A vándorló falu

Népbolondítók ügyködtek Nógrádban az első világháború második évében, 1919-ben, ugyanis a somoskőújfalui korcsmárosné betanított egy fiatal lányt arra, hogy mindenkinek mondja el, álmában megjelent neki Szűz Mária meg néhány szent, akik a háború végéről beszéltek. A leány olyan kitűnően tudta elbeszélni a jelenést, hogy messze falvakból búcsújárás indult Somoskőújfaluba. A csendőrség, hogy a búcsújárást megakadályozza, a leányt felügyelet alá helyezte, és a vizsgálat során kiderült, az egész látományt a korcsmárosné rendezte, hogy korcsmájának forgalmát gyarapítsa – írták az országos lapok akkoriban. Azt bezzeg nem látta a leány, hogy milyen tragikus és fordulatos jövő vár az ott élőkre: Trianont követően a falu Csehszlovákiához kerül, ám 1923. április 23-án a határmegállapító bizottság jelentése alapján Magyarországnak ítélik, ám az átadást a csehszlovákok vonakodása miatt csak a következő év februárjában hajtják végre. 
 
„Valahol a fénylő, zengő, villanykalárisos Párisban, vagy Genfben, a kuszált palotasorok egy felhőkarcolójában, annak is egy kis XIV. Lajos stílusu illatos levegőjű szobácskájában 4-5 frakkos ember összehajol és az előttük fekvő térképen meghúznak egy vonalat. Egy egészen halovány csik rajzolódik a térkép zöldjébe s talán el is mosódna benne, ha utána nem rajzolnák gondos kezek. Mindössze ennyi történt: egy finom villogó ingmellű ur hanyag kézmozdulattal rajzolt egy vonalat. És hónapok múlva egy kis csehszlovák határközségben megperdül a kisbiró dobja és harsány szóval hirdettetik, hogy Somoskőújfalu holnapután Magyarországhoz csatoltatik, mely körülmény mindenkinek lelkére kötetik" – számol be a Kassai Újság helyszínre küldött tudósítója a riportjában 1923. május 6-án. 
A somoskői magyar paraszt – mert ott csak ilyen van – peder egyet a bajuszán, sercent egy hegyeset, oszt azt mondja, hogy: na, né, ki gondolta volna? Merthogy furcsának is tűnik, hogy majdnem ötesztendei csehszlovákság után egyszerre csak szedje magát össze az egész falu és csatlakozzék Magyarországhoz. A nagy hírre alszik egyet a gazda, és reggel még félálomban nagyot vakarint a fején. Van is oka. Mindég csak menkő nagy drágaságról beszélnek az „átjárók", meg arról, hogy a munkásember nem tud megélni. Itt kevés a pénz, de jó, ott sok, de rossz. A szíve oda húzza, a pénzesharisnyája erre cibálja. Pedig hiába, mert a kisbíró már kidobolta, és ez maga a megfelebbezhe­tet­len szentség. És pár nap múlva megindul a falu, vándorol, és estére már ott is van Magyarországon. 
Csodálatos egy utazás ez. Tulajdonképen semmi sem mozdul. Esvány uram ugyanazon a padon pipázik, amelyiken tegnap Juliskát ölelgette, a Bodri kutya is onnan ugatja a Holdat, ahonnan tegnap, és mégis… hip-hop, egyik napról a másikra Csehszlovákiából Magyarországra vándorolt a falu. Ördöngös dolog ez – beszélik a községházán –, de hát nem csuda, ha az emberek gépmadarakkal szállanak a levegőben és drót nélkül leveleznek. Tegnap még Csehszlovákiában feküdt Somoskő-Ujfalu, és csak a vonaton hallott beszélgetésekből tudtam meg, hogy holnap-holnapután már Magyarország lesz Somoskőn. A füleki csendes vonatocskán ezért olyan nagy a személyforgalom. Egyik útitársam, görnyedt, rozsdázott arcú munkás mondja: 
– Mivelhogy Magyarországhoz csatolnak bennünket, most kell gondoskodnunk, vásárolnunk, mert oda­át drága ám minden. Azt beszélik átellenből, hogy itt olcsóbb, azért vásárol a nép most ruhát, fát, építésre valót, még ennivalót is – fogalmaz a Kassai Újság riportere 1923. május 6-án. Akkor még nem tudta, hogy a holnap-holnapután közel egy év lesz, mert a csehszlovák hatóságok vonakodtak visszaadni Magyarországnak a falut. Így folytatja a helyszíni tapasztalatait: „Csak most veszem észre, hogy útitársaim somoskői munkásemberek, hatalmas csomagokat tartanak a lábuk alatt. De nemcsak a vonaton folyik az átcsatolt terület lakosságának valutázása. Kint, a májust lehelő ég búrája alatt, a zöld foltos barna földtenger ösvényén hosszt kocsisor kígyózik Fülek felől megrakva hosszú szálfákkal. Úsznak a szekerek a tavaszi napsütésben, és a füstös vasúti kocsiban ismét a „nagy eseményre" fordul a szó. Salgótarján… Somos… Ipoly…Népszövetség… Határ… Röpködnek a szavak a levegőben. Egyszerű, szürke szavak, de ma jelentősek, mert ezernyi ezer ember sorsváltozását jelentik. Meghúznak egy határvonalat, és aki túl kerül rajta, annak máról holnapra megfordul a világa. Ami az egyik oldalon bűn volt, az a másikon erényszámba megy, ami itt érdem volt, az ott veszedelmes vétek. Bolond világ! – mondja egy bokorugrós szoknyájú, üde arcú parasztasszony. Közeledünk a faluhoz, a somoskőújfaluiak felcihelődnek, elköszönnek. A vonat a falun vág keresztül, az utcákon pár ember ténfereg, nagy-nagy néma csend honol a tiszta házsorok között. Egy páran a kocsiban maradunk, a somoskőiek leszállnak. Viszontlátásra! – búcsúznak szívélyesen, ők még nem tudják, hogy a viszontlátás nem lesz olyan egyszerű. Holnap már egy országhatár választ el bennünket egymástól, holnap már – ha el akarunk diskurálni – útlevél kell és vízum és határátlépési engedélyek. 
 
Az Aradi Újság 1924. február 16-án, a tényleges Magyarországhoz visszakerülés másnapján ezt írta: „Somoskőújfalut és Somoskőt, amelyeket a trianoni békeszerződés Csehországnak juttatott, a Népszövetség múlt esztendei, április huszonharmadiki döntése szerint tegnap visszacsatolták Magyarországhoz. A falu szélső házainak tyúk- és disznóólai cseh területre esnek. Somoskő még magyar, ellenben a várrom, amelynek tövében épült a falu, már cseh terület." A Budapesti Hírlap is riportert küldött a nagy eseményre, másnap, 1924. február 16-án ők is azt írták: „A tényleges átadás a csehek akadékoskodása miatt sokáig nem történhetett meg, mígnem a Népszövetség határnapot tűzött ki, éspedig a mai napot. Reggel fél 8 óra tájban indult el az első magyar szerelvény Salgótarjánból. Magával vitte az egész új személyzetet és berendezést. A hivatalos személyiségek kocsin hajtattak át Salgótarjánból. A volt határon találkozott a magyar és a cseh hivatalos küldöttség. Innen kocsin hajtattak az állomásra, majd a faluba, ahol a községházán folyt le a jegyzőkönyv átvétele. Már a délelőtti órákban megszövegezték a német nyelvű jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv felvétele után, amely a határvonalat írta le, az egész cseh–magyar bizottság kisebb csoportokra oszolva bejárta a térképen berajzolt határvonalat… 
A vasúti állomásról minden műszaki felszerelést elvittek. A vasutat Bogyós Ottó üzletvezető-helyettes és Illyés Dezső vasúti távirda-felügyelő vette és adta át a forgalomnak. A határjárás és átvétel után dr. Krepuska Géza nagybirtokos látta vendégül az összes hivatalos jelenlévőt. Délután 4 óra 30 perckor írták alá a jegyzőkönyvet, ettől a perctől kezdve lett a falu ismét hivatalosan is magyar. Nyomban a jegyzőkönyv aláírása után táviratban tudósította Táncos altábornagy a minisztériumot az átadás lefolyásáról. A határfalu átadásának hivatalos aktusa olyan váratlanul jött, hogy a szomszédos hatóságok nem tudtak hozzá kellőképpen felkészülni, mert a hivatalos értesítést csak előző napon kapták meg, azonban a lakosság, amely a pár éves cseh impérium alatt is megőrizte rendíthetetlen magyarságát, fényes diadalkapuval és nemzeti lobogódísszel akarta várni a bevonuló magyar megbízottakat. A cseh bizottság vezetője azonban kijelentette, hogy addig nem írja alá a jegyzőkönyvet, amíg minden zászlót be nem szedtek. Így külső ünnepi dísz nélkül folyt le az átadás. Azonban vasárnap délelőtt ünnepies keretekben és istentisztelettel fogják megünnepelni az átadást." 
 
Somoskőújfalu 1920-tól 1924-ig Somoskőhöz hasonlóan Csehszlovákiához tartozott. Mellette található a Karancs-hegység és a Medves-hegy, amelynek nyolc négyzetkilométeren elterülő vulkanikus bazalttakarója Európa legnagyobb bazaltfennsíkja. Ez a gazdasági lehetőséget jelentő tény száz évvel ezelőtt sok mindennek mozgatórugója volt. A vulkanikus kőzetének köszönhetően a környéken meghatározó volt a bazaltbányászat. Már a XIX. századtól sok befektetni vágyó budapesti vásárolt birtokot a Mikszáth által „Palóc Olümposz” névre keresztelt hegyen, köztük volt Krepuska Géza egyetemi tanár is. A Szent Rókus Kórház fül-orr-gégész professzora 1905-ben vett magának egy 2107 holdas birtokot Somoskő és Somoskőújfalu határában, ahol kőzet- és ásványgyűjtő hobbijának is élhetett. A pesti kutatóorvos birtoka virágzott a rajta lévő bazaltbányával együtt. A macskalyuk-so­mos­kői kőfejtőben ugyanis a klasszikus, kocka alakú ­útburkoló bazaltköveket bányászták, és az Osztrák–Ma­­gyar Monarchia sok városának, így Bécsnek utcáit is somoskői bazaltkővel kövezték. 

Elképzelhetetlen trauma lehetett, amikor a professzor 1920 júniusának egyik reggelén arra ébredt, hogy birtoka már egy másik ország területéhez tartozik. És ekkor szólt bele a megváltoztathatatlannak tartott történetbe a véletlen. A határrendező bizottság egyik angol tisztje éppen Budapesten tartózkodott, amikor súlyosan megbetegedett, és Krepuska Gézához ajánlották be. Miután Krepuska sikeresen megoperálta és kikezelte, rábeszélte, hogy az antantbizottság tagjai szálljanak ki a helyszínre, és nézzék meg a „szlovák” falut. A Somoskőújfaluban sétáló antanttiszteknek javasolta, hogy próbáljanak meg szóba elegyedni bárkivel az utcán – szlovákul. Mivel az 1910-es népszámlálás a majd’ kétezer fős faluban mindössze 15 szlovák anyanyelvűt talált, ez nem sikerült. A bizottság tagjai előtt ekkor vált világossá, hogy Somoskőújfalu színmagyar falu. 
A Budapestre visszatérő bizottság tárgyalásokat kezdeményezett a helyzet tisztázására, ami egy majdnem négy évig tartó, igen bonyolult procedúra kezdetét jelentette. A magyar vélelem szerint Magyarország városai és különösen Budapest kövezésére csupán a somoskői bányában kitermelt kő alkalmas. Így Magyarország 1924. február 15-én, tizennégy négyzetkilométernyi területtel, néhány bazaltbánya használati jogával és 2500 lélekkel gyarapodott, azoknak a 97 százaléka magyar anyanyelvű volt. 

A négy év Csehszlovákiához tartozásnak érdekes volt a sajtója, leginkább Krepuska Géza személyéről írtak sokat, aki kiváló élsportoló volt. A Nemzeti Sport 1920-ban azt írja: „Krepuska Géza, a MAC nagyklasszisa sprintere – mint a legnagyobb sajnálattal értesülünk – egy időre visszavonul a versenyzéstől. A kiváló rekordernek ugyanis a megszállott Felvidéken, Somoskőújfalun való a birtoka. A csehek pedig nem jó szemmel nézik szereplését a MAC színeiben, és ezért folyton zaklatják őt, így aztán kénytelen exisztenciája érdekében egy időre felhagyni a versenyzéssel. A magyar atlétikára nagy csapás Krepuska távolmaradása versenyeinktől, különösen most, amikor formába kezdett jönni. De reméljük, hogy nem sokáig tart!" A Pesti Napló száz évvel ezelőtti, február 23-i riportja: „Losonczy Zoltán riporter egy hét elteltével érkezett meg a faluba. Az itt élők esztendőkön át cseh–szlovák alattvalók voltak, s néhány nap előtt kaptuk őket vissza. Hogy milyen érzéssel tűrték a cseh uralmat, a fellobogózott község mutatja. Igen, a nemzeti színű lobogók, s ezek közül is az ócskák és gyűröttek, amelyek most sokkal szebbek az utaknál, mert azt mutatják, hogy veszedelmek között dugdosták a kis házak rejtekében, bízva egy olyan napban, amelyen ismét kitűzhetik. Ez a nap megjött: a Salgótarjántól Somoskő váráig terjedő kis földdarabot visszakaptuk, s most vasárnap nagy ünnepet ül Somoskőújfalu, ahol olyan előkelő, idegen sokadalom lesz ebből az alkalomból, mint talán még soha. Szinte egy utca az egész község, amelynek külső képe az ünnepi lobogókon kívül is elárulja a nagy változást. A boltokon mind frissen festett magyar cégtáblák, a községháza tájékán pedig állandó sokadalom. Jönnek a helybeliek és a so­mos­kőiek a körjegyzőjéhez, aki most foglalta el hivatalát cseh elődje után. Csuha József a körjegyző, itt új ember, aki Máramarosból menekült és sok viszontagság után talált most itt új otthont. – Boldog vagyok – mondja –, hogy ide kerültem. Úgy érzem, itt igazán hivatást teljesíthet a jegyző. 
Egyelőre rengeteg a dolga. A lakosság egy része a füleki zománcgyárban és a csákányházi szénbányában dolgozik. Ez már cseh uralom alatt álló terület, és az emberek tömegesen kérnek határátlépési igazolványt. A munkát megkönnyíti, hogy a községházán mindent a legnagyobb rendben hagytak a csehek. Hiá­ba, az adminisztrációjukról semmi rosszat sem lehet mondani. A pontosságban odáig mentek, hogy a községi pótadót az utolsó szakasig elszámolták, és a maradványt – huszonnyolcezer szokott – átadták. – A legjobb akarattal sem ócsárolhatjuk őket – mondják a palócok –, de azért nagy az örömünk, hogy már nem kell látni a fajtájukat.”