Szelídüljön a világunk

Ahogy a nagymamám szokta mondani: a halottas ingnek nincs zsebe. Előbb-utóbb számolni kell azzal, hogy az Úristen majd hazahív, és ezeket a tárgyakat nem tudom magammal vinni – mutat körbe kétszobás otthonában Beer püspök. A barátságos lakás falain, a festmények és emlékképek közt itt-ott „lyuk” tátong, és a könyvek is sokkal szellősebben sorakoznak a polcokon, mint korábban…

De menjünk sorjában!

Dr. Beer Miklóst 2003-ban nevezte ki II. János Pál pápa a Váci Egyházmegye élére, és tizenhat éven át szolgált a jelmondata szerint: „Rendületlenül a hitben.” Öt esztendővel ezelőtt kapta meg Rómából a felmentését, Marton Zsolt vette át a munkáját. A püspöki cím a nyugalomba vonulás után is megmarad, így tiszteletünk jeleként a megszólítás is. Beer püspök 2019 nyarán azt tervezte, hogy 76 évesen beköltözik Verőcén a Migazzi Kristóf Idősek Otthonba. Az intézményt az egyházmegye tartja fenn, „világiak” mellett idős lelkészek és szerzetes nővérek élnek ott. Kiválasztotta a leendő kis szobáját, másnap ki is meszelték, meséli a püspök, ő pedig abban a reményben gondolt a közelgő költözésére, hogy a kastélyépület ősi parkjában hosszú sétákkal, sok olvasással és csendes elmélkedéssel tölti majd hátralévő napjait.

– Már a csomagolás hajrájában jártam, mikor az egyik munkatársam megemlítette: Nagymaroson, az egyházmegye támogatóközpontjában üresen áll egy kétszobás lakás. Püspökségem idején vettük meg az épületet, amelyben azóta a Szent Lőrinc Szociális Szolgáltató működik, a Váci Egyházmegye Szamaritánus Szolgálat Intézményfenntartó Központjának intézményeként. Munkatársaink többek között házi gondozást végeznek, a fogyatékos gyerekeket hordják a környékről a váci speciális iskolába, napközis nyugdíjasklubot működtetnek, délben ételt osztanak. Megfogott az a gondolat, hogy munkatársaink és gondozottjaink közelében élhetek, úgyhogy szívesen elfogadtam ezt a kis lakást. Óriási szerencsém volt abból a szempontból is, hogy a következő év tavaszától kezdődő Covid-járvány alatt itt, a Duna és a Börzsöny közelében nem éreztem meg annyira a bezártságot, mint a kijárási-látogatási tilalom alá került idősotthonok lakói. Azóta pedig egyre több feladat talált rám.

Köztudott, hogy az egyházak paphiánnyal küzdenek, úgyhogy jól jött Nagymaroson a nyugalomba vonult, de rendkívül jó karban lévő püspök segítsége. „Ne térdepeltesd, hanem focizz velük!” – ez volt a szomszédos Zebegényben született és felnőtt Beer Miklós atya pedagógiai módszere, amikor pappá szentelése (1966) után sokáig a Duna túlsó partján, Pilismarót és Dömös plébánosaként tevékenykedett. Később, immár püspökként minden napját a váci uszodában kezdte, sokat kirándult a hegyekben. Uszodába járni már nincs ideje, mondja, de változatlanul vigyáz az egészségére: a napot reggelente negyedórás talajtornával indítja, jó időben biciklivel jár mindenhová, és nyaranta a Dunában úszik.

– Kialakult az évek alatt, hogy rendszeresen misézem a környéken, Nagymaroson kívül Kismaroson, Szobon, Zebegényben és Vámosmikolán; betegekhez járok, jegyespárokkal beszélgetek, összeadom őket, és sajnos egyre többet temetek, a héten eddig mindennap, és pénteket írunk. Ezenkívül van két pártfogoltam, az egyik a Csillag-, a másik a márianosztrai börtönben tölti büntetését, rendszeresen hívnak telefonon, skype-on is beszélgetünk – bár ez nagyon nehéz szolgálat, rendkívül mély lelki élményt jelent. Nincs olyan napom, hogy ne jönnének hozzám látogatóba, közben rengeteg telefonhívást kapok, és szinte beleszédülök a Messenger-üzenetekbe. Mégis, én ezt úgy fogom fel, hogy amíg az Úristen tud használni valamire és bírom erővel, addig csinálom.

A sokasodó hívásoknak és látogatóknak tudjuk a magyarázatát, hiszen minket is Beer Miklós Facebook-oldalának egyik februári videóbejegyzése hozott Nagymarosra. „Szeretettel hívok, várok mindenkit ide, az otthonomba, hogy nézzen körül, és ami megtetszik, azt szívesen odaadom” – hangzott el az invitálás. A püspök azzal indokolta a nagylelkű felajánlást, hogy amikor majd egyszer (az egészsége megrendülése esetén) idősek otthonába, egy kis szobába költözik, vagy a kórházi ágyon fekve már nem lesz szüksége arra a sok tárgyra, amely felhalmozódott körülötte.

„Szeretném továbbadni azokat a könyveket, képeket, szobrokat, dísztárgyakat, amelyek a hosszú évek alatt összegyűltek, amelyeket sok-sok kedves ismerőstől, baráttól, tanítványtól kaptam. Őrzöm a kedves emlékeket, az ajándékozók személyét, de tudomásul vettem, hogy ezekre már nincs igazán szükségem” – magyarázta ötletét a videóban, és megköszönte előre is mindazoknak, akik a lakását „átrendezik”.

A püspök örül annak, amikor új gazdát talál a tárgyainak. Mint mondja: minden eladó. Ha egy-egy tárgyért pénzadományt kap, azt a rászorulóknak adja tovább.

– Hihetetlen, milyen forgalom lett nálam, erre nem számítottam, szerte az országból sokan jöttek már. Már másnap jelentkezett valaki, hogy szeretné azt a régi telefont az íróasztalomról, ami a felvételen látszott – osztja meg tapasztalatait. – A tárgyak nincsenek beárazva, mindenki annyit dobhat a kitett perselybe, amennyit gondol. A pénz a Szent Ferenc Szegényei Alapítványnak megy, amit öt évvel ezelőtt néhány barátom segítségével hívtunk életre, ezen keresztül kapcsolódunk be a Magyar Máltai Szeretetszolgálat felzárkóztatóprogramjába. Két nógrádi falu, Szalmatercs és Ságújfalu zömében cigány rászorulóit patronáljuk. A tárgyakért kapott pénzből eddig már négy családon tudtam segíteni. Egy kedves asszonyról kiderült, hogy rákos, a férje elhagyta, három gyerekkel maradt egyedül, egy másik esetben a család még mindig a devizahitel-csapda terhét nyögi…

Nemcsak hívők keresik fel a püspököt, hanem olyanok is, akik rajta keresztül szeretnének támogatni egy nemes kezdeményezést. Merthogy dr. Beer Miklós személye hiteles előttük. Mindig is bátran élen járt a szemléletformálásban, például, amikor 2016 szeptemberében a vasárnapi mise végén a váci katolikus egyházmegye papjai felolvasták a püspöki körlevelét, amelyben cigány testvéreink elfogadására és megsegítésére kérte a híveket.

– Számítottam akkor arra, hogy soraim nem maradnak visszhang nélkül, és az élesen eltérő vélemények megosztják még a paptársaimat is. Megértem, hogy sok ember nem akar a magáén kívül újabb gondot a nyakába venni, csak hát akkor fel kell tennie a kérdést: mitől is keresztény ő? Csak vallásos, aki templomba jár, imádkozik és tartja az egyházi ünnepeket, vagy pedig hívő is, aki Jézus tanítása szerint él? Régóta szembesülünk azzal, hogy a népességen belül a cigányság aránya gyorsan emelkedik, ami tovább növeli a meglévő feszültségeket. Szerintem ez az egyik legégetőbb társadalmi problémánk, amire csakis oktatással, munkahelyteremtéssel és szociális körülményeik­ javításával együtt lehet megoldást találni. Ferenc pápa kezdettől fogva arra kér mindannyiunkat, hogy az elesettek, a hátrányos helyzetűek, a szegények legyenek gondolkodásunk előterében.

Sokakban az a nagy kérdés: hogyan fogjanak hozzá? A püspök szerint egyszerűbb a válasz, mint gondolnánk: ha mindenki csupán egyetlen rászoruló családot felkarolna a lehetőségei szerint, folyamatosan segítené őket, a bajban nem engedné el a kezüket, máris óriásit lépnénk előre. Rengetegen megtehetnék ezt, mégsem teszik. Miért? Mert e nemes cél érdekében talán kicsivel szerényebben kellene élniük, szabadulni az érdekek és a haszon fogságából.

Legelőször is sikerült létrehozni az úgynevezett jelenlétházakat, ahol folyamatosak a foglalkozásaik:– A legkisebbeknek és szüleiknek mozgásfejlesztő szakember ad tanácsot, szükség esetén odahaza is; a kismamák a baba-mama klubban cserélnek tapasztalatot; a gyerekek korrepetálása mellett társasjátékklubot, táncházat és ügyességi foglalkozásokat is szervezünk számukra. A ruhaadományokból börzét tartunk, a jelenlétházakban fiatalok és idősek egyaránt igénybe veszik mosógépünket. Nemrég új, egészségügyi szolgáltatással bővült a tevékenységünk: a szeretetszolgálattal együttműködve vérvételre és EKG-vizsgálatra is alkalmas orvosi busz érkezik kéthetente a ságújfalui jelenlétpontra, ahol szakápoló, valamint webkamerán keresztül orvos áll térítésmentesen a helyiek rendelkezésére, szükség esetén beutalót is kapnak szakrendelésre. Továbbra is népszerű az élelmiszerbank-program Szalmatercsen, ahol egyébként zajlik a jelenlétház bővítése.

Újra és újra hangsúlyozza: a gyerekek nem választhatják meg, hová születnek, így a rászoruló cigány gyerekek sem tehetnek róla, hogy óriási hátránnyal indulnak az életben. Szerinte a keresztény identitás „lakmuszpapírja” az is, hogy miként állunk a peremen élők ügyéhez. Örömre ad okot, hogy egyre többen megértik a fölzárkóztatás fontosságát, de a társadalomban összességében még mindig nincs meg a kellő szolidaritás.

– A pandémia idején hittem abban, hogy az emberek az otthonaikba bezárva elgondolkodnak és ráébrednek arra, hogy nincs értelme a habzsolásnak, a fogyasztói életstílusnak. Nagy csalódásként éltem meg, hogy a járvány múltával ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Azt érzem, hogy a közelünkben dúló orosz–ukrán háborúból se tanulunk igazán, ehelyett megszoktuk a helyzetet. Ferenc pápa ezt úgy fogalmazza meg, hogy a közömbösség kultúrája terjed: a háborúkról, a természeti katasztrófákról, a harmadik világ éhezéséről és nyomoráról sokan úgy gondolják, ez nem az ő problémájuk, mi közük nekik mindehhez?!

Világosan látszik, hogy a társadalmunk gondolkodását, szemléletét nem tudjuk megváltoztatni egyik napról a másikra, de az Úristen nem is vár többet, csak annyit, hogy a saját kis környezetünkben egy kicsit legyünk mi a kovász. A személyes példamutatás óriási húzóerő tud lenni.

– Tudja, gyerekkoromban szerény körülmények között éltünk – apám és nagyapám is meghalt a II. világháborúban, aztán 1951-ben kitelepítettek minket az anyámmal –, mégis jobban összetartottak a családok, és többet segítettünk másoknak is, mint napjainkban. A mai társadalom önpusztító. Miért folyton azon törjük a fejünket, hogy mit miért nem teszünk meg – ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, mit hogyan tudnánk megtenni? A saját tapasztalataimból kiindulva talán jobban együtt tudok érezni a hátrányos helyzetű emberekkel, éppen ezért felelős is vagyok értük.

Búcsúzóul egy szovjet töltőceruzát kapok. Stílusos ajándék egy íróembernek! Egykori orosztanárként könnyű kibogarásznom a megfakult gravírozott cirill betűkből Leningrád nevét – így kap a véletlen folytán újabb érzelmi töltetet az emléktárgy.

– Örülök, hogy közzétettem azt a videós felhívást, nagyon sok megindító találkozásnak lehettem részese ezekben a hetekben. Nyugdíjasként megengedhetem magamnak azt a passziót, hogy ráérősen beszélgetek az emberekkel. Például szombatonként lemegyek a piac­ra – úgy, mint annak idején Szókratész –, már messziről integetnek: püspök atya, félretettem néhány fürjtojást. Ötödik éve lakom itt, és azt hiszem, hogy elfogadott ez a kisváros, mindig elhívnak a rendezvényekre, augusztus 20-án díszpolgárrá választottak. Talán még részt tudok venni egy ideig abban, hogy szelídüljön a világunk. Hogy az emberségünk gazdagodjon, ne az anyagi jólétünk.