különlegesebbnél különlegesebb méz terem. 2022-ben Kirgizisztán lett az úti cél, és körülbelül 2000 méter magasan, a megművelt mezőgazdasági területektől távol találtam meg a lenyűgöző helyet a táborunknak. Az egyik helyi méhésztől vettünk 40 méhrajt, amelyeket előre elkészített rönkkaptárokba telepítettünk. A természettel hibátlan harmóniában élő, boldog méhcsaládokkal tökéletes mézet készítettünk. Kevesebb mint 300 kilogrammot termeltünk, de az csodálatos lett! Amirkaal névre kereszteltük el, a nevet a pásztoroktól kapta, akik maguk között így hívják a környéket.
Az álomprojektről tudható volt, hogy üzletileg bőven veszteséges lesz. Hiába termelik meg a világ legtisztább, legkülönlegesebb mézét, nem tudják olyan áron eladni, hogy az abból származó bevétel fedezze majd a költségeket. A nem hétköznapi nyalánkság 600 grammonként 500 euróba, azaz csaknem 200 ezer forintba kerül – a boltokban egy kiló akácméz nagyjából 5-6 ezer forint, a virágméz kilója pedig 3-4 ezer. Csak ötszáz, sorszámozott palacknyi létezik az Armikaalból – mint a honlapon írják: soha ennyire közel nem álltak még a méhészek Szent Gráljához, vagyis a tökéletes mézhez.