„Fiume agyon van ütve”

Az Adriai-tenger egyik tágas északi öblének partján egy kicsiny területet találunk, mely iránt minden magyar élénk rokonszenvvel viseltetik. Fiume és kerülete, a magyar tengerpart vidéke ez. Magyarországtól elszigetelten áll e terület; de csak térbelileg, mert a magyar tengerpart, s az anyaország között a legbensőbb kölcsönös vonzalom létezik, s oly szoros kapocs fűzi össze e két területet, melyet semminemű fondorkodás szétszakítani nem képes. Felette nagy beccsel bir reánk nézve Fiume, s e szerint emelését, ápolását nem lehet eléggé ajánlanunk” – mondta ezt Havass Rezső geográfus, udvari tanácsos 1881-ben, a Magyar Földrajzi Társaság budapesti ülésén. 

Fiume 1776–1918 között a Magyar Királysághoz tartozó város. A kikötője fejlesztésének ügye a reformkortól kezdve szinte folyamatosan napirenden volt a magyar közgondolkodásban. Kossuth Lajos és gróf Széchenyi István is sokat tett a település és az oda irányuló vasút fejlesztéséért. A város igazi aranykora viszont az 1868-as magyar–horvát kiegyezéssel jött el, mely lehetőséget teremtett arra, hogy magyar vezetés alatt a fiumei olasz és horvát ajkú lakosság felépítse Európa tizedik legforgalmasabb kikötőjét. A város a XX. század folyamán hat országhoz tartozott: az Osztrák–Magyar Monarchia, a Fiumei Szabadállam, Olaszország, a Harmadik Birodalom, Jugoszlávia uralta, végül Horvátországhoz került. A város a fénykorát a Monarchia idején élte, azt a magyar korszaknak lehet tekinteni. Számos épületet emeltek ekkor, illetve az infrastruktúrát is jelentősen fejlesztették. 
Az első világháború előestéjén a teljes magyar árukivitel közel húsz százaléka, a behozatalnak pedig egytizede megfordult a fiumei kikötőben. A húszezer lakosú, többségében olaszok és horvátok lakta Fiume, ahol a magyarok számaránya 1910-ben is mindössze 13 százalék volt, az osztrák befolyással szemben kialakuló gazdasági függetlenedési törekvések szimbóluma is lett egyben. Fiuméből indult hódító útjára a magyar liszt és faáru, valamint az ekkor felfutó kőolaj- és rizs­export is egyenesen a magyar kikötőben található kőolaj-finomítóba érkezett. Az infrastruktúra fejlődésében kulcsszerepe volt a magyar állam által finanszírozott vállalati támogatási rendszernek, aminek nyomán egymás után jelentek meg a magyar ipari cégek és kereskedelmi érdekeltségek a dél-isztriai városban. 

A századforduló előtt az ipari fejlesztésben döntő szerepük volt azoknak a pénzintézeteknek, vállalkozóknak és kereskedőknek, akiket a nagyvonalú állami támogatások is az Adria partjára vonzottak. A magyar költségvetés bizonyos iparágakban adó- és illetékmentességet biztosított az új alapítású gyárak részére, a hazai ipart támogató pénzintézetek pedig adókedvezményt kaptak. A fiumei kikötő kialakítása, bővítése, az infrastruktúra – például a kikötői elektromos világítás – kialakítása, a raktárak építése a magyar államnak tetemes pénzébe került. A fiumei kikötő vezető vállalata az Adria Részvénytársaság volt, amelynek székháza ma is áll a budapesti Szabadság téren. A részvénytársaság alapításának fő oka tisztán kereskedelmi volt, a kiváló minőségű magyar liszt angol és más nyugat-európai kikötőkbe történő eljuttatására alapították. 
Az Adria Magyar Tengeri Hajózási Részvénytársaság 1881-ben kezdte meg működését (1880-ban brit–magyar vegyesvállalatként jött létre Adria Steamship Company néven), és a kezdeti időkben tizenegy korszerű gőzhajóval rendelkezett, amelyek száma 1914-re 36-ra duzzadt. A magyar tengerjáró vállalat világszerte mintegy 50 kikötőben tartott fenn ügynökségeket, Euró­pán kívül Algírban, Port Saidban, Calcuttában, Rio de Janeiróban, New Yorkban és Chicagóban is. 1875-ben a magyar kikötőben nyílt meg a világ első torpedógyára. A világhírnévre szert tevő Whitehead és Társa hajó- és torpedógyár, illetve a kilövőállomás romjai ma is láthatóak a rijekai kikötőben. A kortársak által ünnepelt, új giroszkópos vezérlésű torpedók fontos szerepet játszottak az első és második világháború során. 
A magyar pénzintézetek élenjártak a magas hozamokat ígérő beruházások, főleg a gyáralapítások finanszírozásában. A Magyar Általános Hitelbank 1881-ben érkezett meg Fiuméba, és szinte azonnal két fontos ipari feldolgozócég létrehozásában is bábáskodott. Az első a rizshántoló és keményítőgyár volt, a második a kőolajfinomító. A fiumei kikötő fő behozatali cikke a Brit-Indiából importált hántolatlan rizs volt, amelynek feldolgozására 1881-ben alapították a rizshántoló gyárat, amely az egész Monarchia legnagyobb ilyen profilú üzeme volt. Nem hiányozhatott Fiuméből a Ganz és Társa Danubius Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. sem, amely 1905-ben hozta létre fióküzemét a magyar kikötőben, és kizárólag hadihajókat épített. A hadiüzem 1913-ban 3681 munkást alkalmazott, és 1918-ig 61 hadihajót bocsátott vízre. Ezek közül a legnevezetesebb talán az 1918 júniusában torpedótalálat után elsüllyedt Szent István csatahajó volt. A virágzó fiumei ipari vállalatok sorában fentiek mellett csokoládé-, jég-, gáz- és konyakgyárat is ta­lálunk. 
Jóllehet a Szent Korona legszebb gyöngyszemének nevezett Fiume az első világháborút követő összeomlás után Olaszországhoz, majd később Jugoszláviához csatolva sokat veszített kereskedelmi jelentőségéből. 
Az Egyetértés című újság 1924-ben így jellemezte a változásokat: „Fiume. A kikötő csendes. A régi, nagy forgalomnak nyoma sincs. A nagy tengerjáró hajók átköltöztek Triesztbe. Féltékeny dühvel nézi egymást a két vetélytárs, de még haragosabban a pompás Ba­ross kikötőt, melyet az olasz–szerb szerződés Jugoszláviának juttatott. A korzón csupa egyenruha. Piemonti, nápolyi, szicíliai tájszólás, cifra egyenruhák. Az olasz szón kívül sok magyart hallani, a pin­cérek, a szállodai portások még a régi jó időkbeli magyarok. Az utcanevekből eltűnt Kossuth, Széche­nyi, Deák neve, helyette Cavoar, Batifeti és last bút not hast: Mus­solini.” 
A földgömb című lap1933-ban így összegzi a keserű évtized tanulságait: „A trianoni szerződés Fiúmét ketté­vágta. Fiume nem magyar többé. A város középületein az olasz zászló leng s a kikö­tőnek faexportra szánt része, a Baross ki­kötő jugoszláv lobogó alatt van. Egy híd, mindössze csak néhány méter hosszú nyúlik át egy egyszerű vízágon, őrizet alatt van; az egyik oldalon a Savoyai-ház hadseregének kokárdájával ékesített karabinierik, a má­sik oldalon a szerb sasos katonák állnak. A gazdasági élet meghalt. A parti hajózás, amely az­előtt igen fontos volt, nincs meg többé. A biztonság hiányának érzete az olasz poli­tika érdeklődését Trieszt felé fordította. Mindenki tudja, hogy az olasz–jugoszláv vi­szony nem a legszivélyesebb. Ez a csaknem állandó feszültség a turisztika nagy kárára visszatükröződik a kikötők közötti viszony­latokban is. Hogyan élhet meg Fiume mögöttes vidéke nélkül? Az olasz határ a trianoni béke óta le­metszi Magyarországról, amelynek kapuja volt. A jugoszláv határ medencéit vágja szét, ketté töri a magyar állam nagyon szép technikai munkáját. A középkor végén az indiai út meg­nyitása gazdaságilag lefejezte Velencét. Fi­ume ma a híres város szerencsétlenségének fiatalabb nővére: agyon van ütve.” 

Varga Attila
 

Egyetlen kikötőnk
 

Hungarika, vagyis magyar vonatkozású forrás. Fiume (ma Rijeka) különösen gazdag tárháza a magyar vonatkozású dokumentumoknak. A téma rejtelmeibe Ordasi Ágnes, a Magyar Nemzeti Levéltár levéltárosa vezetett be bennünket. A kutató doktori disszertációját Társadalom és állam kapcsolata Fiumében a dualizmus korában címmel védte meg.

Fiume a dualizmus korában a Magyar Királyság egyetlen tengeri kikötője volt. A magyar vonatkozású dokumentumokat a Rijekai Állami Levéltár őrzi – hangsúlyozta a kutató. Az iratanyag rendkívül gazdag, tartalmazza többek között a tengerészeti hatóság iratanyagát, a kormányzóság iratait, rendőrségi és magisztrátusi iratokat, és a kereskedelmi és iparkamara iratanyagát is. Akik Amerikába szándékoztak kivándorolni Magyarországról a századfordulón, elsődleges úti céljuk Fiume volt, ugyanis innen indultak a hajók. 1903–1907 között jelent meg a Kivándorlási Értesítő című lap Fiumében. Ebben olvasha­tóak körülbelül kétheti rendszerességgel a hajókra felszállók névsorai, tehát ha Amerikába kivándorolt rokon van a felmenőink között, érdemes ezen iratanyagban búvárkodni – javasolja a szakember. 
Ordasi Ágnes hangsúlyozta, a kamarai iratanyagok különösen izgalmasak. Példának okáért az első világháború alatt a testület mint érdekképviseleti szervezet feladatává vált a helyi társadalom működésének fenntartása, ami a munkalehetőségek, valamint a munkaerőforrások szavatolására is kiterjedt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a kamara feladatává vált a katonai felmentésért folyamodó iparosok, kereskedők, gyártulajdonosok beadványait véleményezni, majd a felsőbb hatóságok számára továbbítani. A kérvények fontos társadalomtörténeti források, ugyanis sokszor megismerhetjük belőlük a kérelmezők képzettségét, egzisztenciális viszonyait, személyes kompetenciáit, családi és üzleti összeköttetéseit. Az iratokból részletesen kirajzolódik a helyi társadalom és kapcsolati hálózata is, és ugyancsak bőven tájékoztatnak a lokális megélhetési lehetőségekről, jövedelmezőbb megélhetési ágakról. Példának okáért a város egyik legsikeresebb üzleti vállalkozása a borkereskedelem, illetve az ahhoz kapcsolódó tevékenységek – vendéglátás, fuvarozás/szállítás, hordógyártás – volt, amiben valamilyen módon az egész helyi társadalom kivette a részét. Nem meglepő, hogy még a kamarai terület tagjai is érdekeltséggel bírtak az úgynevezett „borbizniszben”, és hol aktív aktorai, hol passzív elszenvedői voltak a borpiacot befolyásoló eseményeknek. 
– A Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára néhai Bősze Sándor igazgató irányításával kiterjedt iratrendező és rendszerező tevékenységet végzett a Rijekai Állami Levéltárban és repertóriumot is készített az iratanyaghoz. A fiumei és magyar-horvát tengerparti királyi kormányzó iratainak repertóriuma megtekinthető a Magyar Nemzeti Levéltár honlapján. Ordasi Ágnes megállapította: „Fiume helyzete nem tanulmányozható önmagában, hanem kizárólag az Osztrák–Magyar Monarchia részeként értelmezve. Ezt az is erősíti, hogy földrajzi elhelyezkedésénél, kikötővárosi mivoltánál és információs szerepénél fogva sem a magyar, sem a közös birodalom Balkán-politikája alól sem vonhatta ki magát." Képviselői a közigazgatás modernizálására és racionalizálásra is törekedtek. 
Ordasi Ágnes részletesen kutatta Batthyány Tivadar életútját is. Ő 1884-től az „Adria” hajóstársaság kormánybiztosa, 1892-től 1901-ig országgyűlési képviselő is volt a kikötővárosban. Azaz éppen abban a periódusban, mikor a fiumei kormányzói méltóságot rokona, Batthyány Lajos viselte. Fiumében a Batthyány-időszak alatt gyorsan fejlődött a gőzhajózás és a vasúti hálózat. 
Bár a dualizmus kori magyar kormányok a város különleges viszonyait alapvetően igyekeztek tiszteletben tartani, azonban alapvetően központosításra törekedtek, és általános céljuk volt Fiume a magyar államtestbe való minél tökéletesebb beillesztése. Fontos kiemelni, hogy a magyar kormány hosszú távú céljainak megvalósítása érdekében rövid távon engedményeket tett a helyi elit köröknek, hogy a hatalmát minél teljesebben gyakorolhassa és az érdekeit érvényesíthesse. Ez többek közt azt jelentette, hogy politikailag a helyi olasz nyelvű elitet támogatták, és őket juttatták a város irányításának élére, illetve, hogy autonómiájukat mégis megőrizhették. Fiume és a Magyar Ki­­rályság kapcsolata a kölcsönös egymásrautaltságon és gazdasági érdekeken alapult. 
Kimondottan izgalmas téma a fiumei kormányzók működése, akik a kikötővárosban a magyar államhatalmat jelenítették meg és a mindenkori miniszterelnök bizalmi emberének számítottak. A kormányzók a századfordulóig alapvetően az első soros főnemességhez tartoztak (Zichy, Szapáry, Batthyány), ám a politikai viszályok fajsúlyosabbá válásával megfigyelhető a kormányzói cím fokozatos „devalválódása”. Ennek következtében a méltóságot végül a már kevésbé ismert nemesi családok tagjai (például Nákó, Roszner, Wickenburg) töltötték be. 
Fiume történelme egyik legturbulensebb évének az 1919-es esztendő tekinthető, mikor Gabriele d’Annunzio, az olasz költő és katona a hozzávetőlegesen 2600 fős szabadcsapatával bevonult Fiumébe és megszállta a várost. D’Annunzio fiumei működése erős külpolitikai visszhangokat váltott ki, és gazdaságilag is igen negatívan hatott a kikötővárosra. Sok egzisztencia tönkrement, és Fiume folyamatosan élelmiszerhiánnyal és komoly ellátási zavarokkal küzdött. D’Annunzio uralmának végül az olasz kormány és a bevonuló olasz katonák vetettek véget. Igaz, a rend és a stabilitás helyreállítása még a Fiumei Szabadállam 1921-es létrejöttével sem jött el. A városra újabb viharos esztendők vártak, és helyzete csak 1924-ben rendeződött, mikor Olaszország része lett. 

Tóth Eszter Zsófia