Utcanők virágkora

Boldog békeidőknek az 1867 és 1914 közötti időszakot, vagyis a kiegyezés és az első világháború előtti majd' félszáz évet tartják a történészek. És nem mellesleg az írók is, akik művek százaiban idézik fel azt a kort, amelyben a nálunk teljes egészében talán soha nem is létezett polgári világ csillogása volt látható, amikor a sokasodó vasútvonalaknak köszönhetően érkező utazók ellátása újabb és újabb vendéglőket és szállodákat hívott életre, amikor a főváros kör- és sugárútjain bérpaloták épültek, s európai szintű közlekedést és életmódot jeleztek a föld alatti és feletti villamosok, lovas kocsik, a konflisok és a hintók között megjelenő autók. Virágzó gazdaság, művelődési és szórakozási lehetőségek, európai szintű oktatási és tudományos rendszer; a legutóbbi párizsi divat szerint öltözött hölgyek a Váci utcában – csoda-e, ha ezek az évtizedek a „boldog békeidők” elnevezést kapták? 
S vajon mindenki számára boldogok voltak ezek a bizonyos boldog békeidők? Az irodalom- és művelődéstörténész Császtvay Tünde korábban sokat foglalkozott egy amúgy regénybe, de legalábbis filmvászonra kívánkozó pesti figura, bizonyos Thaisz Elek viselt dolgaival. Ő volt Budapest rendőrfőkapitánya, egyben a fővárosi prostitúciós ipar megteremtője. Thaisz már a ’40-es években megmerítkezett a budapesti alvilágban, miközben Tisza Kálmán bizalmasának számított, vagyis alulról fölfelé mindenkiről mindent tudott, mindenkivel jóban volt. Zseniális memóriájának köszönhetően ismerte az egész várost és viselt dolgait. Mindemellett egy igazi charmeur (sármőr) volt, lovagolt, evezett. 1872-ben feleségül vette Reich Fánit. Nemcsak megszöktette Linzer Antal rosszhírű „tánciskolájának” világszép kasszírnőjét, aki egyébként Linzer felesége volt, hanem a történteket érthető mód zokon vevő, és emiatt hangoskodó férjet mindenféle jogalap nélkül lecsukatta. A friss házaspár korábbi alvilági kapcsolatai és a férj rendőri hátterének segítségével prostitúciós maffiát működtettek az újonnan egyesült fővárosban olyan sikerrel, hogy Fánit csak „a főváros madámja” néven emlegették. 
Na, de hagyjuk a Thaisz-féle történetet, a lényeg, hogy őt tanulmányozva egész egyszerűen „rám dőltek a források – mondja Császtvay Tünde –, azt mondhatom, hogy nem is egy kis szigetet, hanem egy egész földrészt nyitott meg ez a kutatás”. S ez a „földrész” lett a XIX–XX. századi prostitúció budapesti históriája, amelyből kiderült: sokak számára nem igazán voltak boldogok a békeévek. 
A helyszín tehát a főváros, pontosabban az éjszakai főváros. Mert sok minden történik az éjszaka sötétjében. A sötétség leple igénybe vehető, használható idősáv, mozgalmas, titokzatos, frivol, pajzán bűnöket rejtő. Ami elsősorban a városokra igaz. A vidéki, falusi házakban korán fekszenek az emberek, s az éjszakai sötétség valami mitikus félelemmel jár. A városiak előtt viszont az éjszaka megnyílik, és óriási lehetőségeket tár fel: azt lehet mondani, hogy az 1860-as évektől rohamosan növekvő Budapest egyre mozgalmasabban, izgalmasabban éli az éjszakai életét. 
Kik járkálnak a nagyvárosi éjszakában? Egyedülálló férfiak, konszolidált polgárok (színházból hazafelé, vagy beülnek még valahová), murizó társaságok, párok, rosszban sántikálók, rendőrök, s rengeteg egyedülálló nő. Közülük egyre többen üzleti lehetőségeket keresnek az éjszakában. Korabeli karikatúra szövege: 
– Hol lehet magával találkozni, kisasszony? 
– Minden este az Andrássy úton sétálok. 
– Hm. És passzióból vagy üzletileg? 
Az éjszakának mindinkább ráégett, buja tartalma lesz a közbeszédben. A főváros leglátogatottabb vidékein, legnépszerűbb utcáiban éjjel a bűn üli féktelen orgiáit, a nemtelen szenvedélyek tombolnak a kimerülésig. 
Hasonlóan sopánkodik a História is, 1878-ból: „Nincs hét, hogy fővárosunk utcáinak egyikén vagy másikán ne nyitnának ily szégyenhajlékot a bűnnek. A kerítőnők aljas üzelmei, melyekkel a járókelőknek hangosan feldicsérik növendékeik bájait; az örömlányok és szeretőik tivornyalármája és az éji civakodások, verekedések, melyek gyakran a szomszédban lakó tisztességes emberek nyugalmát zavarják, alkalmasint azokhoz a szükséges nyavalyákhoz tartoznak Budapesten, mint például télen a hómizéria, tavasszal meg az árvíz.” 
Császtvay Tünde egy másik karikatúrát mutat az előadása részeként, amelyen egy parkos részen minden bokorban, de tényleg minden bokorban párok üzekednek – és ebben nincs semmi túlzás, teszi hozzá. 
Mindeközben épül a világváros, óriási embertömeg érkezik a fővárosba, szinte hisztérikus városépítő évtizedek ezek. Már akkor is elhangzott: Bécset le kell győzni, Budapest lesz Európa idegenforgalmi, szórakoztató központja, ez pedig dinamizálja a bűnelkövetéseket. Mindez váratlanul és felkészületlenül éri a felálló új államot. Az egyetlen lehetőség a magyar rendőrség felállítása. Ekkor a városra szakadó bűnözést húsz, azaz 20(!) rendőr próbálja Budapesten kezelni. Ez persze nem megy, rettenetes a közbiztonság. Elszaporodnak az éjjeli kávéházak, amelyek tulajdonosai rendszeresen megvesztegetik a rendőröket, az egyre erősödő belföldi és nemzetközi leánykereskedelem csupán csak kihágásnak számít. 
Thaisz mintha nem akarna ezen változtatni. Megoldási javaslatai: a városligeti és a mai Lehel téri fák kivágása, temetőkben a sírgödrök betemetése, a lejárt sírboltok felszámolása, az üres telkek bekerítése, a 24 óránál hosszabb ideig nem dolgozó munkások azonnali kitoloncolása. 
1871-ben a városban csak 40 nyilvánosház működhet, számukat csak a tanács és a rendőrség közös döntése alapján lehet növelni. Egy-egy házban 6 nőnél kevesebb nem lehet, őket igazolvánnyal kell ellátni. Nagyjából 2000 hivatásos utcanőről tudnak az 1870-es években, de a bárca nélkül működők számát 30 ezerre teszik. 
Ama bizonyos boldog békeévek helyett durva élethelyzeteket látunk. A cukormázzal leöntött korszak valósága: erkölcstelen, frivol idők, s a társadalom alján élők számára csak nagyon korlátozott a kilépés a teljes bizonytalanságból. A város első, nagyvilági kurtizánja, Pilisy Róza élete, palotája, az, hogy az egész politikai és művészvilág a lába előtt hevert, meglehetősen egyedi történet. Ez a fajta kiemelkedés nagyon ritka. Azért ismerjük Mágnás Elza nevét, sőt Jászai Mariról is tudjuk, hogy fiatalon, markotányos­nőként sokaknak odaadta a testét, s mégis, a nemzet tragikája lett belőle. Viszont az irodalomban erősödött egy új értelmezés, miszerint a prostituált az a normasértő modern nő, aki ellenállhatatlanul vonz és taszít. A szabadság jelképe, a szexuális választás, az önállóság, az önálló kereset, az önálló akarat jelképe, az új női szerepek felé vezető lehetséges utak egyike. Tudott dolog volt, hogy a férfiak többsége kéjnő segítségével veszíti el a szüzességét, s ezt a szolgáltatást utána is igénybe veszi. Ez nemcsak megtűrt, hanem egy csendben elfogadott gyakorlat volt, ami azonban a családi kapcsolatokban is változást hozhatott. A férjnek a bordélyban minden kívánságát teljesítették, és ugyanezt szerette volna megkapni otthon is. Ami egyébként Szendrey Júliával is előfordult: a második férje egész egyszerűen hazavitt egy pucér nőket foglalatosságuk közben bemutató katalógust, s közölte, ezt és ezt a pozíciót fogja otthon is kipróbálni… 

Ami az egészségügyet illeti, a bordélyszabályok elég szigorúak voltak, a kötelező orvosi ellenőrzések mellett a védekezés leginkább egy hipermangános fürdésből állt. A századforduló környékén Pesten minden tizedik ember nemi beteg. S egy tán nem ismert adat: az 1848–’49-es szabadságharc alatt többen voltak kórházban szifilisszel, mint egyéb más sérülésekkel! 
 

Pest-Buda bordélyai

Kétes hírű házak sorakoztak a VI. kerületben, a Nagymező, az Ó, az Újvilág és a Mozsár utcában; a VII. kerületben, az Akácfa, a Dob, a Dohány, a Hársfa utcában; a VIII. kerületben pedig a Bérkocsis, a Conti (ma Tolnai Lajos), a Nagyfuvaros és a Víg utcában. Ez volt Pest-Buda legfelkapottabb bordélynegyede, ahol mindegyik lépcsőházban volt egy kávéház, étterem, kocsma, orfeum és bordély. 
A legismertebb kurtizán, majd bordélyház-tulajdonos ebben az időben a főcikkünkben már említett Pilisy Róza volt. A művelt nő rendszeresen írt verseket, novellákat. Bordélyháza a Magyar utca 20. szám alatti házban fogadta a vendégeket, Krúdy Gyulához állítólag személyes (szerelmi) szálak is fűzték. Krúdy több ízben írt róla; 1931-es halálakor a Pest rózsája című írásában emlékezett meg Rózáról. 
Ugyancsak több kétes hírű ház volt a Király utcában. A Blaue Katze, a Kék Macska a 15. szám alatt üzemelt 1855-től 1893-ig. A varietékhez hasonló szórakozóhely lett belőle, ahol vidám jeleneteket adtak elő, kuplékat énekeltek legtöbbször német nyelven. Mindenesetre 1864-re nemcsak az országban, de Európa-szerte is ismerték a Kék Macskát. Nemcsak az éjszakai pillangókat és egyéb félvilági alakokat vonzotta, hanem ide járt az európai arisztokrácia is. Törzsvendégnek számított Edward walesi herceg, a későbbi VII. Edward angol király, aki bele is szeretett egy táncosnőbe. Megfordult itt Rudolf osztrák–magyar trónörökös. A német birodalmi kancellár, Otto von Bismarck fia szintén ide járt mulatni, jó néhányszor előfordult, hogy részegen ő táncolt a színpadon meztelenül és nem a táncosnők. Károlyi Mihály gróf, Festetics gróf, Esterházy gróf szintén otthon érezte magát a Kék Macska falai között, Jókai és Mikszáth törzsvendégnek számított. Talán Ágai Adolf humorista, lapszerkesztő véleménye a legigazibb: „A Kék Macskának nagyobb volt a híre külföldön, mint Petőfinek, a tokaji bornak és a magyar lónak.” 
 

Akkoriban 

Egy versike 1871-ből, amely a Bolond Miska hetilap címoldalán jelent meg. 
Pest város-tanácsa. 
Kávéházat már éjfélkor 
Bezáratni rendelik, 
No hanem a bordélyházak 
Nyitva állnak reggelig. 
 

„A fővárosban iszonyú mérvet öltött prostitució felől a Közegészségi lapok megbotránkozva írja, hogy mig ezelőtt itt alig egy-két bordélyház létezett, most az ily szemérmetlen nők gomba-módra szaporodtak el, sőt a korcsmákban nyilvánosan szerepelnek a nélkül, hogy legkisebb felügyelet alá volnának vetve. »A sze­rencsen-utczai 28. sz. s a király-utczai 41. számú házak valóságos bünbarlangok.« Egy más lap meg azon panaszkodik, hogy tisztességes embernek ezen városrészben s különösen a Rókus-kórház környékén besötétedés után már járni sem lehet, ott a város söpredéke oly nyilvánosan gyakorolja a legbecstelenebb szemérmetlenséget." Egyetértés, 1876. 
 „Az az nemcsak Pozsonyban, de az egész országban van az ördögnek egy-egy bünfészke, honnan alkuszok járják be a vidéket szegény szép lányok teste-lelke megvásárlására. Ilyen alkusz minap Bécsben egy 17 éves polgárleánykát vendéglőbe csalogatott oly ürügy alatt, hogy ott megismerteti egy kávéssal, ki pénztárosnét keres. A »kávés« egy elegáns cifrán öltözött vén asszony volt, ki a leányt felfogadta s felszólitá, hogy jöjjön vele rögtön Pozsonyba. A lány követte s pár óra múlva egy hírhedt büntanyára jutott, honnan (csalódását belátva) csak éjjel illanhatott meg. A hős leány az ablakból ugrott az utcára s gyalog tette meg az utat Bécsig, hol aztán feljelenté esetét a rendőrségnek. Ideje volna a prostitúciót vaskézzel szabályozni hazánkban." Pesti Hirlap, 1880. 
 „A budapesti kávésok társulata küldöttségileg kereste fel a napokban az összes fővárosi tanácsosokat, felkérve őket, hogy a kávés ipar védelmére készített szabályrendeletre készítsék elő a hangulatot. Előadták, hogy a nagy verseny folytán a kávéházak tetemes része már nemcsak játékbarlang lett, hanem a prostitúciónak is állandó tanyája, amely tűrhetetlen állapoton csak olyan szabályok alkalmazása által lehet segíteni, mely a kávémérések és kávéházak fogalmát precizirázván, min­­deniknek létfeltételeit megszabja. A ta­­nácstagok megigérték közremű­ködé­söket.” Budapest, 1881. 
 „A fővárosi prostitúczióról annyit beszéltek, hogy már az említése is csömört okoz. A város atyái csinálnak bölcs rendszabályokat, a rendőrség minden héten összefogdos 40-50 darab lányt, aki a demi monde legaljához tartozik, és marad minden a régi kerékvágásban. Hiszen a sü­lyedésnek ezer útja van, s a nyomorúság olyan biztos vezető ezeken az utakon. Talán akad valamikor nálunk is képviselő, aki e kérdésben a kormányt interpellálni fogja. Szép lesz, alkalmat fog adni igen szép erkölcsi tantételek fejtegetésére, s orvoslás helyett nekünk is mint az angoloknak meg kell elégednünk annak a konstatálásával, hogy a társadalmi viszonyokon javítani szükséges.” Függetlenség, 1881, A közerkölcsiség érdekében. 
 „Tekintetes szerkesztőség ! Vájjon megegyeztethető-e a köztisztességgel s az erkölcsiség legprimitívebb fogalmával az, hogy mig a gyár- és szerecsenutca sarkán levő házaknak egyik felében tisztességes, habár szegény emberek laknak, addig a másik felében a prostitúció nyíltan űzze fővárosunkat eléggé megszégyenítő üzelmek? Mindenki meggyőződhetik róla, hogy esténkint az említett ház előtt levő fasorban üdülést kereső tisztességes nőket, miként keseríti el azon erkölcstelen személyek szemérmetlen magaviselete, szinte lehetetlenné tevén rájuk nézve az ott tartózkodást. De hová menjenek a szomszédos házakban lakó munkások nejei és családtagjai, ha este egy kis friss levegőt akarnak színi? Elmennek tehát oda, nem gondolva meg, hogy az erkölcstelenség élő mérgét szívatják be fogékony szívü gyermekeikkel. Ha már egyáltalán ki nem vihető az, hogy az ily nyilvános házak a legfélreesőbb helyeken létezzenek, vájjon azt sem volna lehetséges meggátolni, hogy a bűn és tisztesség egy udvaron tanyázzanak? Ajánlom e panaszomat azon illető körök szíves figyelmébe, kiknek kötelességük gondoskodni róla, hogy a főváros tisztességes lakosságának erkölcsi érzülete ne sértessék lépten nyomon az aljasság üzelmei által. Egy gyár utcai lakos.” Pesti Hirlap, 1883. 
 „A közerkölcsök felől mit írjunk? Idegen turisták máskép se írnak fővárosunkról, mint a prostitúció metropoliszáról. Minden utca e bélyegre vall, hol az üzletes kacérság úgyszólva rendőri oltalom alatt jelen meg, boltokban hamis cégek alatt szabadon kínálja magát, s nem tartja tiszteletben még a templomok, az iskolák szomszédságát se. Nincs város Európában, hol ez üzlet minden raffinementjával annyira ki volna fejlődve, mint Budapesten. Mételyező ügynökei persze beleviszik üzletszámításaikba a rendőrséget is, s ez hivatalosan nem lát, ha vakságát megfizették. Valódi förtelem csak egyetlen bepillantás is az erkölcsi pókhálókba, melyek a rendőri institúciót befogták. Az orgazdáknak fizetett biztosaik vannak a policia szolgálatában, szintúgy a kerítőknek is.” Budapesti Hirlap, 1884. 
 „Most, midőn már a székelyek között nagy mértékben uralgó nyomort elhallgatni tovább nem lehet, a polgári sajtó feljajdul, hogy mi történik a székely leányokkal, azt tűrni meg sem engedhetik, hogy oláhországi és más keleti államok bordélyházaiban pusztuljanak el, hanem meg kell őket az idegenektől menteni, mint őseinktől származott unokákat, testvéreket, keblünkre öleljük. A marosvásárhelyi iparkamara titkára pendítette meg az eszmét, hogy az erdélyi leányokat a belföldön, Magyarországon kell elhelyezni." Munkás, 1899. 
 „Nemrég újságközleményekben volt szellőztetve az a végtelenül szomorú tény, hogy Dél-Amerika államának bordélyházaiban sok a bűn fertőjébe jutott magyar leány. Az ottani lélekkufárok szakadatlan összeköttetést tartanak fent Európával s főleg városunkkal, mindenféle gaz utakon játszva ki a hatóságok éberségét. Mint a belügyminiszter most értesíti a törvényhatóságokat, Buenos Airesből eredt feljelentés szerint ismét egy derék úr készül hazánkba, név szerint senior Cohn Arnád, foglalkozása szerint bordélyos. A kedves seniort a seniora, vagyis kedves neje ő nagysága is kiséri ezen az európai kiránduláson, hogy innét leányokat csaljanak ki magukkal. A belügyminiszter utasítja a törvényhatóságokat, hogy a derék párt figyelemmel kisérjék s gondoskodjanak, hogy megjelenésük esetén a megérdemlett elbánás alá essenek." Hód-Mező-Vásárhely, 1901.

V. A.