Távol a kaptafától

Újpesten mindennap volt egy óra, amikor a tímárműhelyekben szellőztetett a bőrgyár, olyankor furcsa szagok keveredtek a levegőben. De ez már emlék. A Táncsics Bőrgyár helyén lakópark épült a Duna Cipőgyár területén, amely az 1960-as évek derekán az európai nagy cipőgyárak közé tartozott, és négy és fél ezer dolgozója évi 4,5 millió pár cipőt gyártott, most ipari központ található, motorjavító, vagyonértékelő, csőpostatervező dolgozik, de található világítástechnikai, grafikai stúdió, reklámajándék-készítő, harisnya-nagykereskedő, valamint háztartásitermék-importőr is. A nagyvállalatok, a Tisza, a Savaria, a Minőségi Cipőgyár, de a közepesek is, mint az Alföldi, a Bonyhádi, a Debreceni, a Duna Cipőgyárhoz hasonló utat jártak végig. Amíg a '80-as évek végéig a magyar cipőipar éves termelése 45 millió pár cipő volt, addig 2008-ra a termelés a töredékére csökkent, mára pedig néhány tízezres nagyságrendű. 
Néhány utcányi rövid sétát követően megállok a Bőrfeldolgozó-ipari Középiskola és Szakiskola egykori épülete előtt. Az iskolában húsz éve még bőrdíszműves, cipőkészítő, cipőfelsőrész-készítő, szíjgyártó-nyerges, bőrtárgykészítő és ruházati kereskedő képzések közül lehetett választani. Bezárták. Őrzött terület, évtizede kiadó. 
Hogy mi történt a magyar cipőiparral, arról találó gondolatokat olvastam az Amerikai-Magyar Hírújság internetes portálján, így számol be Felleg Zsolt és Morvay László erről a húsz-harminc éve kezdődött leépülési folyamatról: „Létezett a cipőgyár, és ezerszámra ontotta magából az olcsó és jó cipőket. Ontotta Pestnek és Budának, ontotta az összes vármegyénknek, és ontotta a környező baráti országoknak. Annyit gyártott, amennyit kellett, mert rengeteg cipőt tudott legyártani egyetlen hónap alatt. A cipőgyárban sok ezren dolgoztak, és nem volt munkanélküliség. Mitől tűntek el, hogyan nyelte el a föld a cipőgyárakat, miért mentek tönkre, ez itt a kérdés. Még a szorgos kínai gyártók sem tudják erre a választ. Ők önhibájukon kívül letaglózták az európai, velük az élen a magyar cipőgyárakat is. Ők ontották az olcsó cipőt. A cipők előállítása Kínában mindösszesen száz magyar forint darabonként. Ez nem cirkuszi mutatvány, ezt jól és alaposan kitalálták. Hogyan csinálják? Nem tudom. Egy biztos: száz forintért előállítanak egy nem is rossz cipőt, és ezer forintért eladják az európai képviselőknek. Az európai képviselők továbbadják kétezer forintért, és a boltokban máris lehet kapni a száz forintért előállított kínai cipőt háromezer forintért.” 
 
Az egykori gyárterület, a bezárt középiskola megtekintése után Újpesten, a cipőgyártás régi körzetében, a Baross utcában egy bőr alapanyagokat árusító üzletbe térek be. Színes, nagy tekercseket tárolnak az ipari polcokon. Egy késtokhoz készítene bőrtokot csikóbőrből egy úr – készségesen kalauzolja a bőrbirodalomban a tulajdonosnő. 

– A covidos bezártság alatt csináltam magamnak hobbiból négy kést, most a tokok készítését határoztam el – mondja az idős férfi, aki Ceglédről vonatozott a fővárosba, a pályaudvarról pedig idebuszozott. Csak ezért kelt útra. – Drága bicska lesz – mondja derültséget keltve a férfi, aki a villamosiparban dolgozott, tehát a vasasszakmához semmi köze. Látja a kérdőjeleket a szememben, s azért mondja. – Acéllapot vá­­sá­­roltam, kivágtam belőle a késeket, s hetekig reszelgettem, míg kész lett. 
– A közelben, a Károlyi-udvarban volt a cipőalapanyag-boltunk, ahol sok bőripari vállalkozás székelt, a cipőgyártók nagy része hozzánk járt, majd' tizenhat éve költöztünk ide át, éppen akkor zárhatott be a bőripari középiskola – mondja a tulajdonosnő, Bognár Szilvia. Magyarázza: azt szoktuk mondani, hogy a hanyatlás onnan számít, amikor a Budapest Sportcsarnok leégett, az 1999 decemberében történt. A kettőnek nincs köze egymáshoz, de az az időszak bizonyult mérföldkőnek. Csatokból, talpakból, sarokból, bélésanyagból, cipőbőrből már nem lehetne megélni, ezért a profilunk változott, bár maradtunk a bőrnél, cipő, táska, öv, színházi kellék a mi világunk – teszi hozzá. 
Bognár Szilvia eredetileg közgazdász, cipős cégnél dolgozott nagykereskedelemben, mint magánember rajongott a cipőkért. Hát így kezdődött. És most? Az asztalán műanyag szerencsemalacok csordája. – Sok a malacka, mert szerencsét hozhatnak – magyarázza. Aztán megjegyzi: a kínaiak először a sertésbőrpiacot tették tönkre. 
Olaszország a bőrimport ura, kereskednek még a németekkel is, a Távol-Keletről nem hoznak be alapanyagot, mert nem jó a minősége – tudom meg. Ámulok-bámulok. Van itt borjúbőr, amely meg van festve leopárdnak, és marhabőr párducosítva. Vízilóbőr, kajmánbőr és krokifarok. Az utóbbit darabra kínálják, húsz-egynéhány ezer forint plusz áfába kerül, övet készítenek belőle a dizájnerek. 
 
Pesterzsébeten működtet cipészműhelyt Szabó Krisz­ti­án, aki alighanem a legfiatalabb cipészmester. Lánggal felhevített snittvassal, majd ampasszal (vésőszerű szerszám) most egy méretre készített cipő talpát és a sarokrészt simítja. Felvisít a csiszológép, amint bekapcsolja. A vitrinben régi tankönyv a jobb láb csontjainak belső oldalnézetével. Ha a bérházban leengedik a szennyvizet, mellettünk a falban dübörögve ömlik alá. 

A pultnál, ahol a megrendelést felveszik, alig fér el két ember. Mindent vállalnak: ragasztást, foltozást, talpalást, sarokjavítást, festést, bélelést, szártoldást, szárszűkítést és -levágást, cipőfejtágítást hosszában és széltében, csúszásgátló felragasztását, valamint új cipő készítését akár egyedi elképzelés alapján is. Szabó Krisztián szülei a hatvanas évektől cipészek, édesapja a Duna Cipőgyárban, majd a Divatintézetnél dolgozott, édesanyja a Fővárosi Mérték Cipőnél, amelynek negyven szaküzlete volt. Minden kapualjban volt egy cipész, s annyi gyár, hogy válogatni lehetett az állásajánlatok között. 
Krisztián 1992-ben tette le a cipész-, 1998-ban a cipőfelsőrész-készítő szakmunkásvizsgát, 2011-ben a mestervizsgát. Néhány éve még segélykiáltást fogalmazott meg a szakma érdekében, s elküldte néhány minisztériumnak. Mindenhonnan a nemzetgazdasági minisztériumhoz irányították. Onnan is egy diplomatikus válaszra futotta. 
A fiatalember tudta, hogy egy levél nem váltja meg a világot, még a bőr- és cipőipart sem menti meg a további hanyatlástól. „A rendszerváltás utáni évtizedekben megrendítő volt látni a szakmában lezajló leépülést, tapasztalni az ismétlődő nehézségeket, amikor újabb és újabb szakmai kapcsolatok, források szűntek meg” – írta akkor. 
Ortopéd cipők sorakoznak a felső polcokon. Van, aki három darabot rendel, mert az egyik lába járógépes, jobban koptatja a lábbelit. Krisztián először méretet vesz, kialakítja a Manuál-, Louis- vagy Német-féle kaptafát, arra készíti a felsőrészt, majd a talpat, s merevítésekkel összedolgozza. Most egy szép marhabőr cipővel kezd dolgozni. Magasított, esküvőre lesz. A vőlegény és a menyasszony egyformán magas, de úgy gondolták, legyen közöttük az oltár előtt állva némi magasságbeli különbség. Olykor két centi is számít. 
Néhány évtizeddel ezelőtt nagy divatja, hagyománya volt az úri szabóságnak, a mérték után készült ruházatnak. Ezzel a lehetőséggel napjainkban is élhetünk. Üzletében egy személyes beszélgetés alkalmával egyezteti az elképzelést a funkcionális és kényelmi szempontokkal, és méretre készít cipőket. Az így készült cipő, csizma egyedi, kényelmes és hosszú életű – szemben a tömegtermelés javíthatatlan lábbelijeivel. 
– Egyre többet igényelnek tőlem, mert elfogadható, bár a gyárinál kétségtelenül magasabb áron, 60–170 ezer forint közötti áron ragasztott, varrott minőségi cipőt kapnak – mondja Szabó Krisztián. Az atlétikai világbajnokságra is készített cipőt, sajnos a maga szórakoztatására. Csinált már bicikliscipőt, és egy műremeket Veres Roland többszörös kick-box világbajnok sportoló számára, a lábát szorosan fogó cipellőnek aranyszínű R betű díszíti az oldalát. Vékony bőrből készült lapos talpas csoda. – Mikor megbízott, azt kérte, hogy minél közelebb legyen ahhoz, mintha mezítláb lenne. 
Az egyediesség igénye már felütötte a fejét az ő cipészetében is. Egy karosszérialakatos ismerőse autómárkák nevét hímeztette az ő közvetítésével cipőkre, és tíz éve divat, hogy a kisgyermekek cipőire rajzfilmfigurákat varratnak a szüleik. 
 
Egyre több cipőmanufaktúra neve válik ismertté, akik kis szériás vagy egyedi cipőket készítenek, átmentették a minőségi gyártást: Vass, Bella, GT, Rozsnyai, Buday, Nietsch-Hajmási, Váradi, Mathias. Hírneves miskolci mester Kovács Attila is. Egy ötméteres piton lenyúzott bőre „tekeredik” a miskolci műhelyben egy plafonig érő vastag törzsű fára, arról tanúskodva, hogy a borjú- és marhabőr mellett kívánságra krokodilból, óriásvarangyból, gyíkból, rájából, struccból, víziló és cápa bőréből is készít lábbeliket a mester. Kovács Attila Nagyváradon született, Debrecenből tette át ide az iparát. Számos díjjal öregbítette a szakma hírét. A wiesbadeni Inter-Schuh-Service (ISS) elnevezésű rendezvény a német cipészek nemzeti bajnokságaként indult negyven évvel ezelőtt. Kovács Attila 2007-ben jelentkezett először remekeivel, és rögtön bronz- és ezüstérmet nyert, majd évek során számtalan aranyérmet és különdíjat. Cipőkészítő manufaktúrájában a külföldi és magyar megrendelők fele-fele arányt képviselnek. Sir Roger Moore számára 2010-ben egy klasszikus, barna borjúbőr, gojzervarrott cipőt készített. Futárszolgálattal, biztosított küldeményekkel a világ minden részére szállítanak. Gyakran postáznak Attila cipőt európai luxusszállodák recepcióira is. 
Mezei Zoltánnak Budapest belvárosában található a cipőkereskedése. Egy világmárka cipőit forgalmazzák. A felesége és ő is vendéglátósok: korábban büféztek, zöldséggel kereskedtek, éttermet működtettek, de igazából nem éltek meg belőle. 
– Vágytunk a nyugodtabb életre, hogy a termékünk ne romoljon meg, el lehessen adni másnap is, és ne ellenőrizzenek különféle hatóságok nap mint nap. Véletlen, hogy egykor egy ismerősünk kiment Hollandiába egy darab áhított bizonyos márkás cipőért. Előtte közösen kerestük a márka nagykereskedését, de nem találtuk. Aztán hetekkel később egy büfében éppen brassóit rendeltünk, s megláttuk a kérdéses márka logóját a távolban a falon. Félmillió forintból vettünk tizenegy modelljükből pár cipőt, s úgy kezdtük. 
Astoria, Duna Plaza, Nagykörút. Sok helyütt próbálkoztak, ma már a Rákóczi úti üzletükben 1400 modellt árulnak. Aztán találkoztak az egyedi cipő igényével. 

– A hímzés jött előbb. Kerestem egy olyan embert, aki a vastag cipőanyagba is tudott hímezni, egy ötven év körüli, matyó mintákat készítő hölgyet. A végén már az egész falu varrt, hetente 120 darabot adtunk el a hímzett tornacipőkből, sorban álltak érte a vevők. Sok külföldön élő honfitársunknál a magyarság hangsúlyozása előjött, előfordult, hogy valaki az USA-ban élő fiának, az unokájának rendelt, nemegyszer dupla árat ajánlott, hogy soron kívül megcsinálják nekik. Bankok és italforgalmazók is kértek tőlük egyedi hímzést, magánszemélyek pedig bármit, feliratot, egérkét, szívecskét. Ma már a festett cipők a divatosabbak, filmhőst, címert, házikedvenc képét is ráfestetik a lábbelikre, ha a vásárlók kérik. 
Mezei Zoltán hangsúlyozza, ők a világmárka modelljeit forgalmazzák, azok eladásából származik a bevételük. A hímzők, festők munkájának ára teljes egészében a kézműveseket illeti. 

„A kínai gyártókat ne hibáztassuk, mert szorgalmas, dolgos emberek, nekik is meg kell élniük, és kétszer annyit dolgoznak, mint az európai átlag. Hogyan tudunk ezek után mi is megélni, és tovább gyártani olyan magyar cipőket, amelyek ötévi használatot kibírnak? Egyetlen módja van ennek, hogy a vásárlók, ha megengedhetik maguknak, minden harmadik olcsó kínai cipő után vásároljanak egy magyar terméket, egy magyar cipőt. A magyar cipő biztosan bőrből lesz, és sokszor teljes egészében kézi munkával készítették. Egy cipőkészítő szakmunkás négy napig is dolgozik egyetlen pár kézzel varrott cipőn. Ez a cipő sokáig fogja szolgálni a gazdáját, és nem kell minden fél évben újat vásárolni” – olvasható még az Amerikai-Magyar Hírújság internetes portálján egy sokak számára hasznos tanács. Jegyezzük meg: nem minden kínai termék rossz vagy átlagos, a világcégek is gyártatnak velük. De ha a magyar kézművesipar valami módon csatlakozni tud a piacukhoz, már az is jó.