Galamb, amire még sokáig lesz vevő

Induljunk időben, ki tudja, milyen lesz az út – egyeztünk meg fotós kollégánkkal, aztán a csapadékhiánynak hála, egy hideg januári napon szinte pillanatok alatt leértünk a fővárosból Görbeházára. Fél órával korábban, mint ahogy megbeszéltük a találkozót házigazdánkkal. Mivel nem illik sem késni, sem korán érkezni, beugrottunk a település egyik boltjába egy kávéra meg reggelire. S persze érdeklődtünk, mit tudnak a galambfeldolgozóról. 
– Itt van, illetve lesz a falu szélén, de úgy tudjuk, hogy még nem üzemel – kaptuk az eladóktól a választ. Aztán megcsörgettük a telefont, hol is találkozzunk pontosan? 
– Jöjjenek a régi központba, ott elég meleg van, tudunk beszélgetni és a tollba sem fagy bele a tinta – kaptuk a választ. Aztán egy régebbi, nagy családi házba tessékelt be vendéglátónk, az udvarban végig-végig, összeadva sok száz méteren keresztül ólakat látunk. A galambok istállói. Barabás János kedves állatai. 
– Régen mindenkinek volt állata, a családom is bárány-, majd marhahizlalással foglalkozott a rendszerváltás előtt is Hajdúböszörményben. Utána átálltunk tejelőmarha-tartásra. Mindig besegítettem, és 2002-ig ott is dolgoztam. De mindig volt saját állatom is, amikor már magam is tudtam őket felelősen gondozni. Az első nyulamat nagyjából 11 éves koromban vettem, emlékszem, 20 forint volt. Aztán lettek galambjaim is. Nos, ez aztán máig kitart, igaz, az utóbbi évek kivételével versenygalambokat, postagalambokat tartottam. 2002-ben kezdtem versenyezni, ma én vagyok a környékbeli szakosztály vezetője – önti ránk első kérdésünkre válaszolva élete korábbi szakaszának történé­seit házigazdánk, a Görbeházi Galamb Tenyészcentrum kitalálója és tulajdonosa, az 53 éves Barabás János. 

Ebben az évben váltott és kezdte el saját gazdaságának kiépítését. Elsőként nagyüzemi méretű birkatartással, majd marhahizlalással foglalkozott – ami máig kitart –, közben, nem mellesleg, az utóbbi 70 év legsikeresebb magyar trenírozású versenylovát is felne­velte. 
Volt időszak, amikor 20 nemes angol telivér kancát és szaporulatát gondozta birtokán. Itt nőtt fel Diplomata. A 2010-ben született mén 58 versenyen indult, ebből 17 győzelmet, 12 második és 17 harmadik-hatodik helyet ért el futásai során. Most már fedezőménként szolgálja a magyar lósportot. Hogy miért a legsikeresebb? Azért, mert négy Group 1-es versenyen indult, ahol két második, egy harmadik és egy hetedik helyet ért el. (Ezek a vágták a Forma–1-futamnak megfelelő felső kategóriás megmérettetések a lósport esetében. A mindenki által ismert Imperiál és Overdors csak egy-egy ilyen versenyen indult.) 
Barabás János tehát több lábon áll, annyira, hogy övé, és ő is igazgatja a Kelet Földgép Kft. céget, mely nemcsak a közepes gazdasághoz tartozó termőterület művelését is magába foglaló mezőgazdasággal, hanem mindenféle földmunkával kapcsolatos tevékenységet ellát. Igen sok autópálya, bevásárlóközpont és más építkezések során vállaltak, vállalnak ilyenféle munkát. S ez a mai napig igaz, ugyanis vendéglátónk az agrárius vállalkozása mellett e cég mindennapi feladatait is ellátja. 
Keveset alszik 
– Folyamatosan jövök-megyek, vannak napok, hogy csupán 3-4 órát alszom. De csak így megy. Mindig olyan dolgokba fogok bele, amelyekre nem sok példát találni itthon. Ilyen például a húsmarhatartásunk is. A Murray Grey ausztrál fajtát hoztuk be. E fajta mára a nemzetközi marhahúspiac meghatározó szereplőjévé vált, köszönhetően a kiemelkedően jó értékmérő tulajdonságainak, a kiváló, márványozott húsminőségének. Tud annyit, mint a híres Angus. A legjobb húsmarhák egyike, ráadásul, úgy tűnik, hogy az itthoni klímát is nagyon jól bírja. Mi magyar tarka húsmarhákat tartottunk. Ezeket egyrészt kereszteztük a Murrayval, másrészt az ausztrál tehenekből sikerült egy alkalommal egyszerre 50 embriót kimosnunk (három alkalommal összesen 83 darabot), ami Európában rekordnak számít. Ezeket az embriókat ültettük be a saját teheneinkbe, s így sikerült az állományunkat jelentős számú Murray Greyjel gyarapítani. A keresztezés is szépen alakul, a végtermékek gyönyörűen húsoltak, ellenállók. Nézzétek, ezek a minap születtek – mutat három-négy, már vígan ugrándozó, világosszürkés borjúra. – Alig néhány napja még kint volt az állomány egy része a legelőn, csak most hajtottuk be őket. 
Mindezt már Görbeházától bő 7-8 kilométerre, egy kieső tanyán tekinthetjük meg, ahol ma kétszáz marha és a galambszülőpárok tartására alkalmas épületeit látjuk. 
– Ahol ma galamb van, néhány éve még a lovak voltak. Abban nőtt fel Diplomata is – mutat körbe János. 
Széna- és szalmabálák tárolására alkalmas, két-három emeletnyi magas, tetővel ellátott szérű előtt állunk, mellette a marháknak szánt téli takarmánytároló, ahonnan az érett siló savanykás szaga, de inkább illata érződik. Aztán a marhák szállása, benne mindenféle korú és nemű állattal. Néhány lépéssel arrébb a gazdaságban foglalkoztatott emberek éppen asztalosmunkát végeznek: itt készülnek az új galambnevelő telephez az önetetők, rácsos, drótos istállóelemek, fészkelő­re­ke­szes falak. 
De a hobbigalambászból miként is lett ma az ország egyik legnagyobb húsgalamb-előállító vállalkozója és még nagyobb tervek kiötlője? 2018 szilveszter napján, malacsütés közben döntött, hogy belevág a húsgalamb­üzletbe. 

– Előtte néhány nappal Hajdúböszörményben beugrottam meghallgatni egy előadást. Akkor indította el az agrártárca a Szárnyaló gazdaság – Nemzeti Húsgalamb Programot. Itt volt nálunk a második tájékoztató. Annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy már akkor januárban megvettem az első, telephelynek való nagy telket Görbeházán. Egy csomó gazdasági épület volt rajta, amelyeket folyamatosan renováltunk és alakítottunk át a húsgalambtartásnak megfelelően – vezet körbe már egy másik helyszínen Barabás János. Itt van a fő centrum, itt termelnek a francia Mirthys nevű hibridgalambjaink – fogja meg az egyik, közel kilósra nőtt példányt János. Majd a szárnyast e sorok szerzője kezébe nyomja. 
– Fogd meg, nézd a mellét! 
S valóban, meghökkentő: nagyjából olyan izomzattal bír e galamb, mint, mondjuk, egy kistestű, őshonos magyar tyúkfajta. Ami nem meglepő, hiszen az őshonosaink tyúkja jó, ha másfél kilós tömeget elér, a korszerű húsgalambok súlya alig 20-30 dekával marad el ettől. 
– Akkor télen eldöntöttem: ha már húsgalambbal akarok foglalkozni, akkor azt komolyan veszem. Hiszem, hogy ezt csak integrációban lehet csinálni, tehát egy irányítás alá kell venni a tenyészállat-ellátást, koordinálni a takarmányozáson, tartástechnológián át a vágásig, feldolgozásig, értékesítésig mindent. Ehhez áll rendelkezésre az állami támogatási program. Ha nincs a koronavírus-járvány, majd az ukrán–orosz háború, akkor már végeztünk is volna a fejlesztésekkel – ezt már a Görbeháza északi határában lévő, több­hektárnyi iparos területen mutatja házigazdánk. 
Épülő galambistállók 
– Ez lesz a vágóhíd, illetve a galambhús-feldolgozó. Ha minden bejön, akkor tavasz végén elindulunk. Ott, hátrébb épülnek az új galambistállók. Nagyjából 5 ezer párt tudunk itt saját technológiánk szerint tartani. Szaporítani és nevelni. 
Gyönyörű faszerkezeteket látunk, három hosszú épület. Széleiken egy-egy mélyebb betonárok. Itt gyűlik össze majd a galambürülék, amelyet egy láncos eke húz ki az épület végébe, ahonnan egy másik gyűjti össze, majd futószalag viszi fel egy pótkocsira. Ezt lehet komposztálni, de a tulajdonos termőföldjein is jó szolgálatot tehet a trágya. 
A fagyos januári hidegben óriási, fóliába csomagolt, nagyon jó hőszigetelést adó szendvicspanelek mellett botladozunk, ez lesz az istállók borítása. A közelben óriási vasszerkezetek állnak: a tervezett takarmánykeverő és tárolóüzem váza. 
– Már készen lehetnénk a nagy részével, de az utóbbi években minden megdrágult, bő 30 százalékkal, ha nem 40-nel ugrott meg az eredeti költség. Most ehhez kell előteremteni a pénzt, ami nem könnyű – mondja kertelés nélkül, őszintén. 
Hogy aztán az ország egyetlen, jelentős galamb-vágóhídja és -feldolgozója megkezdhesse működését. A néhány éve szilveszter tájékán megálmodott terv ugyanis nem kicsi: évente egymillió galambot akarnak vágni, s ehhez kiépíteni egy olyan integrációt, melyben folyamatosan 70 ezer húsgalambpár biztosítja az alapanyagot. Ebből Jánosék nagyjából az egyharmadát fogják előállítani – már ha egy újabb tervét nem valósítja meg, de erről később! A többihez keres partnereket, vagyis galambtartókat. Érdeklődők folyamatosan vannak, s nagyjából 5 ezer párt már tartanak is a partnerséget vállaló gazdálkodók. 
– Sokan jönnek, nézik, tanulnak, aztán vagy mellénk állnak, vagy nem. A baj a szaktudással van: a mai, fiatalabb generációk nem szívták magukba a tudást. A régi öregeknél ez még meg van. Amit mi elterveztünk, az igényli a szakértelmet. Úgy tartom, hogy csak egy kézben lévő integráció képes minőséget termelni úgy, hogy közben az állattartónak, a feldolgozónak is elegendő profitja keletkezzen. Mert mi a másik út? A tenyészállat-előállító minél drágábban akarja adni a galambot. Aztán a felvásárló abban érdekelt, hogy minél kisebb felvásárlási áron vegye át a vágógalambot. Utána nyerni akar a vágóhíd – és ha van, akkor a feldolgozó – is, akitől meg a kereskedő akarja minél olcsóbban megvenni a húst és tovább adni. Ezzel szemben az integrációban csak egy olyan árrést kell meghatározni, amelyen megfelelően tudnak osztozkodni a szereplők. Ki lehet iktatni egy sor lépcsőt. Én azt tervezem, hogy az év első napján meghirdetem a takarmányárat, a tenyészgalamb árát és a felvásárlási árat, amin átveszem a vágógalambot a part­­nerektől. Mindenki tud számolni előre egy évvel – ez a legnagyobb érték, a biztonság, a tervezhetőség. Ráadásul, ha egységes minőségben, tényleg nagy tételben lépünk a piacra, akkor sok versenytárssal sem kell bajlódni. 
Márpedig a galamb ma olyan termék, amire óriási és nagyon jó a fizetőképes kereslet, viszont nincs elég valóban jó termék. 
– Ma a legjobb éttermek veszik a terméket és kimondottan luxuscikként árulják. Ott az arab piac: éppen a következő hetekben rendezik meg Dubajban a Gullfood kiállítást. Voltunk már ott, láttuk, a katari királyi családdal is van kapcsolatunk. Most is megyünk, viszünk ki 400 darab feldolgozott galambot. Az iszlám előírásai szerinti halal módszerrel vágattuk le. Erről van papírunk is, így már tudunk kóstoltatni. Méghozzá az általunk kidolgozott módon elkészített termékeket. Van konfitált galambunk, van előfőzött, pácolt, füstölt galambunk, van szuvidált galambunk, galambmájpástétomunk, sőt, a hőkezelt termékekből előállítottunk konzerveket is. A háziasszonynak ezekkel nincs dolga: néhány percet kell csak sütnie, melegítenie a kész galambot, és szinte a legjobb éttermek séfjei által készített ételt tudja tálalni. Egyébként az európai Hilton-szállodalánc is vevőnk lenne, de németek és mások is érdeklődnek. Tehát úgy tűnik, hogy piac bőven lesz a galambjainkra. Egyébként a Zsuzsi asztala is ilyen készterméket használt fel neves séfek segítségével: ők rizottót főztek, melyet a füstölt galambbal tálaltak. (Szombaton vetítik a HírTv-ben.) 
Töri a fejét 
A vállalkozás első nagy lépcsőjének megvalósítása mellett Barabás János egyébként már most új dolgokon töri a fejét. S ebben két agráregyetem – a gödöllői központú és a debreceni – is próbál segíteni, illetve remélhetőleg fog segíteni. Most folynak vizsgálatok, hogy az egyes húsgalambfajták húsminősége, bel­tar­talmi értékei milyenek, milyen elkészítési módra felelnek meg leginkább. De az igazi nagy ugrást az jelentené, ha sikerülne itthoni körülmények között is megvalósítani a galambfiókák mesterséges felnevelését. Ezzel ugyanis a szülőpárok tojástermelését lehetne felpörgetni. Most évi 14-16 fiókát (tojást) nevelnek fel, ennyit tojnak. Ha kivesszük alóluk a friss tojást és azt keltetőben keltetjük ki, majd mesterséges begytejjel, kézből tápláljuk, akkor egy tojó akár 50 tojást is termel évente, mert nem kell a fiókaneveléssel bajlódnia. Ezzel akár meg lehet háromszorozni ugyanazon szülőpár­állomány teljesítményét. 
– Az ötlet nem ördögtől való, Egyiptomban már csinálják. Azt kell ellesnem, hogy ennek mi a fortélya, és azt kitalálni a kutatókkal közösen, hogy miként tudjuk ezt adaptálni a hazai körülményekhez. Nagy dolog lenne és rengeteget lehetne spórolni vele. Úgy számolom, hogy az évi egymillió vágógalamb előállításához 10 milliárd forintnyi beruházásra van szükség országszerte. A magam tartotta galambok évi 140-150 ezer vágógalambot termelnek most. Ha sikerülne a mesterséges nevelés, akkor ugyanezen állományommal magam meg tudnék termelni 600-700 ezret. Vagyis a mostani vágóhíd évi kapacitásának jó részét tudnám biztosítani magam. Ez óriási biztonságot jelentene, ráadásul megspórolnánk közben 35 ezer tojó tartását. Egy tojó évente 50 kiló takarmányt fogyaszt. 
A modern fajták képesek intenzív termelésre: egy pár évi 14-16 vágógalambot nevel fel. Ezek a 28-30. napra elérik a 70 dekás súlyt! Egy pár 3-4, néha 5 évig is képes termelni. Télen is nevelnek az állatok, a fiókáknak szinte nem számít a hideg, fűteni nem kell rájuk. Ma egy vágógalambot Barabásék a partnereiktől 1500 forintért vesznek át. Érdemes tehát számolni, kinek éri meg, kinek nem. Házigazdánk szerint 1000 pár már megélhetést biztosít egy család számára, 400-500 párt már másodállásként is jó jövedelmet hoz.