Helyjegy vászonra

Bizony régen fordult már elő, hogy Tác valamelyik utcáján átkiáltottak egyik oldalról a másikra Fehér Lászlónak, hogy „Hé, haver, most hol dobolsz?”. Mert Fehér László rendkívül tehetséges zongoristatanonc volt, ám ütőshangszerre váltott, és B kategóriás jazzdobosvizsgát téve a művész a nyolcvanas években kezdte a pályafutását agrárbálokon, huzatos lakodalmi sátrakban, neves éttermekben és a táci presszóban. József, a Lehotka Gábornál végzett öccse orgonistaként szintetizátorozott és énekelt, így ketten fergeteges hangulatot teremtve nótát, beatslágereket, rockos dallamokat játszottak Iszkaszentgyörgytől egészen Enyingig. Nem volt se péntekjük, szombatjuk, se üres vasárnapjuk. És mikor hajnalonként már nem bírták a sorozatos visszafütyülést, játszottak valamit az Eddától, mert akkor összeszólalkoztak a mulatók, olykor megvillant egy kés, majd elfeküdt egy figura, így bekövetkezett a záróra. Bár muzsikált, ekkoriban már jócskán megérezte Fehér László a terpentin illatát. Képzőművészeti Főiskolát végzett festőművészként megtalálta fotorealista irányát, ám szürke munkásportrékat és „törött” aluljárókat a kutya nem vásárolt tőle, ezért a fentebb említett módon zenészként kereste a kenyerét.

*
A Munkácsy- és Kossuth-díjas, idén hetvenéves alkotó még a Covid alatt visszavonult alkotni Budapestről fiatalsága helyszínére, ide, Tácra. Olajról most akrilra és gouache-ra váltva nyugodtan fest nap mint nap, akár hajnali négyig is. A hosszan nyújtózó ház végében levő nagy műteremben a polcokon művészeti könyvek, a fal mentén hatalmas méretű festmények egymásnak támasztva. Majd közelebbről, az állványon található festményen egy lilás színű pulóveres kislány alakja bontakozik ki.

– Tegnap az egyik mesteréről, Kokas Ignácról vetítettek portréfilmet a televízióban. Abban ő azt mondta, hogy megjegyzi a látottakat, a különös színű bogarat, a mohás követ, s aztán előhúzza a fejéből. Fehér László képein gyermekkori fények, villanások, tárgyak, alakok, szőlőhegyen, folyóparton, strandon, utcán látott emlékképek, vagy akár egy virágkaspó íve – jelennek meg. A motívumok tárolására van valamilyen módszere?
– Erzsike, írjon fel Kokas Ignác osztályába – kértem Fónyi Géza özvegyétől, aki a tanulmányi osztályt vezette 1973 októberében a főiskolán. Rögtön be is mutatták nekünk a fiatalos, erőteljes, lendületes mestert, egyszerű, barna latexöltönyben állt elénk. Nagy volt a megilletődöttség, mindenki egy nagy beszédet várt. És akkor megszólalt: „Na, kezdjünk el dolgozni!" Ezzel fel is oldotta a várakozással teli hangulatot. Haláláig barátságban voltunk. Ami a kérdést illeti, különböző nézőpontból vizsgálhatjuk. Egyrészt az embernek van egy ideája, amit szeretne megfogalmazni, s ahhoz keres jeleneteket vagy képeket, akár a gyerekkorból, akár a családi életből vett archív fotók alapján. Ezek konkréttá teszik azokat az emlékeket, amelyeket fel akarok mutatni. És emellett nagyon sokat fényképezek is, gyakran egy festményhez akár több száz felvételt is készítek. Most is benne van a kabátom zsebében a kicsi fényképezőgépem. Mindig magamnál tartom, idegesít, ha nem vehetem bármikor elő, ha például az autó ülésén felejtem, az éjszaka közepén is hajlamos vagyok kimenni érte. Néha még a televízióból is szoktam fényképezni jeleneteket. Aztán a több száz vagy akár ezer felvételből a kiválasztott motívumokat beépítem a festményeimbe.
– Behunyja a szemét, és már ott a kép, amelyet megfest, vagy a vászon előtt állva is módosít?
– Képekben, színekben, formákban gondolkodom. Végül minden a fejemben van centiméterről centiméterre kidolgozva. Sokszor megyek az utcán, és az ismerősök rám kiáltanak: „Meg sem ismersz?" Igen, már akkor benne vagyok a képben, látom az egészet, amit később majd megfestek. Állandóan vannak képek a fejemben.
– Kokas Ignáchoz köthető egy mondás, amely így szól: Vállald önmagad akár a börtön árán is! Akadt ebből az átvett hitvallásból esetleg problémája is?
– Amikor a főiskola befejezése és a diplomaosztó után megkaptam az ötödévet mint művészképzős lehetőséget, azt mondtam, most eljött az ideje, hogy elindítsak egy olyan programot, ami már régóta készülődött bennem. Nagyon érdekelt a szociológia, a társadalom, amelyben létezem, s ebből fel szerettem volna mutatni valamit. Kezembe került a Hajó- és Darugyár újságja, ahol a hónap dolgozóiról készült portréfotókat a gyár újságjának a hasábjain is bemutatták. Ezt meglátva azt mondtam, na, itt vannak az én modelljeim. És negyvenszer hatvanas farostra egyenként megfestettem a dolgozókat ugyanolyan szürkén, mint ahogy az újságban mutatták őket. Letettem a főiskola harmadik emeletén található műterem olajos padlójára a képeket, és döbbenetes hatásuk volt. De képzeljük el a főiskolát, ahol egyszer csak 1975-ben valaki egy másféle gondolkodásmóddal, egy újszerű, száraz, dokumentarista és szociografikus tematikájú anyaggal áll elő. Többen odajöttek hozzám azzal, hogy a harmadik emeleten valaki meg­őrült… Kokas mester is ideges volt ettől a helyzettől. Egy interjúban el is mondta, amikor a tanításról kérdezték, hogy van itt egy gyerek, aki úgy fest, mint Velásquez, és képzeljék, fotókat másol… Nehéz volt ez az időszak persze nekem is, mert a korábbi „zseni” státuszból pillanat alatt egy általam felvállalt kemény helyzetbe kerültem bele, de ömlöttek belőlem a képek, megfestettem a sárga villamosokat, s jött a nagy aluljárós festményem, amelyen lefelé és felfelé mennek az emberek. Ott jártam nap mint nap Budapesten, az Andrássy úton, a földalatti Vörösmarty utcai megállójában, s figyeltem a szürke, megfáradt embereket az áporodott levegőben. Számtalan fényképet csináltam ott a járókelőkről alulról, felülről. Betettem a fényképeket a fiókba, és nem tudtam velük mit kezdeni. Minden jó a felvételeken, de nem éreztem a megoldást. Egy idő után annyira ideges lettem, hogy ledobtam a fotót az olajos padlóra, s rátapostam. Amikor levettem a lábamat róla, ott volt megtaposva, összegyűrve, elszakadva. És ezzel mindjárt mennyi üzenete lett a képnek! Megfestettem hetvenszer kilencven centiméteres méretben, de ekkorában nem szólt igazán, így az asztalosműhelyből szereztem egy 240 × 170 centiméteres farostlemezt, lealapoztam, s erre megfestettem az Aluljáró I. című képemet. Elkészült a nagyméretű változat, s éreztem, hogy valami elindult. Jött az év végi beszámoló, amin bemutattam a munkát. „Te, gyerek! Ez a te körösztöd! De az enyém is!” – mondta Kokas Ignác. És megérkeztek a minisztériumból a képszemlére a döntéshozók is. Valami volt a levegőben, és kétségtelenné vált, hogy ez a fura látásmód nem illett a minisztériumi döntéshozók koncepciójába. Sietett le a lépcsőn felénk a tanársegéd: „Mindenkinek jó hírem van, de neked nem, egyedül te nem kaptál továbbképzőt!” – mondta mindenki előtt, holott nekem akkor már megvoltak a konkrét terveim a hatodévre.  

Fehér László nem kapott „hatodévet”, s bár már túlkoros volt, elvitték katonának Táctól jó messzire. Sokat mesél a gyötrelmekről, de nem akarja, hogy papírra vessem. Annyit erről, hogy vergődött a lét és a nemlét határán. Aztán túlélési ösztönből feltalálta magát, míg mások este pingpongoztak és tévét néztek, ő az őrvezetők, őrmesterek kérésére a szerelmeiknek írt levelek mellékleteire hiperrealista rózsákat és portrékat rajzolt. Híre ment, s egyszer megkérdezte tőle egy főtiszt: „Tud tájképet és csendéletet is festeni?” „Igen, természetesen." „Valami szép csendélet kellene" – hallotta a parancsot, s attól fogva gyakran kapott akár hetekre is „eltávot”. Kisétált a táci kertbe, szedett tulipánt és vadvirágot, betette a tájba, s kék eget festett hozzá. A szolgálata végén már a tisztek gyerekei számára vezetett rajzszakkört, és ott tényleg tehetséges fiatalokkal találkozott – eleveníti fel az örömteli lezárást. Leszerelését követően Budapestre került, és a nagynénje ötödik emeleti mosókonyhájában kezdte el új életét, a Vígszínházzal szemben. A postás sem tudta, hogy ott még laknak. Bár „nyomorúságos, de mégis szép évek voltak”, a párizsi háztetők romantikáját látták a környezetben a vendégei, a belga művészettörténész, a kanadai galériatulajdonos és az alkotótársak is. Később Derkovits-ösztöndíjas lett, amelynek ideje alatt is nagyon jó fotorealista anyagot tett le az asztalra, ám a „szakértői kirohanások” miatt nem emelték az ösztöndíját, igaz, el sem vették tőle, de az akkori szokásgyakorlattól eltérően nem is vásároltak tőle.
*
Fehér László akkor ledorongolt képei ma már a világ rangos múzeumaiban láthatók. Szerinte ebben a sikerben az első lépcsőfokot egy 1988-ban a grazi Neue Galeriében megrendezett, 11 termet betöltő önálló kiállítás jelentette. Megvásárolták több festményét, mint például a Dégi emlékek című sorozatból az Oszlopok című képet, amely nem sokkal később Bécsben az Elmúlt tíz év legjobb művei című kiállításba is beválogatásra került. Visszaemlékszik arra, hogy kevés pénzből busszal utaztak ki az osztrák fővárosba a bemutatóra. A festménye az első főfalra került, s a legnagyobb világsztárok többmilliós képei között azt találgatta a tömeg, hogy ki az a Fehér László. Majd ezt követően, 1990-ben önállóan képviselte a magyar képzőművészetet a Velencei Biennálén. Miután egyre többször bekerült a világlapokba, a köztársaság kikiáltásának napján a The London Times is nagy írásban méltatta, jelentős gyűjtők alku nélkül vásárolták a képeit. Idehaza pedig a hazánkba érkező befektetők, diplomaták feleségei jártak hozzá műterem-látogatásra a Keleti pályaudvar melletti kis lakásba.
– Az volt a megdöbbentő, hogy mindenkitől egy nagy üveg piros kaviárt kaptunk ajándékba. Talán a reprezentációs csomagjuk része volt? Mi még szerény körülmények között éltünk, de ha kimentünk a kamrába, a polcaink tele voltak kaviárral – nevet egy nagyot.

Kiállít Londonban a Barbican Centre-ben, Los Angelesben, Párizsban. A francia fővárosban este hatkor kezdték a megnyitót, és héttől éjfélig dedikálta a katalógusokat, közben minden képét megvették. Másnap a Szajna-parti napsütésben Los Angeles-i hangulatú fehér öltönyben sétált a feleségével, Edittel, s egy galériánál Picasso-, Matisse-, Braque-képeket nézegettek a kirakatban. 
– Az aranykeretes szemüveges, igazán műveltnek kinéző, hatvan év körüli galériás nagyon kedvesen beinvitált minket, oda is súgtam Editnek: ez biztosan amerikai turistának néz minket. Tátott szájjal néztük a fantasztikus anyagot. Aztán az úriember elhúzott egy vastag bordó bársonyfüggönyt, s mögötte egy Pierre Bonnard-festményen a tobzódó színű cannes-i tengerpartot csodálhattuk. Azt mondja ekkor a férfi: „Ugye, szép ez a Bonnard, Fehér úr?" „Maga ismer engem?" – kérdeztem elképedve. „Magát ki ne ismerné most Párizsban? Irigyeljük a galériás kollégát, bárcsak nálam állított volna ki.”
*
Fehér László a valósághűség jegyében kezdett festeni, korai képeit fotorealista stílusban fogalmazta meg, majd később művei az 1980-as évek folyamán kiszínesedtek. Már akkor foglalkoztatta a lét és nemlét kérdése, „az idő formája, „az időn át látott tér”, az ember helye az időben. 1985-től szürrealisztikus, misztikus és hűvösen távolságtartó képeket festett: kék, piros, zöld, majd lila korszakai következtek egymás után. 1988-tól kezdve a sárga, a fekete és a fehér szín dominált vásznain, de jól elkülöníthető egy rózsaszín és egy ezüst korszaka is. Fehér 1991-től egy ideig csak fekete-fehér képeket festett, az ezredforduló felé közeledve pedig családtagjait, barátait örökítette meg életnagyságúnál nagyobb portrékon, de emellett egy nagyobb szabású, hajléktalanokat ábrázoló sorozata is elkészült. A 2010-es évekből származó monokróm hátterű képeinek egy részén egy-egy építészeti elem és az ember kapcsolatát vizsgálja. Fehér olyan alapvető emberi értékeket, helyzeteket ábrázol, amelyek a világ minden pontján ugyanazt jelentik, és érzékeny stílusának köszönhe­tően az időtlenséget sugallják. Munkái számos közgyűjteményben, többek között Bécsben, Oslóban, Torontóban és a firenzei Uffizi Képtárban is megtalálhatók. Többször kiállított a Távol-Keleten, Pekingben, Hongkongban és Szingapúrban is. 

A táci műtermében az éjszaka sütött pogácsát majszoljuk. A szomszéd helyiség is a tágas táblaképek raktárjául szolgál. Ő, aki a képeivel a hetvenes-nyolcvanas években mindenhol kiverte a biztosítékot, 2000-ben Kossuth-díjat kapott. Fehér László egykor ledorongolt képei ma a világ legjobb múzeumaiban vannak kiállítva. Az aluljárós jelenetet ábrázoló festménye most Minneapolisban, az USA egyik legnagyobb múzeumában rendezett, Kelet-Közép-Európa művészetét bemutató kiállítás nyitó főképe. A Köfém munkásait, a szocializmus brigádjait és a Moszkva téri hajléktalanokat ábrázoló képei Floridában a Palm Beach-i villák nappalijait díszítik. Alapszentencia a festő számára: ha egy művész nem ad a dolgokhoz valami újat, nem hoz új szempontokat, nem tágítja a művészet fogalmát, akkor semmit sem ad, s misztikus gesztusa jelentéktelen a művészet szempontjából.
Aztán kiderül, hogy sok vidám története is van. Voltak, akik Tácon keresték fel. Járt itt Yoko Ono a fiával, Seannal, aki itt gitározott a kanapén. Sok fontos vendég megfordult mind a táci, mind a budapesti műtermében, több olyan esetre is emlékszik, amikor biztonsági okokból még a ház körüli utcákat is lezárták. 
Előfordult, hogy Edit reggel az akkor még kicsi gyerekeket vitte az óvodába, a budapesti házunk lépcsőházát takarító nő részvétet nyilvánítva fogadta, hogy biztos nagy a baj… „Miért, mi történt?" – kérdezett vissza. „Azt hallottuk, nagy erőkkel itt volt a rendőrség, s elvitték a férjét" – felelte a mindent tudni akaró takarítónő. Nem elvitték, nálunk voltak, felelte a feleségem… Egy másik alkalommal pedig, amikor egy székesfehérvári étterembe a magas szintű diplomata vendégeit meghívta egy ebédre, mikor asztalt foglalt, mondta, hogy ne ijedjenek meg, ha a látogatás előtt a biztonsági szolgálat átvizsgálja majd a helyiséget, ebéd közben pedig elképzelhető, hogy testőrök őrzik az épületet. A személyzet a fűzős textilcipőről hamar szmokingra és csokornyakkendőre váltott, s a többedik ilyen alkalom után az étteremfőnök odalépett hozzá, s azt mondta, nem tudjuk, hogy ki maga, Fehér úr, de fogadjon el tőlünk egy üveg bort. Olaszországban pedig egy kiállításmegnyitót követő partin a kastély fehér falára kérték az aláírását, s odarótta e „vendégkönyvre” a sajátját Federico Fellinié mellé. 
Alkotás közben mindig szigorúan egyedül van a műteremben. Edit is csak akkor lép be, ha elkészül a mű, és László kikiált: „Gyere, Edit, nézd meg, kész a kép!" 
– Bejön, ő az első kritikusom. Negyven éve látja, hogyan épül fel az életmű. Mindig állva festek. Ha aláírom a végén, leülök egy székre. Akkor van készen.