Így igazi a vendégasztal

Tarhost nem nehéz megtalálni az országban, hiszen Békés várostól alig negyedórára található Gyula felé menet. A tarhosi tanyavilágban eligazodni viszont már nem olyan könnyű. Már csak azért sem, mert a műhold sem segít, egészen máshová visz el, ha beütjük a Libás Tanya címét. Illetve csak vitt volna, de szerencsénkre, akkorra már megtette a hatását az elmúlt két hónap bőséges csapadéka. A falu melletti mezőgazdasági üzem kerítése mellett húzódó vékonyka földúton még a lánctalpas is elakadt volna. Ez már gyanús lett. Aztán néhány telefonos eligazítás után rátaláltunk az útra. No, itt sem lehetett száguldozni, de az út második felén sem kellett félni attól, hogy a tégla- és cseréptörmelékkel kilométereken át felszórt úton elakadunk.
Egy klasszikus kis alföldi tanyára értünk, tárva a gazdasági épületekhez vezető nagykapu, s a kisebb is, ami a házakhoz vezetett. Utóbbit választottuk, illetve megtorpantunk, mert az egyre terjedő madárinfluen­za-járvány miatt nem tudtuk, hogy behajthatunk-e. Behurcolni nem akartuk a kórt, így vártunk az autóban. Már csak azért is, mert egy akkora komondor jött csaholva elénk, hogy jobb volt bevárni a gazdáját is.

– Hajtsatok be és szálljatok ki nyugodtan. A kutya sem bánt, csak a fülét ne simítsátok, mert valami miatt egy kicsit mostanság fáj neki – kaptuk az első instrukciót teendőinkre házigazdánktól.
– No, akkor szervusztok! Molnár István vagyok, vagyis Pista gazda. A fél ország így ismer két éve, a tévés sorozat óta.
Bemutatkozásunk után azonnal tessékel befelé, a szemerkélő ónos esőben nem jó kinn álldogálni. A vendégfogadó terembe lépve mellbe vág a meleg: egy vaskályhában lángolnak a fahasábok. Tucatnyi asztal székekkel, a falakon körbe egyedi gyártású konyhaszekrények: minden fából, jó ízléssel kialakítva. És persze mindenhol valami libás kép, szoborka, nipp, rajz, festmény. Ahogy egy libából élő tanyasi vendégfogadóban – hivatalosan falusi vendégasztal – lennie kell. És egy külön polcrészen egy sor elismerő oklevél, közöttük az egyik legértékesebb: az agrártárca kezdeményezésére kiírt Év Tanyája első díja. És ezt még a híresebbé tevő tévéműsor előtt szerezte meg Molnár István még 2018-ban. S ami ennél is értékesebb: a közönség szavazott e címről.

No, de milyen is volt az idáig vezető út? A vendéglátással 2008-ban kezdtek el komolyan foglalkozni. Előtte azonban sok minden történt.
Az idén 64 éves házigazdánk tősgyökeres tarhosi. Ahogy mondja, aki ősökről tudunk, azok mind idevalósiak voltak. Ők is a faluhoz közeli tanyára születtek, ott is nőttek fel nővérével, Annával. És persze rengeteg állattal és a házba mindig betérő vendéggel, rokonnal. Mert ma is élő szüleik – 87 éves édesanyja és 91 éves édesapja – mindig is nagy szeretettel és traktával fogadták a betérőket. Innen ered a tanya, az állatok és a vendéglátás szeretete. Ez élteti a Libás Tanyát.
– A rendszerváltás előtt kicsivel, még 1989-ben vettük ezt a tanyát, egy hektárnyi területtel. Volt rajta egy ház, egy góré meg istálló. Az első időkben foglalkoztunk még marha- és sertéstartással is, de aztán 1991-től már csak libákkal. Méghozzá egyszerre volt egy szériában négyezer szárnyas. Bértartást vállaltunk, azaz mi csak gondoztuk az állományt, lényegében munkabérért. Aztán, amióta kitaláltuk, hogy inkább a vendéglátásból fogunk élni, úgy csökkent az állomány. Ma már csak nagyjából ezer állatunk van. Ezeket gondozzuk, etetjük olcsóbb, de hagyományos takarmánnyal, tört szemes gabonával, némi ocsúval, meg amikor lehet, akkor legelnek is a libák. A lényeg, hogy a vendéglátáshoz szükséges állomány itt áll rendelkezésre, amennyi kell, annyit vágatunk le, majd kopasztva, forrázva hozzuk haza. Itt a tanyán aztán mi bontjuk fel: az őszi időszakban csinálunk libakolbászt, füstölt combot, mellet. Ezeket egy békési bérfüstölő készíti el nekünk. De mi sózzuk, pácoljuk néhány napig, aztán mossuk, szárítjuk, majd átvisszük hozzá. Onnan a kész termék jön, aminek még egy kicsit szellőznie kell, de a látogatóink nagyon szeretik. Vehetnek kolbászt, amíg van, de töpörtyű, libazsír és akár egész pucolt liba is van a hűtőben. Az igazi élmény számukra azonban nem ez, hanem a látogatás. Itt minden betérő alanyi jogon juthat hozzá mézes pálinkához, töpörtyűhöz és hagymás libazsíros kenyérhez. Aki többet akar, annak előre meg kell rendelnie az ebédet, vacsorát, ami libaaprólék-leves, illetve sült liba káposztával, krumplival. No, és szállással, mert 20 főt el tudunk itt a házakban helyezni.

Közben körbejártuk a nem túl nagy tanyát: a vendégházak mellett egy óriási pajta: ez az utóbbi évek nagy fejlesztése, ahol István leánya ment férjhez. Akkor készült el a kultúr- vagy rendezvénypajta. Nagyjából 300 fős lakodalmat lehet benne tartani, előtte meg ott a színpad, amely koncertek, bemutatók, rendezvények helyszíne.
– Ez mind az utóbbi 30 év fejlesztése, sok saját munkával és sok elnyert támogatással építettük. Ahogy a mostani istállót is. A fa szinte ingyen van, illetve megdolgoztunk érte, mert a környező erdészetekben szabad időnkben vállaltunk fakitermelést is. Már csak azért is, mert korábban a libákat napos kortól is mi neveltük, azokra pedig fűteni kellett. De nézzétek ezt az istállót: olyan a hagyományos szerkezet, hogy négy nagy dobkályhával simán tudtunk biztosítani nekik 30–35 Celsius-fokot – mutatja már az istállóban a falakat házigazdánk. Bent néhány száz liba figyel és jelzi érkezésünket gágogva. Egyik fele fehér, ezek egy részét a minap tépte meg két roma asszony. Ezek Hortobágyi húsludak, míg az állomány másik része Szürke landeszi, melyeket inkább a májukért tartják.

A tolltépéshez türelem és szakértelem kell. Kevesen is űzik e mesterséget, holott a vegyes pihés toll kilója 8-10 ezer forint. És persze a tépett állatnak sem eshet baja: neki híznia kell, további tollat növeszteni, no meg hájat, zsírt, húst – mutat körbe, ahol a szerfűs istálló egyik elkerített részében 4-5 nagy, fél köbméteres, tollal teli, bevarrt szájú óriási zsák vár a vevőre.
Molnárék egyébként mostanában már kész, 11-12 hetes libát vesznek. Ezt gondozzák addig, míg el nem fogynak a vendégasztalon. Aztán megint vesznek vagy ezer már hízott jószágot.
– Miként tudtok megfelelni a vendéglátásra vonatkozó szigorú szabályoknak? Ha jól látom, most két kisegítő szorgoskodik Anna nővéred mellett a konyhában, illetve egy fiatal fiú dolgozik a libákkal? – puhatolóztunk.
– Nem vészes a helyzet. A libák napi etetése, itatása nem nagy teher. Amikor nagy csoport jön, akkor alkalmi munkást kell fogadni, akik persze régi ismerősök, törzsgárdák. Ők a libák bontásában, a zsírsütésben, vagy éppen a zsíros kenyér készítésében segítenek. A kiszolgálás, a vendég fogadása, a pincérkedés már Anna és az én dolgom. A sütés sem vészes teher: a libát csak sózzuk, aztán vagy a fatüzelésű kemencében, vagy bent, a szabályozható elektromos sütőkben készítjük el.

– És az előírások?
– A falusi vendégasztalt a kistermelőknek találták ki. Persze vannak előírások, de ezeket már rég teljesítettük az épületek, a konyha, a raktár, a hűtők kialakításával. A kistermelő falusi vendégasztalt a maga által megtermelt vagy előállított élelmiszerek felhasználásával üzemeltethet. Ehhez kiegészítő alapanyagként vásárolhat élelmiszereket, továbbá más kistermelőtől vásárolt késztermék felhasználásával készítheti ételeit. Ez a lényeg.
– Mennyire változtatta meg az életed a tévé adta országos ismertség?
– Talán magamnak is köszönhetem, de szinte csak pozitív dolgokról beszélhetek. Egyrészt azóta is kitart a tanya ismertsége. Annak idején volt, hogy egészen tele buszokkal jöttek, hogy megnézzék, valóban miként is élünk. A gyermekeimet – fiamat és lányomat – sem érte rossz megjegyzés. Nézd, én Pista gazdaként sem voltam más, mint az életben. Elveimet betartottam, akkor is, amikor a Házasodna a gazda stábja idehozott tíz nőt. De ez már a múlt – zárta le a témát egy mondattal István.
– És a gyerekek, ők is besegítenek? – faggatóztunk tovább.
– Mikor, ki, amikor éppen ráér, vagy éppen itthon van – felelte a gazda. A lányom Belgiumban él már évek óta, még egyetemistaként ment ki, libákat kutatott, ma már egy nagy programban a tojótyúkok takarmányozásával és tojóciklusának meghosszabbításával, illetve a tojáshéj keménységének növelésével foglalkozik. Egy magyar sráchoz ment férjhez. Kint élnek, de mikor itthon van, mint régen is, most is szívesen libázik velem. A fiam viszont inkább a gépekkel foglalkozik. Fehér inges traktoros, aki a sok gomb, számítógépes kütyü mellett irányítja a szupergépeket.
– És így, hatvan felett mennyire fáradsz el a nap végére? – vájkáltunk tovább.
– Az utóbbi években láttam be, hogy egyszerre igen sok mindent csinálok. 30 éve, megállás nélkül. Önismereti tanfolyamok, előadások döbbentettek rá arra, hogy másként is lehet élni. Vagyis visszavettem: két éve átadtam a nővéremnek, Annának a vendéglátás szervezését, bonyolítását. Családon belül maradt. Persze, amikor a vendégek megjönnek, bedobom magam: a Libás Tanya nélkülem nem az, ami. De a többi részét Anna végzi. Én az állattartásért és a tanyával kapcsolatos egyéb dolgokért felelek.

Közben nagy kutyaugatásra vagy egy órás késéssel – már végig szakadt a havas eső – megérkezett a Zsuzsi asztala stábja is. A szeppenet hasonló, majd néhány perc után a barátság is – a komondor igen intelligens fajta. Még akkor sem bánt minket, amikor a kamerák előtt Zsuzsi és István már harmadszor terel el nagy szárnycsattogtatás és gágogás közepette néhány száz libát kerítéstől kerítésig, sőt még a nagykapun túlra is.
Itt, Tarhos mellett viszont jó idő lett: alig szemerkélt egy kis eső, a libák is megnyugodtak. Ekkor vettük csak észre, hogy némelyik felső csőrét zöld, lila, kék műanyag darabkák fedik.
– Csípésgátlók, a 12 hetes libák már így kerülnek át hozzánk korábbi nevelőiktől. Ők teszik fel, mert némely liba agresszív: folyton kikezdi társait, erős csőrével csipkedi őket, akár fel is sebzi azokat. Ez a kis műanyag olyan, mint a lovak szemellenzője: a liba nem lát előre, csak oldalra. Így nem tudja becélozni két szemmel a célt. Nem is csíp. Láthatóan az állatokat nem zavarja a szerkezet – mutatja István.
Amíg Zsuzsiék a következő jelenetet veszik, e sorok írója körbe-körbejárta az épületeket. Az istálló nádfedeles tetejét hatalmas, másfél-két négyzetméteres lemezek borítják, a nagy, hangárszerű ajtókat szintén. Közelebbről látszik, hogy „maga készítette” termék ez is. Mint később kiderült, sok száz kiürült fémhordó  volt régen, amit házigazdánk felvágott, kilapított, majd helyére rögzített. És évtizedek óta jól szolgál, a nád nem rohad alatta, nem ázik be, a libaistálló meleg, száraz. Egy a sok praktikus megoldásból. Az egyszerű, de a célt szolgáló eszközökből, fogásokból. Amelyek mindig is jellemezték a falusi, talán még inkább a tanyákon élő embert. Ebből a mentalitásból is jócskán kapunk ittlétünk alatt István gazdától és nővérétől, Annától.