A puszta bajnokai

Szeged-Kiskundorozsmán hosszú tornácos parasztházba kísér be. Szinte természetes, hogy a feleségével néptáncolás közben ismerkedett meg, aki pszichológus, most dolgozik az egyik gimnáziumban. Tizennégy éve házasok, kisfiuk 12, kislányuk 9 éves, Gábor és Kornélia klasszikus zenét tanulnak. A zongorán kotta: Bach–Bartók könnyű kis zongoradarabjai a Notenbüchlein für Anna Magdalena Bach című műből. Azt mondja: a népzenét úgy próbálják átadni nekik, hogy a hétköznapokban, a családi közegben is hallják és érzékelik a muzsikát. Az ősök régen énekeltek, zenéltek otthon, és a gyerekek figyelték, tanulták ezt – ők is így csinálják. Nagy Gábor nemcsak kutatja a pásztorhagyományokat, hanem követi is az életformát: otthon pásztorbotokat és ostornyeleket farag és díszít. 
Felrak a gázrózsára egy az oldalán Frida Kahlo stílusú festményt tartalmazó kotyogót, amelyből rövidesen gőzölögve-fröcsögve kinyomódik a kávéfőző esszenciája. 
A szüleinek se zenei, se néptáncos előélete nem volt, viszont nyolcéves korában beíratták néptáncolni a Szeged Táncegyütteshez. Akkor még inkább focizott volna, viszont 12-13 éves korában rájött, hogy a táncban jól lehet improvizálni, és kifejezni magát a mozdulataival. Lehet dinamikával táncolni, és feléledt az érdeklődése a népzene iránt is, a táncegyüttesnek ugyanis sokszor egy zenekar húzta a talpalávalót, neki pedig a brácsa mint hangszer elkezdett nagyon tetszeni. Ekkor kereste meg Szurdi Zsoltot, aki népzenészmúlttal a Rock Klub vezetője volt akkor, és lett a tanítványa. Brácsán, hegedűn, furulyán tanult. Közben a régi népzenekutatók gyűjtéseiből kezdett el hallás és hallgatás után tanulni az eredeti helyszíneken készült hangfelvételekről. Későbbiekben eljárt Erdélybe és Békés megyébe, ahol magyarországi román zenét játszó népzenészektől gyűjtött zenét. Kitartással és szorgalommal nagyon sokat el lehet érni – vallja. 

A természetvédelem érdekes logika,

szép volt ez a puszta, míg sok jószág legelt rajta,

Százhatvan szürke bolyong – e nagy pusztán,

ezret is elbírna talán.

(Fegyver Tibor pásztorköltő versrészletei)

– Végül 1995-ben meghallottam Szegeden a Muzsikás Együttes tagjaként ifj. Csoóri Sándort, a költő fiát dudálni egy koncerten. Ott nagyon megtetszett a bőrduda is, ami, ha tisztára van hangolva, olyan gyönyörűen szól, mint egy orgona. A kezdő kezében nagyon hangos, hamis és borzalmas, de aki ért hozzá, annak jól szól. A televízióban pillantottam meg Pál Istvánt, aki egy Nógrád megyei pásztorember volt, a Népművészet Mestere díjjal kitüntetett juhász, az utolsó hagyományőrző palóc bőrdudás az egész Kárpát-medencében. Egy síkfőkúti népzenei táborába jelentkezve kezdtem el tizenhét évesen megtanulni a dudálást. Kazettás diktafonra vettem fel a zenéjét. Jó volt a tábor, de én egyénileg szerettem volna tanulni tőle. Négy-öt éven át nagyon sokat jártam hozzá a Nógrád megyei Tereskére. És a zenéből kiindulva, a környezetről sokat megtudva a pásztorkultúra részterületeit is felfedeztem, amit ő egy egészben, egységben ismert. A gyógynövénygyűjtéstől a pásztorfurulya-készítésig mindent. 
– Szegedről hogyan jutott el oda? 
– Vonattal Budapestig, majd Budapesttől Vácig ismét vonattal. Onnét ment a busz, de nem ment be Tereskére, hanem a főúti elágazásnál le kellett szállni, és négy kilométert gyalogoltam a házig. 
– Egy nap alatt megjárni szinte képtelenség. Idővel már ott is aludhatott nála? 
– Persze. Nagyon rendes volt. Mikor odaértem, azzal kezdte: „Gábor, itt a helyed, már előre elkészítettem, hogy estig tudjunk beszélgetni.” Persze sokszor hajnalig váltottuk a szót, néha úgy elfáradtam, hogy hihetetlen. Szellemi nagyapámnak mondom, s ő is az unokájaként szeretett. Hatvan év volt közöttünk. Az ő személye és miliője berántott a pásztorkultúrába… A pásztorok nagyon különleges emberek, az átlagember azt gondolná, a pásztor szótlan, álldogál, nem is csinál semmit, sok ideje van. Egyszerű emberek – legyintenek. Pál Pista bácsihoz zenetudósok, állatorvosok, néprajzos professzorok, történészek jártak beszélgetni, gyűjteni és tanulni. Négy elemit végzett, viszont a családi környezetéből, az idősektől átvett kulturális tudása, viselete, éneke, s pusztai zenéi, állatgyógyítási tudománya óriási volt! 

A parasztot lebutázza, 
pedig annak nincsen párja. 
A kárt az úr csinálja, 
de őt senki sem bántja 
A természetnek van csodája, 
de azt már senki nem találja. 
Nem száll már a tudás apáról fiúra, 
kiveszik az emberből minden jója. 
 
Mindezt még a gimnáziumi évek alatt kezdték el közösen. Így vezetett Nagy Gábor útja végül oda, hogy 1998-ban felvételizett a szegedi egyetem néprajz szakára. Azt mondja: akik akkoriban jártak néprajzra Szegeden, nagyon szerencsések, hiszen akkoriban lett önálló tanszék az egyetemen a Néprajz Tanszék, ahol kiváló emberek tanítottak nagyon magas minőségben, s meghatározták a későbbi gondolkodásmódjukat, megágyaztak az alapos kutatói szemléletnek, és megtanították igazán szeretni is a szakmát. Pál Istvánhoz egészen 2015-ig, haláláig járt, és rengeteget tanult tőle. Végül még a szakdolgozatát is róla és a hangszeréről, a bőrdudáról írta. „Amikor ő 1919. február 25-én megszületett, bepólyázták, majd az édesapja a kezébe adott egy kanászostort és egy bőrdudát. Ez egy olyan analógiás mágia volt, ami azt hivatott kifejezni, hogy majd ha felnő, továbbviszi a pásztorkodást és a pásztorzenét. Sokan voltak testvérek, de a családban végül ő lett az, aki mindkettőt is továbbvitte.” Tehát a pásztorok iránti érdeklődése is Pál Istvánnál kezdődött. 

Persze az is kérdés, hogy miből él Nagy Gábor, miközben megszállottként kutatja a pásztorélet hagyományait. A 2000-es évek végén Ópusztaszeren dolgozott mint népzenész, 2015-től a makói múzeumban helyezkedett el néprajzkutatóként. Volt ideje terepmunkára, a Makó környéki kutatásokban a Dani család szerepel, Csanádpalotán a Szikszai család, Vásárhelyről pedig a Dantesz juhászcsalád. 1994 óta zenél különböző zenekarokban, s a Békés banda és a Rozsdamaró Zenekar tagjaként, jelenleg a Juhász zenekarban is muzsikál, a Csík zenekarban pedig vendégzenészként szerepelt, beutazta Európát, Ázsiát, Kanadát. 
Most Sándorfalván, egy művészeti iskolában tanít népzenét, népi éneket és citerát. 

Ahogy megittuk a kávét, máris újra felteszi a tűzre a megtömött kotyogót. Kérésemre előveszi deréktartójából, s két oldalán kihajtja a bicskát, úgy teszi az asztalra. Lehet vagy százéves, az agancsos nyélberakását már cserélni kellett. Egy pásztortól kapta. Huszonöt éve mindennap úgy öltözik fel reggel, hogy magára akasztja a pásztorbicskatokát, benne éppen egy bicskával a tíz becsben tartott szerszám közül. Azt mondja, neki ez nem divat, ő nem olyan „hun magyar, hun nem magyar embör”, ahogyan egy ismerőse jellemezte a divatból népi kiegészítőket magukra aggató embereket. Azt írták róla egy portréban: a bajsza sem divatból áll úgy, ahogy. 

Esik az eső, nagy a sár, 
A szürke marha lába bele jár, 
Nem baj ha a puszta a másik arcát mutassa, 
Kell az eső és a napsütés 
legyen széna, ha jön a tél. 

Szerinte régen sokkal praktikusabb tudása volt az átlagembernek, kertjében megtermelte az egész évre valót, eltették télre a zöldségeket, befőttnek a gyümölcsöket. Egészségesebb, tartósítószer- és vegyszermentes ételeket ettek. Ez a tudás kezd elveszni, kutatni kell, tanulni kell – nem véletlen, hogy mára erős irányzattá vált. A néprajz ebben is segít, elő lehet keresni a könyveket, tanulmányokat, monográfiákat arról, hogyan éltek az elődeink. Doktori témáját bővíti, a pásztornemzedékekről írja. És, hogy mit kutat még? Sorolom neki: 
„A pásztorzenének egy speciális területét, a különböző hangkeltő eszközök, így a csengők és a kolompok hangolását, válogatását és használatát.” 
– Kizárólagosan a pásztorokhoz köthető zenei énekes és hangszeres világ: a furulya, a duda, a kanásztülök, a kolompok és a csengők muzsikája. A pásztorok zenei hagyományának egyik alapját a kolompok és csengők zenei felhasználása adja. A kolompokat és csengőket vegyesen is használták a nyájakon a juhászemberek. A pergő elnevezéssel illették a kisebb méretű kolompokat is, és a rézöntő által készített, gömb alakú, a felületén lyukakkal ellátott és a belsejében lévő rézgolyóval rendelkező eszközt is. Ez utóbbit általában kutya vagy kisebb bárány nyakába kötötték, de kutyára használtak kisebb kolompot is. A kolompokat és csengőket nem szólóban választották, általában párban, és az összhangzást, harmóniát szolgáltató csapatban is voltak egységek, így 6, 8 vagy 12 darab kolompot vagy csengőt választottak ki egy egységbe. 
„A makói napsugaras homlokzatú házak történetét.” 
– Ez a díszítés a XVIII. század végén jelent meg és terjedt el Szegeden és környékén. A napsugár motívumban benne van az ősi napimádat. A napsugár sokat jelentett a természettel szoros kapcsolatban élő embernek, hiszen életének ritmusát a nap járása határozta meg, nem volt még villany, karóra, mobiltelefon, számítógép. 
„A »white suffolk« megjelenése Európa juhtenyésztésében.” 
– A fehér suffolk egy Ausztráliában honos, 1970-ben létrehozott, elsivatagosodásnak is ellenálló fajta. Európa-szerte divatossá vált. Egy hazai juhász lefagyasztott embriókat hozatott be Üllésre, s azt helyi anyabirkákba ültetve, meghonosították Magyarországon is. 
„A juhászszűrt készítő szűrszabókat és szűrviselőket, s néprajzi kísérletként rekonstruált egy Jordán Zsigmond-féle juhászmellényt.” 
– Juhászöltöny, juhászmellény, csizmanadrág, pantalló. Régóta kerestem olyan szakembert, aki újra tudna készíteni ilyeneket. Nem volt egyszerű, mivel olyan díszítéseket készített varrógéppel, amelyeket nyargalásnak nevezett, azaz kézzel tolva és kanyarogva készítették el a díszítést. Végül ezt egy makói hölgy vállalta, és el is készült. 
– Mit jelent az, hogy néprajzi fotográfus? Merthogy az is. 
– Édesanyámnak volt egy fényképezőgépe, amit már Pál Pista bácsihoz is vittem, és készítettem vele rengeteg fotót filmre. Ekkor még nem voltam tudatos fotográfus, csak talán bírtam némi kompozíciós érzékkel. Igazán csak 2015-ben tanultam meg fotózni, amikor elhelyezkedtem a makói József Attila Múzeumban. Ekkor kezdtem el újra terepmunkát végezni, kijárni a pásztoremberekhez, ahová mindig vittem az – akkor már digitális – fényképezőgépet. Egy idő után nagyon elkezdett zavarni, hogy bizonyos helyzeteket nem tudtam igazán jól megoldani, automata beállítással próbálkoztam, de rossz fényviszonyok között már például nem sikerültek olyan jól a képeim. Ekkor kezdtem el tanulni Dusha Bélától, aki egy filmes fotóképzést hirdetett meg, majd rengeteget jártam Kunkovács Lászlóhoz is, aki Kossuth-díjas etnográfus és néprajzkutató, kiváló óriási fotográfusi hagyatékkal. Ugyancsak nagyon sokat tanultam Dömötör Mihálytól, aki szegedi fotóművész és nagyon jó barátom, illetve Révész Róberttől, aki szintén kiváló fotós. 
Nagy Gábor a saját bevallása szerint próbál egy olyan világot megmutatni, amit sokan nem ismernek. Nemcsak azért, mert nem ismerik és unikum, hanem azért is, hogy elmesélhessem a fotókon szereplő emberek életét, a nehézségeiket, a boldogságaikat. 

Sok időt tölt a pásztorok között ahhoz, hogy ilyen bensőséges felvételek szülessenek. A fekete-fehér stílus egy letisztultságot ad, a színek nem terelik el a figyelmet, és csak az árnyalatokra koncentrálunk. 
– A pásztorélet napi 24 órás munka, nem lehet ­szabadság vagy hétvégi kiruccanás idejére elhagyni. A pusz­­ta népe kiöregszik, már most legtöbben hatvanon felül vannak. Erejük kopik, és kevés a fiatal, aki ezt a szakmát választja magának. 
 

Varga Attila