Egy életre szól a Lámpás

Maris! Egyenesen jár! Kihúzza magát! Büszke magára! – a szobaajtón ez a kedves felirat emlékezteti és biztatja lakóját a Fénysugár otthonban. Az alapítvány egyik legújabb intézményében járunk, egy évvel ezelőtt tavasszal adták át a gödi Árpád utcában. Ottjártunk idején a Fénysugár nyolc, értelmi fogyatékossággal élő lakója mellé még körültekintően keresték „a puzzle kilencedik darabját, aki minden tekintetben szépen illeszkedik ebbe a jól működő közösségbe” – mondja Varga Zoltán, miközben végigkalauzol a há­­rom lakószintes családi házban.

Ebédidőben érkeztünk. Az otthon néhány középsúlyos állapotú lakója üli körbe az asztalt – a 27 éves Réka köztük a legfiatalabb, míg Zsuzska több mint 70 –, a többiek ilyenkor a munkahelyükön dolgoznak. Minden közösségnek van egy négy-öt fős, állandó segítő csapata, amelynek tagjai egymást váltva folyamatos felügyeletet biztosítanak, most épp Virág segédkezik az étkezésnél. Rajtuk kívül rendszeresen jönnek még az önkéntesek, akik például programokra viszik a patronáltakat.

– Tévedés ne essék: ez nem teljes kiszolgálást jelent – jegyzi meg kísérőm. – Az az alapvetésünk, hogy mi például nem elkészítjük helyettük a reggelit, hanem megtanítjuk őket reggelit készíteni. A lakókat is bevonjuk a házimunkába, természetesen mindenkit olyan mértékig, amit biztonsággal el tud látni.

Újabb vendég érkezik: Lak Gábor atya, a lámpik (így hívják magukat a Lámpás ’92 Alapítvány nagycsaládjának tagjai) fiatal lelkipásztora, aki hetente ellátogat a gödi és a valkói otthonokba. A közösségi létet átjárja a hit, ez is kiváló terepe a társadalmi beilleszkedésnek. Kiderül, hogy a lakók közül többen misére is járnak, körmeneten ők viszik a zászlót, Mikulás-napon pedig Beer Miklós, a már nyugalomba vonult váci püspök atya öltözött be Miklós püspöknek, rendkívül hitelesen alakítva a szerepet!

Különleges, ötrétegű kézműveskereszt lóg a falon, személyesen Tuzson Bence, a térség országgyűlési képviselője (azóta igazságügy-miniszter) tette fel a házavatón – „a mieink készítették”, büszkélkedik Varga Zoltán. Szintén az ünnepségre kapták a kézzel hímzett házi áldást, ami, bizony, egy férfi keze munkáját dicséri: János a valkói Vackor otthon lakójaként így üdvözölte a frissen beköltözőket. Az itt élők fényképeiből készült az életfa – Csilla fotója sajnos fekete keretben. Down-szindrómásként szép kort ért meg, és egy összetartó, szerető közösség részeként ment el.

A Lámpás '92 Alapítvány azzal a céllal jött létre több mint harminc évvel ezelőtt, hogy értelmi fogyatékossággal élőknek nyújtson kiscsoportos lakóotthoni ellátást. Ez a terv a kilencvenes években abszolút újdonságnak számított, merthogy akkoriban még jellemzően nagy intézmények látták el a fogyatékkal élőket – legyünk őszinték: a külvilágtól elszigetelve, nem ritkán egy régi kastélyépületbe bezárva.

– Az ötlet az egyik gyermekkori barátom édesanyjától származik – mesél a kezdetekről irodájában Varga Zoltán. – Ő akkoriban egy értelmi fogyatékossággal élőket ellátó nagy intézményben dolgozott, és lehetősége nyílt arra, hogy nyugat-európai tanulmányutakon vegyen részt. Az alapítványt a tapasztalatai alapján hozta létre néhány bátor szociális szakemberrel. Főleg az állami gondoskodásban nevelkedő, enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékkal élőkre fókuszáltak, őket költöztették először egy gödi családi házba.

Varga Zoltánnak (az említett barátság révén) már fiatalkorában lehetősége nyílt arra, hogy megismerkedhessen értelmi akadályozottsággal élő fiatalokkal. Sorkatonai kötelezettségét is a Lámpásnál teljesítette polgári szolgálatosként (nem mellesleg így az akkoriban még hosszúra növesztett hajától sem kellett megválnia), és hamar kiderült, hogy a tanult vendéglátós szakmáját is jól tudja hasznosítani náluk. Az alapítvány ellátott­jait elvitte a Gundel Károly szakközépiskolába, ahol tárt karokkal fogadták őket: a fiatalok tankonyhákon dolgozhattak, konyhai segéderőkké képezték őket.

Kezdetben Varga Zoltán főállása mellett segítette a lámpik foglalkoztatásának ügyét. Aztán idővel átigazolt az alapítványhoz, „merthogy itt mindennap új lehetőségeket teremtünk”, s ma már az alapítvány elnökeként tevékenykedik. A civil szervezet jelenleg 19 intézményt működtet, a kis létszámú lakóotthonok mellett van gyermekvédelmi intézményük (családok átmeneti otthona) és úgynevezett támogató szolgálatuk is. Ez utóbbi keretében olyan családokhoz járnak ki segíteni, ahol fogyatékossággal élőt látnak el – például a dunakeszi térségben három akadálymentes ­autóval hordják a gyerekeket iskolába, fejlesztésekre, így tehermentesítve a szülőket. Főleg Budapesten és a fővárosi agglomerációban, valamint Fejér vármegyében vannak jelen.

– Az a célunk, hogy ellátottjainknak minél teljesebb életet biztosítsunk, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a társadalom számára is hasznosnak, egy csapat értékes tagjának érezzék magukat. Ezt az érzést pedig leginkább a munka által élhetik meg. Erre a felismerésre jutva kezdődött el két évtizeddel ezelőtt az alapítványunk foglalkoztatási és művészeti programja. Egyrészt létrehoztunk olyan kézművesműhelyeket, ahol a lámpik izgalmas mesterségeket tanulhatnak, másrészt segítjük őket abban, hogy megállják a helyüket a nyílt munkaerőpiacon; dolgoznak többek között hipermarketekben, asztalosipari vállalatnál és takarítócégnél is.

A Lámpásra jellemző a folyamatos útkeresés, így a foglalkoztatás terén sem a kitaposott mezsgyén haladtak. Olyan kézművesműhelyeket hoztak létre, ahol patronáltjaik egy lélektelen gyártóüzem helyett megélhetik az alkotás örömét. Ehhez kezdetben Erdélyből hívtak oktatókat, a segítségükkel kihalt mesterségeket keltettek életre. Munkatársaik például nem seprűt kötnek, hanem gyékényt fonnak, és rongyszőnyeg helyett tiszta gyapjú termékek kerülnek ki a kezük alól.

– Az egyik legfontosabb feladatunknak azt tartom, hogy minél izgalmasabb és változatosabb munkákat tudjunk adni. Hazai formatervezőkkel és dizájnerekkel karöltve olyan termékeket találunk ki, amelyeket nem szánalomból vesznek meg az emberek, amiatt, hogy egy értelmi sérült készítette, hanem valóban tetszik nekik, és kelendőek a piacon.

A Toboz utcai kézművesműhelyben járunk. A legnagyobb asztalnál a férfiak szorgosan csiszolnak, a mécsestartó alsó farészét. Gábor a versírási és dobolási szenvedélye mellett részletesen elmeséli, hogy – a bőrözéstől az olajozáson át a csavarozásig – milyen munkafázisok következnek még addig, mire összeáll az alapítvány egyik legkeresettebb márkája, a L’umina dizájnlámpacsalád egyik tagja.

Kátya és Marcsi gyékényt fon; István, a „gyapjúszövés Paganinije” éppen az alapanyagokat rendszerezi a megrendeléshez. Mária nyolc évig egy hipermarketben dolgozott, ám az egészségmegromlása miatt változtatni kényszerült, nemrég került ide; szerencsésnek érzi magát, a szerelmével együtt lakik az Árpád utcában. Vele együtt Katalin is optikai lencsét csiszol, ő 14 éve dolgozik itt, előtte egy évtizeden át egy étteremben. A nagymamája nevelte, és vele élt a haláláig. Nagyon hiányzik a szeretett családtag, de szerencsére az alapítvány lakóotthonában sok barátra talált. A többiek is mind tele vannak élményekkel és tervekkel, utazásokról, hobbikról és közös programokról mesélnek, képeket mutatnak.

– Apropó, optikai lencse! Ez is egy igazi sikertörténet, pedig a kényszer szülte az ötletet – meséli Varga Zoltán. – Mivel új alapanyagokra nem volt pénzünk, elkezdtük kutatni, hogy partnereinknél és az ismerős cégeknél a gyártásuk során milyen felesleg, hulladék keletkezik, amit mi új életre kelthetünk. Az egyik legnagyobb optikai cégtől olyan selejt szemüveglencséket kaptunk, amelyek megsemmisítése csak pluszterhet jelentett volna a vállalatnak. Pár tervező és kézművesmester ötletelésbe fogott, és megszületett az egyedi virágos ékszerkollekciónk. Ehhez a lakóotthonaink kertjében ültetett virágokat használjuk fel, ezek préselve kerülnek a lencsékre, cseppet sem mellesleg a virággondozással újabb lakóinknak tudunk munkát adni.

Az elnök nem győzi sorolni a megrendeléseket. Az alapítvány egyik műhelyében készült az „Érték vagy!” minisztériumi díj: ebben a tölgyfát, a plexit és a fémet ötvözték izgalmasan egy fogyatékossággal élő ujjlenyomatrészletével. A Helikon Kastélymúzeum megbízásából készített Helene ékszerkollekció a Festeticsek virágszimbólumát, a kálát jeleníti meg. Terveztek már ékszereket az Alfa Romeónak, és nemrég írtak alá megállapodást Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhellyel és a váci egyházmegyével: a turizmusfejlesztés jegyében egyedi egyházi ajándéktárgyakat találnak ki és valósítanak meg. Nem egy termékük eljutott már ajándékként a szentatyához is.

Varga Zoltán irodáját bármelyik galéria megirigyelhetné! A falak ugyanis telis-tele vannak képzőművészeti alkotásokkal, amelyek ráadásul rendszeresen újaknak adják át a helyüket. Mindet lámpik készítették az alapítvány művészeti programjának keretében.

– Ennek a kezdeményezésünknek a lényege az értékek mentén történő bemutatkozási lehetőség, és nem valamiféle terápia. Az értelmi fogyatékossággal élő, tehetséges emberek ugyanis a képzőművészet eszközei­vel pontosabban ki tudják fejezni a gondolataikat, érzéseiket, mint szavakkal – magyarázza az elnök.

Onnan indult el az egész úgy két évtizeddel ezelőtt, hogy az egyik lakóotthonuk szociális szakembere történetesen kortárs képzőművész is volt, most pedig már négy-öt éve Kárpát-medencei képzőművészeti programról beszélhetünk, hazai és határon túli partnerekkel. Folyamatosan szerveznek alkotóműhelyeket; a legnagyobb nyári művészeti tábort mindig a Börzsöny szívében, Kemencén tartják, ahol mindennap más ismert képzőművész – közülük többen Munkácsy-díjasok – dolgozik a kismaestróikkal. A megszületett művekből kiállításokat tartanak, ezzel is bemutatva különleges alkotóik életét és művészetét.

– Egy újabb nagy álmunk megvalósításán dolgozunk: Kemencén egy nemzetközi művészeti, turisztikai központ létrehozásához várjuk a támogatókat.

Krisztina egyik alkotása is a falon lóg. Egy balatoni hajó ablakából fotózta le, majd festette meg a tájképet, a kerek ablakkeretbe helyezve a kompozíciót. Az első fecskék egyike ő a képzőművészeti programban, fest szénnel, akrillal, olajjal, szívügye a hagyományőrzés, megtanulta a gyékényfonás többféle mintáját, beszélgetésünk közben épp díszkötelet vert a L’umina lámpához.

– Az ellátottjaink 80-85 százaléka állami gondoskodásban nőtt fel, de a lakóinkon túl járnak hozzánk dolgozni „kívülről” olyan értelmi fogyatékossággal élők is, akik családban élnek – mondja Varga Zoltán. – A Lámpásnál nagyon hosszú a várólista, de az mindenképpen jó hír, hogy egyre több szülő időben kezd el azon gondolkozni, mi lesz a sérült gyerekükkel később… A Lámpás egy életre szól. Az elmúlt több mint három évtized alatt az alapítvány egykor fiatal gondozottjai megöregedtek, és azzal is tisztában vagyunk, hogy az ő egészségi, mentális állapotuk idővel nagyon gyorsan romlik, ezért a méltó végigkísérés érdekében az első hospice jellegű otthonunk létrehozásán is dolgozunk.

Merthogy a Lámpás név kötelez. Miként a Padlás című musical Lámpás nevű nyolcadik törpéje, a 670 éves, zsörtölődő szellem őrségben állt hét társa védelmében akkor is, amikor azok Hófehérke érkezése után megfeledkeztek róla…