A tökéletlenség nagymestere

– Egyszerűen nem tudok rendet csinálni az asztalomon – mentegetőzik házigazdánk, miközben mi elbűvölve csodáljuk a zseniális grafikus fejedelmi „káoszát”. Az akvarell- és zsírkréták, vizestálkák, ecsetek, ceruzák és füzetek, papírlapok között mindössze annyi hely marad, ahol elfér a készülő kép. Most éppen az egyik zánkai templomot rajzolja le, és színezi. – A nyaralónkból az egész Káli-medencét látni, a családunk nagyon szeret lejárni oda. Itthon, a nappalink falán folyton cserélgetem a képeket, azt tervezem, hogy a mostani virágosakat zánkaiakra váltom. Emlékezetből dolgozom, olyanok lesznek, amilyennek belül gondolom.

Vagyis görbe utcákkal, nincs rajtuk egyetlen egyenes vonal se. A ceruzavázlat kész; krétával húz egy csíkot a papírra, és az ujjával elmázolja. Sok színt használ, mert mindet nagyon szereti, úgyhogy csak ritkán lép előbbre kis időre egyik-másik kedvencként (korábban az olajzöld, most talán a kék). Figurái kedvesen groteszk, esendő karakterek. Mindezekből áll össze az összetéveszthetetlen, egyedi Sajdik-stílus.

Noha megszámlálhatatlanul sok rajzot készített, még a nagyságrendet sem tudja megtippelni. A mai napig annyira koncentrál munka közben, hogy néha rászól a felesége: „Vegyél már levegőt is!” Ilyen, amikor valakinek a rajzolás a mániája – jellemzi magát Sajdik Ferenc, aki 93 évesen is három galériának dolgozik folyamatosan.

– Akkor hallottam először és egyben utoljára veszekedni a szüleimet, amikor azt mondtam nekik, hogy zsoké akarok lenni. Valószínűleg apu nem akarta, aki egyébként korának egyik leghíresebb zsokéja volt. Tizennégy évesen lovászfiúként kezdte Horthy Miklós Jenő nevű bátyjának istállójában, negyven-ötven társával együtt. Mindannyian zsokék akartak lenni, és neki sikerült is: 1918-ban mutatkozott be Bécsben, első helyezést ért el, és abban az évben összesen 53 versenygyőzelmet aratott. Onnantól kezdve szárnyalt a karrierje. Bohém életet élt, ahogy akkoriban az egész alagi lovastársadalom. Sudár, magas édesanyám, Weinberger Sarolta jól viselte apu hatalmas életkedvét és kalandor természetét, a balettkarrierjét is feladta, és követte őt Európában oda, ahová éppen zsokéként szerződött.

Az apró termetű, 35-ös lábú férfi annyi pénzt keresett, hogy például egyszer konflissal ment Bécsbe, és zsokétársával a lovas kocsi ablakán dobálták ki az érméket az utánuk rohanó gyerekeknek. Vidám, bohém természetű ember lévén a világ minden pénzét elköltötte volna. Horthy Jenő nem tudta nézni ezt a pazarlást, visszatartotta a fizetése felét, azt félrerakta – abból lett a házuk Dunakeszin, ahol később utcát is elneveztek Sajdik Sándorról.

A családtörténet ismeretében már érthető, hogy Sajdik Ferenc miért nem Magyarországon született, hanem Berlin közelében, Neuenhagenben. Kisiskolás korában Görögországba kerültek, de apja egy szakmai vita után egy hónappal elment Dániába, míg felesége a két fiukkal ott maradt évekig. A háború miatt 1941-ben mindenki hazatért, és Dunakeszin újra együtt élt a család.

– A bátyámmal jobban beszéltünk görögül, mint magyarul, úgyhogy egy év késéssel mehettem iskolába, és a tanító javaslatára egy évvel tovább jártam a polgáriba. Ez az én életem hatalmas szerencséje, mert ez idő alatt ismertem meg Marikát. Ő 14 éves volt akkor, én 16 – azóta egymáshoz tartozunk. Idén tartottuk a 70 éves házassági évfordulónkat.

Végül a bátyjából lett zsoké. Jobb is így, jegyzi meg házigazdánk, egyébként is hamar elment a kedve a szakmától, amikor apja direkt vad lóra ültette, az tízszer is ledobta, meg aztán zsokéként mindennap korán kellett volna kelni. De ő is nagyon fontos apai örökséget kapott, mégpedig a humort, a békés természetet és a könyvek szeretetét.

Az is hamar kiderült, mennyire jól rajzol (ami egyébként a család minden tagjára jellemző). Nagynénje javaslatára ment a Török Pál utcai iparrajziskolába, oda járt az unokatestvére is. Amikor az iskola tanrendjét megváltoztatták, és kevesebb lett a rajzos tárgy, otthagyta, majd átment a nyomdaipariba.

– Litográfus lettem; ma már ez a szakma nem létezik, eltűnt a nyomdákból. Egyszer Pintér Jenő festőművész karikatúrájának a kliséjét marattam, és lenyűgözött a pár vonallal kifejezett humor. Szerintem ak­kor dőlt el a pályám.

Huszonöt évesen, 1955-ben a Rádió és Televízió Újság tördelője és rajzolója lett, közben rajzaival házalt a különböző kiadókban. A Ludas Matyi szerkesztőségébe is hordta a karikatúráit – az ország akkoriban egyedüli élclapjában rendszeresen közölték azokat, ez a hely képviselte álmai netovábbját. Vágya 1965-ben teljesült, és a szatirikus hetilap belső munkatársaként csaknem harminc évig (a Ludas Matyi 1992-es megszűnéséig), hétről hétre ontotta a szellemes rajzokat.

– Az újság a fénykorában 680 ezer példányszámban jelent meg. A Gyulai Pál utcai szerkesztőségben – ami mellesleg valaha kupleráj volt – négyen ültünk egy szobában: Balázs Piri Balázs, Várnai Gyuri, Brenner Gyuri és én. Fantasztikus kollégákkal dolgozhattam együtt, felsorolni is lehetetlen mindet. Kezdjük a sort talán Tabi Lászlóval, akit haláláig a Ludas főszerkesztőjeként és hihetetlen népszerű humoreszkek szerzőjeként jegyeztek. Ott volt az írók között Peterdi Pál, Somogyi Pál, Galambos Szilveszter, Ősz Ferenc, Föld S. Péter; Tímár György és Szilágyi György, a rajzolóknál pedig a szobatársaimon túl Kaján Tibor, Szegő Gizi, Szűrszabó József, Hegedűs István, Pusztai Pál, Krenner István, Lehoczky István, Toncz Tibor, Vasvári Anna, Dallos Jenő. Mindenki saját, jól felismerhető stílussal bírt, mindenkinek jutott hely a Ludasban, ezen sosem ment torzsalkodás.

Sajdik Ferenc szerint a karikatúra hetven százalékban ötlet, harminc százalékban rajz – szerencsére ő sosem szenvedett témahiányban. Ahogy számos kollégájának, neki is a határidő jelentette a legfőbb ihletforrást, ezért alkalmazkodó grafikaként emlegeti az alkalmazott grafikát, amit ő művel.

Sosem vonzották a napi politikai aktualitások. „Kitalálta” magának az állatvilágot, és a „sajdikos” állatfigurákon keresztül inkább az emberi esendőséget karikírozta.

Kifogyhatatlan az anekdotákból! Felidézi, amikor Balázs-Piri Balázs először mellbimbót rajzolt egy női figurájára – óriási balhé lett belőle a prűd szocializmus idején.

– A meztelenségről jut eszembe: amikor a rajziskolában először kellett aktot készítenem, egyszerűen nem tudtam mit rajzolni. Ott ült egy fiatal lány hibátlan testtel, se ráncok, se karikaláb, amikbe bele tudtam volna kapaszkodni. Nekem a tökéletlenség kívánkozik papírra, ez a karikatúra lényege, a realizmus nem érdekel. Az állatfiguráimat ismerve egyszer fölkértek az Ebtenyésztők Egyesületétől, hogy készítsem el a Budapesten rendezendő nemzetközi kutyakiállítás plakátját. Másodpercek alatt visszaadták a terveimet, mondván, ezek nem fajtatiszta kutyák. Így igaz, mondtam, de én csak ilyen „tökéletlen” kutyákat tudok rajzolni.

Árkus József, a Ludas későbbi főszerkesztője nemegyszer állt a szőnyeg szélén. Például Várnai György egyik rajza miatt, amelyen a Szovjet Kommunista Párt főtitkára, Brezsnyev és Ford amerikai elnök – a fegyverkorlátozási szerződés aláírása után – befogja az ágyújuk csövét. A lapvezetőt a sárga földig letolták: „Hogy képzeli ezt? A Szovjetuniónak nincsenek fegyverei!” Ezután Aczél elvtárs elküldte Árkust két hónap „fejtágítóra”, utána pedig a helyettesét is. Árkus minden előadáson az első sorban ült, és tüntetőleg Playboyokat lapozgatott az előadók orra előtt.

– Tabi László olyan volt, mintha a gondoskodó osztályfőnökünk lett volna, míg Árkusról valaki egyszer azt mondta: egy közülünk. Egy főnökre ennél nagyobb dicséretet nem lehet mondani.

Hogy meddig mehetnek el a politikai humorban, azt nagyon egyszerűen megválaszolta a párt. Minden héten főszerkesztői értekezletet tartottak Aczélnál, és ami ott nem tetszett, az egyszerűen nem jelenhetett meg.

– Velem nemigen volt gond, mert bennem mindig működött valamiféle „egészséges ízlés”-határ. Mélyen elgondolkodtatott például a 2015-ös terrortámadás a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen, amikor két isz­lamista fegyveres megtámadta a francia szatirikus hetilap párizsi szerkesztőségét: a megjelent karikatúrákért, Allah nevében, Mohamed próféta megsértéséért bosszút kiáltva 12 embert megöltek, és még kéttucatnyit megsebesítettek. Egyik oldalról korunk vívmánya és üdvözlendő a művészi és a véleményszabadság, másrészt kell, hogy legyen egy belső sorompó az emberben, amely jelez, hogy mi az, amit még megengedhet magának, és mi az, amivel már megbántana másokat. Az Istent is néha lerajzolja az ember, de szerintem csak mint jóságos öregurat ildomos.

A Ludas Matyi megszűnésével szerinte „a világ legjobb munkahelye” zárt be. Próbálkoztak több szatirikus újsággal, de sajnos mindegyikkel elbuktak. A legtöbb rajzoló, karikaturista talaját vesztette.

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert sokáig jelentek meg karikatúráim nyomtatott formában, és több száz könyvhöz készítettem illusztrációkat. A sors – pontosabban Sívó Mária, a Corvina kiadó szerkesztője – összehozott Csukás Istvánnal, aki szintén gyakran házalt munkáival lapoknál és kiadóknál. Közös alkotásunk A nagy ho-ho-horgász és a Pom Pom meséi című rajzfilmsorozat, a címszereplőkön túl olyan közkedvelt figurákkal, mint Gombóc Artúr és Festéktüsszentő Hapci Benő, a Radírpók és a Madárvédő Golyókapkodó…

A rajzfilmkészítéssel csupán egyetlen baja volt Sajdik Ferencnek: legalább százhúsz rajzot kellett volna elkészíteni a forgatókönyvhöz, ezeken egyforma figurákkal, mert ennek alapján dolgoznak a fázisrajzolók. De ő ahányszor kézbe vette a ceruzát, mindig valami más jött ki, úgyhogy végül fölmentettek ez alól.

– Legendásan jó alkotótársak voltunk Pistával. Mindössze egyszer „lázadtam fel” a meséje ellen: mivel a kukac elengedhetetlen kelléke egy horgásznak, ezért nemes egyszerűséggel leírta, hogy a nagy ho-ho-horgász a horogra tűzi a kukacot, és bedobja a vízbe. Mondtam neki, hogy ha ezt így megrajzolom, abból horror lesz. Az az igazság, hogy én egy bogarat sem szeretek eltaposni, úgyhogy a Főkukac kapott egy csinos derékövet. Így mindenki jól járt – főként persze a kukac és a gyerekek.

A népszerű mesefigurák azóta önálló életet élnek, például a Főkukac 15 centis bronzszobra, Mihajlo Kolodko ukrán szobrász alkotása Budapesten a Bem rakparton látható, a Naphegy egyik játszóterének figuráit pedig a Pom Pom-mese ihlette. Mi, idősebbek emlékeinkben őrizzük Sajdik bontott csirkés tévéreklámját, ahogy a Cannes-ban Arany Pálma-díjas animációját, a Moto Perpetuót is, Vajda Béla rendezésében.

Aki még több eredeti Sajdikra vágyik, annak Vácot ajánljuk úti célul, benne a Mosolyalbumot. A Sajdik Ferenc pasztellportréiból, vegyes technikával készült művészi karikatúráiból, váci táblaképeiből és derűs hangulatú festményeiből álló kiállítási anyagot 2020 januárjában vásárolta meg a város Papp László magángyűjtőtől. A Pannónia-ház épületében berendezett tárlat csaknem 140 alkotást vonultat fel négy teremben, tematikus elrendezésben. Idén – a Petőfi-emlékévre tekintettel – a forradalmár költőhöz kapcsolódó, új könyvének illusztrációit is láthattuk.

– A két lányunktól öt unoka született, sőt már dédunokák is megédesítik az életünket. Majdnem minden családtagunk itt lakik a közelünkben, gyakran jönnek látogatóba. Ha itt a család, valaki mindig odaül az íróasztalomhoz, és rajzolni kezd, sosem üres a szék. Képzelje, mind nagyon jól rajzolnak. Hmmm, a dédunokák közül a 11 éves Fülöpben látok valamit…