Modern kori kódex

Ott „figyel” Mészáros Zoltán irodájában a kellékpáva, amely a filmben is szerepel. A producer – aki egyébként több szerepet is játszik a történetben, nem ismert lehetetlent a filmmel kapcsolatban. 
– Kéne egy strucc, mondta a rendező, és én csak azt kérdeztem, hogy hány darab és mikorra. Szereztem igazi subát is, igaz, a több mint hetvenöt éves darab egy kicsit bolhás volt – emlékszik mosolyogva Zoltán, a szentesi Hunor Coop Zrt. elnök-vezérigazgatója, akinek abban is nagy szerepe volt, hogy összejött a pénz az alacsony költségvetésű filmre. 
– Egy nagy produkciónak a büfészámlája több, mint amennyiből leforgattuk ezt a filmet, de az eredmény így is nagyon szerethető lett. Persze mi sem éheztünk, a „mi brigádunkra” Bede Róbert – a filmbeli konyhafőnök és brigádvezető – főzött, aki szakmáját tekintve kiváló mesterszakács. 
Miközben átballagunk a csodálatosan felújított színházépületbe, ahol egykoron az eredeti brigád dolgozott az egész alsó szintet elfoglaló Petőfi vendéglátó-komplexum egységeiben (cukrászda, cukrászüzem, vendéglő, drinkbár, borozó, bisztró), Zoltán elárulja, hogy mi volt számára a legnehezebb. 

– Alapjában véve szeretek szerepelni, de a kötött szöveggel meggyűlt a bajom. Nem könnyű nem logikus szöveget pontosan és hűségesen visszaadni. Össze kellett szedni magamat, hogy felzárkózzam, hiszen olyan nagyágyúkkal szerepeltem együtt többek közt, mint Reviczky Gábor, Szarvas József, Györgyi Anna, Fábry Sándor, Badár Sándor, Gáspár Tibor, Zelei Gábor, Vida Péter, Kautzky Armand és Bede Róbert. 

*

Időközben befut a film rendezője, Szőke András is, aki Taliándörögdről érkezett „otthonról haza”, hiszen ő is szentesi származású. Kihasználjuk a ragyogó napsütést, és kiülünk a főtérre beszélgetni. 
– Három éve ugyanitt forgattuk A delelő obsitos és a fekete bárány című játékfilmet. Akkor újították föl Szentesen a Komor Marcell-féle szecessziós nagy épületegyüttest, amely előtte a kornak megfelelően olyan szocreál belsővel rendelkezett, amilyen szinte az összes alföldi városra jellemző volt. A forgatásra elhoztak egy brigádnaplót. Az egykori Petőfi-szálló szocialista brigádjának naplóját. Grafikai rendszere, üzenetei nagyon meglepőnek tűntek. A személyessége, a kapcsolódások, ahogyan a megállapodások zajlottak benne, megkapóak voltak. Nemes Orsolya forgatókönyvíróval írtuk a Brigádnapló című filmet. A mi történetünk az 1970 és 1989 közötti időszakban játszódik, a napló kifejezés egyfajta történetvezetést is jelent: a benne lévő emléknyomok – egy szilveszteri programra készülés vagy sportesemény – mind fontosak. 
Ez a kis közösség, attól függetlenül, hogy cukrászokból és konyhai dolgozókból és vezetőikből áll, ugyanúgy működik, mint akármelyik másik akkori szocialista brigád. ­ 
– Rengeteg brigádnapló létezik: én messze, egy bakonyi nagyon kis faluban élek, de csak a mi helytörténeti múzeumunkban 15 brigádnapló található. Miközben a Dunántúl és az Alföld eltérő viszonylatáról beszélünk, az alapkérdéseket, az alapkrízist, a szimbólumokat ugyanúgy tartalmazzák. El is hangzik a filmben, hogy a naplóból csak egy van, kézzel írják, tehát olyan, mint egy régi kódex.

* 
 
– Felmerülhet a kérdés, hogy miért érdemes 2024-ben az 1970–1989 közötti időszakról mesélni… 
– Nem egy érzelmes mázzal leöntött múltba tekintés volt a célunk, hanem azt kerestük, hogy milyen párhuzamos, vagy milyen aktuális, ma is értelmezhető üzeneteink lehetnek a nézőinknek. Próbáltuk úgy írni, szerkeszteni és összeállítani a filmet, hogy mindenféleképpen használható legyen most, ebben a pillanatban. 
Már csak azért is, mert nem az volt a cél, hogy az elkészült film majd elérhető legyen valamilyen hordozóeszközön, esetleg a közösségi médiában, hanem tudatosan szeretnék a filmet elvinni a falvakba, tanyákra, kisvárosokba. 
Szőke András így folytatja: – A filmben van szerepe Petőfinek és Szendrey Ignácznak – elvégre mégiscsak egy Petőfi brigádról van szó, és Nagymágocson forgattunk, ahol annak idején Szendrey volt az intéző, de forgattunk Kiscsőszön, Fábiánsebestyénen, Taliándörögdön is. Ugyanazt szeretnénk tenni, amit Petőfiék csináltak az echós szekérrel. Pontosan azért, mert a munkáim kilencven százaléka a vidékhez kapcsolódik. Sokat utazom, sokat látok és tapasztalok, és úgy érzem, hogy ennek az országnak a vidék az igazi bázisa. Ha úgy képzeljük el, mint egy élő fát, akkor a fa gyökérzete a vidék. Mégis hátrányban vannak a kulturális élmények szempontjából az ott élők – ide sorolom a tanyavilág, a pici falvak, a nagyközségek, a kisvárosok lakóit is –, mert ha valami komolyat akarnak látni, befogadni zenében, színházban, mozgóképen, akkor el kell zarándokolniuk egy nagyvárosba, és nem az alkotás és az alkotók mennek oda hozzájuk. Mi azt mondjuk, hogy ezzel a filmmel mindenhova szeretnénk elmenni, ahova hívnak: akkor is, hogyha nincs projektor, majd viszünk szatyorban, ha kell, akkor vetítővásznat is, és nemcsak vetíteni akarunk, hanem oda szeretnék állni, és akár meg is főzzük azokat az ételeket, amelyeket a filmben készítünk. Vagy akár a Rákász Bélát – a ’70-es évek egyik legnagyobb diszkósát – is elvisszük, ha szeretnék. 
 

*

Szentesen lezajlott sikerrel a díszbemutató, de nagyon sok helyre várják a filmet. Az alkotók bíznak benne, hogy miközben rengeteg szentesi vonatkozása van, azért ez a bizonyos „brigádnaplóélmény” az egész országra jellemző lehet. 
Gyakorlati kérdés például, hogy a 25–40 év közötti korosztály jó része már nem főz, vagy, mondjuk, nem tud egy sparheltet begyújtani. Mihez kezdenének, ha egyszer áramszünet lenne? Szőke András még itt, Szentesen megtanulhatta a tradíciót. 
– A nagyapámék a város azon részén éltek, ahol földszintes, régi vályogházak voltak, és minden évben főztünk lekvárt. Ott volt sparhelt, üstház, tehát nem nulláról kellett kezdenem, amikor Taliándörögdre költöztem. De azt megtapasztaltam, hogy mennyire más a közeg. A Szentesről – egy dél-alföldi környezetből – vitt szokások nagyon mások, mint az ezerháromszáz éves történelemmel rendelkező dél-bakonyi bányászfalué. Nagyon érdekes, mert először úgy gondoltam, hogy ez a két pont ütközik, utána pedig már azt éreztem, hogy inkább bővít. Gond csak akkor van, ha versenyeztetni akarjuk ezeket a kultúrköröket. 

Elbeszéléséből kiderül, hogy jó példa erre: a Dunántúlon vagy például a Bakonyban magától értetődő, hogy disznóvágáskor rendfán – azaz egy faszerkezetre felfüggesztve – bontják a disznót. Viszont az Alföldön, ahol nem volt egyszerű beszerezni ezeket a nemes fákat, keményfákat, asztalos-alapanyagokat, ott földön, fekvő helyzetben bontottak. Ugyanolyan minőségi feldolgozást végeznek mindkét helyen, csak az Alföldön más verzióban. Egyik sem rosszabb a másiknál. Ettől színes az életünk. 
A falusi disznóvágásnak nem az a titka, hogy hány kilós a sertés, hanem, hogy együtt van a család, ez olyan rezonancia, amely csak a fizikai valós találkozásokban erősödhet. 
Ezek a különbségek alkotják a kaleidoszkóp darabkáit: az, hogy hol, mennyi borsot tesznek a levesbe, hogyan imádkoznak, milyen könyveket szeretnek, mi­lyen savanyúságot csinálnak. 
A vidékiek talán praktikusabbak a városi embernél, mert közelebb vannak a természet rendjéhez. Egy tanyán nincs szemét és nincs pazarlás, mindent felhasználnak, mert meg kellett tanulniuk ahhoz, hogy életben maradjanak. Tanyán egy sertésnek az utolsó porcikája is földolgozásra kerül, hozzáteendő, hogy nem csak gasztronómiai szempontból, az inakból, bőrből például szappant főznek. 
Az életben maradás nagyon fontos alapszabály, tisztelni kell a természetet. Magyarországnak csodálatos táplálékai és tápláléklelőhelyei vannak, és ezt vidékben régen felismerték és éltek is vele. A természet most is rengeteg ilyen kincset rejt magában. 
 

*

 
– Mi az, amire ráhatásunk van? 
– Azt tudjuk tenni, hogy elmeséljük a komplex történetünket és elvisszük oda, ahol fogadnak bennünket. Persze ebben a filmemben is van humor, lehet mosolyogni, lehet kacagni a helyzeteken, de alapvetően, ha az egész korszak üzenetét nézzük, akkor inkább a keserédes kategóriába helyezném a Brigádnaplót, amelyben az amatőr szereplők ugyanolyan profin játszanak, mint a színészek. A lelkesedés csodákra képes. 
Az érzelem nagyon érdekesen áramoltatta azokat, akik együtt forgattak. 
Volt, aki igazából csak egy vagy fél napot tudott jelen lenni, mégis hatott az egész filmes közösségre, a közös munkára. 
– A tanya fogalmában érzem hasonlóan ezt az egymásra építkezést, ahol többnyire három generáció élt együtt. Van még olyan tanya, ahol nincs villany, nincs víz, de van kút, és mégis léteznek, tudnak ugyanolyan teljes életet élni, mint egy nagyvárosi közösségben. Vállalják azt, hogy földúton, sárban másfél kilométert gyalogolnak, és hazamennek, az azt sugallja, hogy a helyükön vannak – véli Szőke András, majd bevallja: – Én is éltem Budapesten, és azt éreztem, hogy a városi létezésnek kevesebb az egyéni felelőssége. A „titkos-falu” mégis ott rejtőzhet a nagyvárosokban, mert a fővárosnak is van „Gazdagrétje”, Miskolcnak „Avasa”, Szolnoknak „Gyík utcája”. Falusi környezetben csak ideig-óráig veszhetsz össze a szomszéddal, mert akkor legközelebb nem lesz traktor, vagy amikor a tűzifát be kéne hordani, két emberrel kevesebb segít. Föl kell vállalni a felelősségét a közösségi létezésnek, mert különben nem működnek a mindennapok.