Gazdasorsok Záhonyból

Záhonynál nem szokatlan a zsúfoltság, van, mikor több száz kamion áll sorba, hogy átléphesse a határt. Most is nagy a sor, de ezúttal nem kamionok százai vesztegelnek. Több kilométernyi hosszan traktorok sora kígyózik az országút határ felé vezető sávjában, nagyon sok gépen piros-fehér-zöld nemzeti színű zászló, egyik-másikukon pedig táblák, rajtuk településnevek: Szatmárcseke, Kisvárda, Túrkeve, Tiszalúc, Kunfehértó, Szekszárd, Nyírmada… A vezetőfülkék többsége azonban üres, gazdáik már a kövesút másik oldalán gyülekeznek, várják a tiltakozóakció kezdetét. 
Mi is odafelé igyekszünk, az árokparton egy korosabb férfi igazít bennünket útba. 

– Ahol az a két pótkocsi áll, onnan fognak beszélni a szónokok – engedi le az addig magasban tartott, méhet ábrázoló tábláját Kovács Csaba, aki Kisvárdáról jött a méhésztársaival, mert a méhészek is nagy bajban vannak. És nem csak Kisvárdán vagy Szabolcsban! 
– Megölnek bennünket a mézhamisítók. Bejön hozzánk az olcsó ukrán, kínai, meg a jó ég tudja, miféle silány, méznek mondott valami, azt összekeverik a miénk­kel, és magyar termékként árulják a magyar piacon. 
De ezt teszik a gabonával is, szólnak a témához többen is a mellettünk elsétálók közül. A beérkezett, kétes minőségű gabonát összekeverik a magyar búzával, tengerivel, s már magyarként adják tovább. De nehogy azt higgyük, hogy a keverékben a magyar gabona van túlsúlyban! Pedig azért is filléreket löknek. 
– A búza mázsájáért ötezer forintot. A tengeriért meg háromezer-ötszázat! 
Ezt már a botpaládi gazdák mondják, akik közel az ukrán határhoz élve nagyon jól ismerik az ottani gyakorlatot. 
– Kegyetlen egy világ ez, uram! – legyint Dobos István, aki a testvérével meg az apjukkal együtt százötven hektár szántón gazdálkodik, de hogy „ne unatkozzanak”, még vagy háromszáz húsmarhát is nevelnek. Meg van egy „kis” alma is, de ez már igazán nem nagy tétel az előző kettőhöz képest. – Nem elég, hogy borzasztóan lenyomták a gabona átvételi árát a kereskedők, a jószágot is fillérekért akarják átvenni tőlünk. 
– Hát épp emiatt vagyunk itt mi is – kapcsolódik a beszélgetésbe Krakkó Zsigmond, a Botpaláddal szomszédos Kishódos polgármestere, aki két falubelijével, Nyitrai Szabolcs falugondnokkal és a méhészkedő Török Gáborral érkezett az eseményre. Legyinthetnénk, hogy miért csak ilyen kevesen jöttek, de nem érdemes, hiszen Kishódos az ország egyik legkisebb faluja, alig hetvenen lakják. – De a hódosi gazdálkodó is ugyanolyan gondokkal küszködik, mint a dunántúliak vagy a kunságiak. Nálam még így is rezgett a léc, hogy el tudok-e jönni, mert közel ellős az egyik tehenem, s én olyankor nem szeretem magára hagyni a jószágot. Végül az egyik rokon vállalta, hogy szemmel tartja, remélem, nem lesz otthon semmi gond. 
Tizenegy óra körül jár az idő, s húzódunk közelebb a pótkocsis pódium felé, mert lassan kezdődnie kéne a hivatalos programoknak, de az csúszik, mert a traktorok csak jönnek meg jönnek. Közelednek a gazdák a környező mellékutcák felől gyalog is, mert nem mindenki érkezett traktorral, az ide száz kilométerre lévő ti­sza­kóródiak is személyautóval jöttek. Gyulai Zsolt régi ismerősünk, szomorú hírrel kezdi. 
– Nem elég az ukrán gabona, az unió ostobasága, nálunk már a veszettség is beütött. A Tisza túlsó oldalán, Ukrajnában mostanában nemigen törődnek a veszettség megelőzésével, onnan jöhetett át valamilyen vadállat, ami megmarta az egyik tehenünket, s elpusztult szegény. Most karaténban van mind a kétszázötven marhánk, borzasztóan nagy gond ez nekünk… 
A sor vége valahol Győröcske alatt áll, s meg kell várni az onnan érkezőket is. Rengeteg a fellobogózott jármű, mellettük több helyen még mindig kisebb csoportok diskurálnak. Mi egy rohodi-nyírmadai, majd később egy tiszabezdédi társasághoz csapódunk, amikor egy túrkevei zászlót cipelő csapat vonul el mellettünk. 

– Jobb lenne már szántani, legények! Igaz!? – kiáltanak oda hozzánk vidáman, mire a nyírmadai Krivánik Péter visszakiált: – Csak legyen értelme! 
A Krivánik család háromszáz hektáron gazdálkodik, Péter, a fiatal gazda nagyapjától tanulta el a gazdálkodás fortélyait, de azt mondja, olyan nincs, hogy „na, én már megtanultam mindent”. 
– Újat hoz majd' minden nap – magyarázza. – Nem elég, hogy a madai határban előfordul majdnem minden talajtípus, de itt vannak ezek az eszement uniós intézkedések… Mintha szándékosan akarnának tönkretenni bennünket. 
Ugyanerre panaszkodik a Cegléd melletti Csemőről érkezett Kollár István is, aki hozta a teljes családot. A feleségét meg a három, tündérszép gyermeküket, akik közül a legkisebb épp alszik a babakocsiban, a másik kettő meg érdeklődve figyeli a tömeget. A Kollár család kicsit távolabb áll tőlük, de aki elmegy mellettük, nem állja meg, hogy rájuk ne mosolyogjon. Rájuk is fér a barátságos mosoly, mert nem áll valami jól a gazdaságuk szénája. A csőd szélén billeg a kétszáz családot számláló méhészetük. A Kollár család ugyanis egy Csemő melletti tanyán méhészetből él, de egyre nehezebben. 
– Különösen az elmúlt két év volt nehéz, drasztikusan lecsökkent a bevételünk – mondják. – Gondoljanak bele! Egy kiló vegyes méznek hatszáz forint volt az átvételi ára, miközben egy kiló cukorért 550–580 forintot kell fizetnünk. Mi tényleg az életünkért küzdünk, ha a méhészet ellehetetlenül, földönfutókká válunk. Hát ezért jöttünk több társunkkal, hogy mi is tiltakozzunk a felháborító folyamatok ellen. 
Győrffy Balázs, a Nemzeti Agrárkamara elnöke aligha ismeri a csemői méhészcsaládot, de majdnem ott folytatja, ahol Kollár Istvánék abbahagyták. Abszurdum az Európai Bizottság döntése, amely egy évvel meg akarja hosszabbítani az ukrán mezőgazdasági termékek korlátlan importját, s itt egyáltalán nem csupán a gabonáról van szó, a terv súlyosan veszélyezteti a baromfihús- és tojáságazatunkat is, de a magyar méhészeteket is lehetetlen helyzetbe sodorja. 
– Szégyen, hogy megint ilyen formában kell hallatni a hangunkat – mondja a kamarai elnök. – Már sokadszor úgy érezzük, mint azok a hegymászók, akiknek nem csak a meredek hegyoldallal kell megküzdeniük. Mi is kapaszkodunk, kínlódunk felfele, miközben a brüsszeli döntéshozók időről időre egy-egy szikladarabot csempésznek a hátizsákunkba. S közben arra biztatnak bennünket, hogy keljünk versenyre a zergékkel. De ne gondolják Brüsszelben, hogy a gazdák szótlanul tűrik, ahogy mészárszékre viszik az európai mezőgazdaságot! 
Ha kell, százszor is eljövünk, kiabálják többen is a tömegből a kamarai elnök szavai után, és Jakab István, a Magosz elnöke is Nyugat-Európával kezdi beszédét. 
– Egész Európában mi emeltük fel először a gazdák érdekében a szavunkat, amikor 2005-ben Budapestre vonultunk. Akkor a fejlett Nyugat gazdag parasztjai még megmosolyogtak minket, hogy mire nem képesek ezek a keletiek, de mára ők is érzik a fájdalmas döntéseket. Most ők vonulnak a saját fővárosukba, mert őket nem csak a brüsszeliek, de a saját kormányaik is elárulták. Mi szolidárisak vagyunk velük, ugyanakkor elvárjuk, hogy a magyar gazdákra vonatkozó uniós előírásokat terjesszék ki azon unión kívüli országokra is, ahonnan élelmiszer vagy élelmiszer-alapanyag érkezhet Magyarországra. 
Jakab István azonban szól arról is, hogy a magyar gazdák nem csak tiltakozni tudnak, de dolgozni is. Szerencsére itthon a magyar kormány intézkedéseivel igyekszik megvédeni az érdeküket, amire ékes példa, hogy huszonöt kétes eredetű, minőségű mezőgazdasági importtermék előtt le van húzva a sorompó. 
És maradjon is úgy, zúgja erre a tömeg, aztán sorokba rendeződve megindul a határátkelő felé, hogy aztán békésen visszafordulva ki-ki elinduljon hazafelé. De a legtöbben azért úgy búcsúznak, hogy remélhetően nem egy újabb tüntetésen kell majd megint találkozniuk.