Mimi, itt vagy?

Bőven kijutott neki a testi és lelki megrázkódtatásokból, ő azonban bámulatos akaraterővel és hihetetlen energiával lépked rajtuk túl. A magyar származású kanadai kerámiaszobrász életútja és művészete a létezés drámájában zajlik. Előnyt kovácsol a sokszor kizökkenthetetlennek tűnő állapotából, a kézzelfogható távolságaiban a távolság megélését keresi. Azt a pillanatot, amely időutazásai során értelmet ad az elmúlásnak a létezés drámájában. Kókai Mimi rendkívüli személyiség, akinek nemrég elvesztett férje, Kokó ma is fogja a kezét.

RiportBorzák Tibor2024. 05. 19. vasárnap2024. 05. 19.

Fotó: Németh András Péter

Fotó: Németh András Péter

Adódik a kérdés: mi az idő? Miközben éljük a jelent, haladunk az elmúlás felé. Nekem a most az elengedést, a letisztulást jelenti. Ahogy Danika, a kisfiam mondja: „Mimi, ideje lecsülepedned!” Nem, egyáltalán nem volt nehéz megteremtenem a békémet, mert megtapasztaltam, hogy a fizikai fájdalmat elnyomja a lelki fájdalom, a lelki fájdalmat pedig felülírja a szellemi megtisztulás. Kiürült a képzeletbeli batyum, és van helye benne minden új impulzusnak. Leegyszerűsödtek a gondolataim, s ebben a folyamatban rájöttem, hogy én egy időutazó vagyok. Egyébként már a torontói művészeti egyetemen próbáltam a kerámiaszobraimban megfogalmazni az idő problematikáját, a diplomamunkám is erről szólt. Az időutazás számomra abban a pillanatban kezdődik, amikor hozzálátok az alkotáshoz. S ez egy életen át tart, egészen az elmúlásig – jegyzem fel riportalanyom bevezető önvallomását. 

A kert tele van szobrokkal. Fotó: Németh András Péter


Kókai Mimi, eredeti nevén Kókainé Dávid Emma útja testi és lelki megpróbáltatásokkal van kikövezve. Ma már képes a legfájdalmasabb élményeiről is beszélni, mindjárt sorra vesszük ezeket. Azt is pontosan meg tudja fogalmazni, hogy a múltbéli terhektől megszabadulva, mit jelent számára a művészi tevékenység. A nagybörzsönyi otthonában lévő műhely olyan alkotótér számára, ahol a legvadabb látomásait is valóra tudja váltani. Szabadjára engedi a gondolatait, az érzelmeit, gyermeki őszinteséggel csodálkozik rá a világra, következtetései a lehető legtisztábbak – és mind­­ezek az igazság nyelvén bámulatos egyszerűséggel testesülnek meg az agyagban. Az év elején szédületes sebességgel kezdett neki legújabb szobrai elkészítéséhez, talán soha nem volt még ennyire elszánt. Egyedül maradt a házban, tavaly októberben vesztette el férjét, Kókai Gézát, szeretett Kokóját. A ház csak látszólag vált üressé; a nap minden percében együtt vannak azóta is. Ha Mimi a nyitott ablak felé fordítja a fejét, látja a rajta betekintő Kokót, majd pár pillanat múlva hallja a hangját is, amint kedvesen szól hozzá: „Mimi, hol vagy? Hiányzol!” Mimi visszakérdez: „Ko­kó, itt vagy?” – s mintha bepárásodna a szeme. 
– Feldolgozhatatlan veszteség a férjem halála. Nem gyászolom, hiszen magam vagyok a gyász. Elfogadtam, uralom, magaménak tartom a helyzetet. Tudom, milyen picike porszem vagyok, ezt akkor fogtam fel igazán, mikor a fiammal ejtőernyős tandemugrást hajtottunk végre. Mindketten éreztük, hol a helyünk az univerzumban. Kokóval negyvenhét évet töltöttünk szoros kötelékben. Mindig mindent megbeszéltünk. Együtt sírtunk, együtt nevettünk. Mennyben jártunk, pokolban szenvedtünk. Bármerre lépek, mindenhol őt vélem felfedezni, a fűszálakban, a diófában, a levegőben, a szobraimban. És egyszer csak kibillentem ebből az állapotból: újra egyedül lettem. Egy nyertes pályázatnak köszönhetően ezen a tavaszon kiállítást rendezhettem a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban. Visszatértem régi sikereim színhelyére, ahol magyar származású kanadai vendégművészként többször volt tárlatom és workshopokat is tartottam. Rengeteget köszönhetek az akkori stúdióvezetőnek, Probstner Jánosnak, sajnos már ő sincs közöttünk. Most, hogy újra itt voltam, teljesen egyedül, megrohantak az emlékek. Éreztem azt is, hogy Kokó fogja a kezem. 
Mimi a kecskeméti stúdióban tanulta meg, mi az az alázat. Hiába az értelem, a szív, a tehetség, ha nem készül fel egy művész arra, hogy amivel oly’ sokat dolgozott, azt el is tudja veszíteni. A maga megnyugtatására rengeteget imádkozott. Nagybörzsönyben is hálaadással kezdi a napot. Mindig van miért. Kokó soha nem hagyta cserben, finomakat főzött, megteremtette számára az alkotói nyugalmat, vigyázott rá. Kölcsönösen rajongtak egymásért. Mimi jó anyuka volt, hűségben és szeretetben három gyermeket neveltek fel együtt az emigrációban. Ahogy beszélgetünk, egyszer csak halljuk a művésztelep udvara felől a kisharang hangját, mintha csak Kokó üzenne vele. Mimi ráparancsol magára, „nem fogsz sírni!”, majd mesélni kezd kapcsolatukról. 

Újra alkot Kókai Mimi. Fotó: Németh András Péter


– Végigtáncoltuk az életünket… Azzal kezdődött, hogy egy bárban felkértem a férjemet táncolni, de kétszer is nemet mondott, csak harmadszorra volt hajlandó beadni a derekát. Én ekkor óvónő voltam Angyalföldön, Kokó pedig gépjárművezető-oktató. Megismerkedésünknek házasság lett a vége. 1980-ban Németországba költöztünk, majd Kanada következett. Három fiunk közül kettő a szülőföldünkön, egy pedig az új hazánkban jött világra. Érdekes, hogy a „magyarok” kinn maradtak, a „kanadai” gyermekünk pedig hazaköltözött és itt alapított családot. Az unokáink franciául és angolul beszélnek, de tanulnak magyarul is, mert itt akarnak járni egyetemre. Kanadában mindent a nulláról kellett kezdenünk. Kokó próbált vigasztalni: „Mit veszíthetünk? Csak a láncainkat!” Ezzel biztatott akkor is, amikor jelentkeztem a torontói képzőművészeti egyetemre. Alapvetően gyáva vagyok, de tudok szembenézni vele. Fűtött a bizonyítási vágy is, olyannyira, hogy 43 évesen kitűnően végeztem. Ezzel a gyerekeimnek is példát akartam mutatni. A férjem ingatlanosként kezdett dolgozni, és a kanadai postától ment nyugdíjba. Miközben az egyetemre jártam, megtanítottam a kerámiázás titkaira. Remek szobrász lett belőle, művei itt vannak a nagybörzsönyi kertben. A házépítéstől kezdve a bútorkészítésen át a zongorázásig sok mindenhez értett. Kokó bohém ember, zseniális életművész volt. Ebben is hasonlítottunk egymásra. Szerettük a kihívásokat, amibe belekezdtünk, azt végigcsináltuk. Aminek pedig nem láttuk értelmét, azt képesek voltunk elengedni. 
Mimi mindig is nagy kalandor volt, fiatalon autóstoppal bejárta Európát. Másodéves egyetemistaként hallott a Mexikó középső részén, egy magas hegyen fekvő, a világörökség részét képező San Miguel de Allende városáról. „Ide el kell mennem!” – sóhajtott egy nagyot, Kokó pedig biztatta, menjen csak nyugodtan, addig ő majd gondját viseli a gyerekeiknek, nem lesz baj. A mexikói kiruccanás azonban már akkoriban sem volt veszélytelen vállalkozás. Mimi repülőgépe az éjszaka közepén landolt, nem volt előre lefoglalt szállása, a pilótáktól kért segítséget, akik készséggel hívtak taxit és foglaltak neki biztonságos hotelt. Másnap 270 kilométeres út várt rá. Megérkezvén besétált az utazási irodába, s csillogó szemekkel előadta, hogy ő nem egy unatkozó kanadai turista, hanem egy érdeklődő fiatalasszony, aki a város művészeti egyetemén lesz vendéghallgató. Az irodavezető már telefonált is az érdekében, kevés pénzért lett tiszta szobája, sőt meleg ételt is kapott. Az egyetemen a professzor is feltűnően barátságosan fogadta. Aztán jött egy fontos esemény: a szállásadó születésnapja. Mimi magyar gulyást főzött és tüzes vörösborokat kínált az összegyűlteknek. A vendégek között ott volt az utazási irodás hölgy meg a professzor is, mint kiderült, testvérek, az ünnepelt pedig az édesanyjuk. Mexikó tele volt meglepetésekkel, örökre beleszeretett. 
Mimi művészi pályája 2003-ban ért a csúcsra: nagyméretű installációit imádták, performanszokat, workshopokat tartott, alkotásai nemzetközi kiállításokon szerepeltek, magángyűjteményekbe kerültek. Éppen a következő tárlatára készült, amikor 2004-ben súlyos autóbalesetet szenvedett. Kokó ült a volánnál, Mimi az anyósülésen. Hirtelen oldalról beléjük rohant egy terepjáró. Kettejük lélekjelenlétén múlott, hogy nem történt végzetes tragédia. Kokó kinyújtotta a karját Mimi feje elé, amivel valamennyire meg tudta védeni az ütközéstől. De így is komoly agy- és gerincsérülés lett a vége. Több mint öt évig tartott a re­habilitáció. Mimi eleinte nehezen viselte a sorsát, haragudott a világra. Újra kellett tanulnia járni és beszélni. Aztán családja hosszas rábeszélése után visszament a torontói egyetemre. Tanárai és diáktársai szeretettel fogadták, de jó ideig nem mert előbújni a szekrény mögül, a háttérből figyelte a többieket. „Mimi, gyere ki, mutatunk valamit” – így próbálták kicsalogatni. Félve sántikált be a műhelybe, ahol egy lány korongozott. Aztán leült vele szembe, és akaratán kívül elkezdte ő is hajtani a korongot. Amíg pörgött vele a világ, elgondolkozott azon, hogyan történhetett ez meg, amikor évekig hozzá se mert nyúlni az agyaghoz. A baleset okozta súlyos megrázkódtatás (poszttraumás stressz szindróma) és az elviselhetetlen fizikai fájdalmak ellopták tőle a kreativitását is, amit azon a napon egyetlen varázsütésre visszakapott. 
– A professzorom a szemembe mondta: vagy én leszek az egyik legjobb kanadai kortárs művész, vagy kirúg az egyetemről. Hát kellett ennél pimaszabb ösztönzés? Néha persze fellázadtam, de lassacskán visszataláltam a régi kerékvágásba. Először csak a kézmozdulatokat ismételgettem, majd az otthon talált gipszformákkal babráltam, végül pedig odaültem a koronghoz. Amikor elkészült az első szobrocskám, annyira boldog voltam, hogy azt el sem tudom mondani. Csodálatos volt rájönnöm: létezem és alkotok. Kicsit olyan volt, mintha öntudatlan állapotba kerültem volna, miközben visszanyertem a múltban gyökerező talentumomat. Újraéledt bennem a tűz. Mindezt az izmok emlékezetének köszönhetem, ami azt jelenti, hogy ha az eszemmel nem is tudtam az eljárás lépéseit, az izmaim emlékei megőrizték azokat nekem. Ahogyan a biciklizést sem lehet elfelejteni, a szobrászkodás mesterfogásai is a zsigerekben őrződnek. A régi tudás ott van a testemben, az ujjaimban, s amikor újra szükségem van rá, elő tudom hívni onnan. Ez lett az alapja az Izom-emlékezet programomnak. 
Mimi 2017-ben és 2018-ban ismét visszatért a messzeföldön híres kecskeméti kerámiastúdióba, ahol Izom-emlékezet címmel nemzetközi szimpóziumokat vezetett. Szeretett volna másoknak is segíteni a saját esetén keresztül megszerzett tapasztalásaival, hogy miként lehet az agyaggal való alkotáson keresztül a gyógyulás útjára lépni. Kanadából hívott tehetséges művészeket, köztük filmeseket, színészeket, írókat – voltak köztük mentális vagy fizikai betegséggel élők is –, hogy a magyar pályatársaikkal közös alkotás során az agyaggal való munkálkodás megérintse a lelküket. Az ötlet mindenhol kedvező fogadtatásra talált, olyannyira, hogy Miminek még a világhírű torontói kerámiamúzeumot is sikerült megnyernie az ügynek. Csodálatos volt az egész. Minden művész számára kiteljesedő, őszinte önvizsgálat. Senkiben nem maradt szégyenérzet, megtanulták és elfogadták, hogy abból az erőből kell gazdálkodniuk, ami maradt számukra. 
– Nekem az időutazás a lételemem. Sok inspirációt merítek a múltamból. Dorogon születtem. Engem igazából a nagyszüleim neveltek fel, anyám még túl fiatal volt. Érdekes család a miénk. Nagyapám Amerikában, Pittsburghben látta meg a napvilágot, szülei a gazdasági világválság idején vándoroltak ki. Hét gyerekük született, hétszer kelték át az óceánt. Mivel amerikai állampolgárok is voltak, angolul is jól beszéltek. Dédnagymamám egy kis panziót üzemeltetett a bányászoknak, még főzött is nekik. Dédnagyapám nagyon okos, olvasott parasztember volt. Aztán a nagyszüleim hazajöttek Tokaj-Hegyaljára, Szegilongra. Imádtam ezt a kicsi falut, bejáratos voltam a könyvárba, nagyapám szerettette meg velem az olvasást. Az első rajzom egy kék boríték hátuljára készült, az első szobromat fából faragtam ki egy nagy baltával, Zrínyi Ilona alakját pedig hóból építettem meg az udvaron. A varázslatos falusi légkör, a természetközelség, a szabadságérzet meghatározta a továbbiakat. Ötödikes voltam, mikor a miskolci iskolában elkezdtem rajzolni, gimnazistaként pedig már szobrászkodtam is. Amikor az általánosban fogalmazást kellett írni, hogy hogyan képzelem el 2000-ben az életemet, én azt válaszoltam: „Magyar–rajz szakos tanár leszek és lesz egy fiam, Péter.” Ehhez képest 2000-ben már Kanadában éltem, elvégeztem az egyetemet, több kiállításom volt, és három fiam lett, Dávid, Géza és Dániel. Nem bánok semmit sem. Sokan kérdezik, miért nem írom meg az élettörténetemet. De hiszen folyamatosan azt teszem: csak nem tollal, hanem agyaggal. 
Mimi és Kokó 2018-ban még Kanadában eldöntötte, hogy Magyarországra költöznek. Piacra dobták a torontói házukat, majd hajóra tették a cuccaikkal telepakolt konténert, ők pedig öt bőrönddel és húszéves cicájukkal eljöttek Budapestre, a férj szüleinek lakásába. Feltérképezték a vidéket, nézegették az internetes hirdetéseket, mígnem rátaláltak a páratlan szépségű és energiájú Nagybörzsönyre. Esős nap volt, amikor megpillantottak egy fehér falú parasztházat, oszlopos tornáccal. A kiskapun ott lógott az Eladó ház-tábla. Mimi bekukucskált a kerítésen és valóságos édenkertet látott. Azonnal beleszeretett. Megtalálták álmaik otthonát, aminek tulajdonosa egy holland festőművész volt. Az időutazó hazatalált. Panzió épült a vendégalkotóknak, az istállót átalakították kerámiastúdiónak, lett galéria az alkotásoknak és pompás növényekkel körülölelt szoborkert. Szomorú, hogy Kokó már nincs itt. De Mimi nem érzi magát egyedül, hiszen mindenhol tapintható a férje jelenléte. Azóta még közelebb került hozzá. Sokat álmodik róla. Előjönnek a régi emlékek, melyek megnyugvással és békével töltik el. „Gyere, Mimi, olvasok neked szerelmes verseket!”, „Gyere, Mimi, felteszek egy lemezt és táncoljunk!” Sokáig várt tőle egy jelet, s egyszer csak meghallotta Kokó hangját. Újra egymásra találtak. Most már nem akarja elengedni, legyen vele addig, amíg majd együtt távozhatnak a végtelenbe. 
 

 

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek