Fúvószene a pinceajtóban

Régi polkákat, keringőket, de újabb kuplékat is játszik a fúvószenekar a budajenői öreg sváb ház udvarán, a pince bejárata előtt. Felcsendül a Vogelwiese, de a Sej, haj Rozi… is. A Kövér Hattyúk együttes tagjai már több mint húsz éve zenélnek együtt, és mivel nem a muzsikálásból élnek, csak olyan fellépéseket vállalnak, amelyeket szeretnének. Ez most olyan. A környékbeli települések sváb és tót zenéjét kívánják megmutatni közönségüknek. A budajenői templom védőszentjeinek ünnepén, a Péter–Pál-napi búcsúra szervezett eseményen Harkai Gábor budajenői plébános is beszédet mond. Gábor atya szól Péter és Pál szimbólumairól: a kulcsról és a kardról. A kulcs nyit a mai világhoz és az értékekhez, a kard pedig jelképezheti azt, hogy levágjuk az életünkből az indokolatlanul hordozott terheket. 

– Szerettünk volna az egykori búcsúnapi báloknak emléket állítani, ezzel együtt vasárnap délutánra megtölteni élettel, sváb zenével az udvarunkat, ahol egy pohár bor mellett lehet zenét hallgatni és táncolni. Budajenő földműves sváb település volt, a házaknál állatokat is tartottak. Tavasztól őszig nagyon sokat dolgoztak a helyiek, akik ősztől tavaszig pedig lassabban éltek, esküvőket, bálokat tartottak – mondja Reisner Tamás, aki tenorkürtösként maga is tagja a Kövér Hattyúknak. Két dal között néhány percben ő maga is szól a népes közönséghez. Mint mondja, tíz éve működik a Reisner pince, amely a legalább 110 éves, muskátlis, zsalugáteres sváb lakóházuk része. Bemutatja a jelenlévőknek a sváb búcsú hagyományait,­ a délelőtti szentmisétől a vasárnapi ebéden át az esti bálig – így mindenki érezheti, hogy nem csupán egy átlagos zenés alkalomra érkezett, hanem a hagyományokat megélő és éltető sváb pince rendezvényére. 

*

Reisner Tamás már gyermekként is dolgozott a szőlőben. Édesapjával együtt gondozta az otthonához közeli töki szőlőhegy oldalában, a családi birtokon telepített tőkéket, majd együtt készítették és kóstolták a régi pincéjükben a jobbnál jobb boraikat. Édesapja Budajenőről származott, így az ottani szőlőművelés hagyományait is korán megismerte, és felnőttként már oda költözött vissza.

– Édesapámnak Tökön nem volt pincéje és földje, hanem volt pincekulcsa édesanyám pincéjéhez és traktora a földjéhez. Nekem megadatott, hogy lehet szőlőm és pincém – idézi fel Reisner Tamás, és hozzáteszi, az a legfontosabb, hogy ne csak a mai kor elvárásainak, hanem nekünk magunknak is tetsszen az a bor, amit elkészítünk.

Mivel mindig több boruk volt, mint amennyit megittak, ezért úgy gondolták, hogy hivatalossá teszik a pincéjüket. Sok papírmunkával jár, de megéri számukra, hiszen rengeteg elismerést kapnak. Bár közgazdásznak tanult, és dolgozott az építőiparban is, ma csak a borokkal foglalkozik. A saját borainak elkészítése mellett egy osztrák cég borász szaktanácsadó mérnök munkatársaként borászatokhoz jár, és abban segít nekik, hogy a borhibákat hogyan tudják kezelni és megszüntetni. Olyan is előfordul, hogy egy-egy borászattal együtt tervezik meg a szüretet. Munkájának köszönhetően rengeteg borásszal találkozik, és azokkal tudják jól megérteni egymást, akik tisztelik saját borukat és a másik szakmabelit. Mint mondja, a borásznak reagálnia kell minden átalakulásra, és a klímaváltozás is egyre újabb technológiá­kat kíván. Hangsúlyozza, hogy ugyan lehetünk mi a legnagyszerűbb szakemberek, de mindig a természet győz. 

De nemcsak szakmabeliek és borkóstoló társaságok, hanem már hírességek is eljutottak a budajenői portára. Néhány hete megállt egy autó a házuk előtt, amelynek utasai a pincéjüket keresték angol nyelven. Bár éppen akkor érkeztek haza a nyaralásból, és fáradtak is voltak a feleségével, beinvitálták őket. Megtöltötték a poharakat, majd beszélgettek. Kiderült, hogy szerbek, futballal foglalkoznak, majd kapott tőlük egy piros mezt, cserébe adott nekik egy Reisner pincés pólót. A vendégek vásároltak néhány karton bort, majd távoztak. Később megtudta, hogy Nemanja Matic volt az, aki náluk járt kísérőivel, szerb válogatott labdarúgó és a franciaországi Lyon játékosa. 

Hogy mennyit ittak a külföldi vendégek, azt nem árulja el nekünk a vendéglátónk, de biztosan náluk is volt egy utolsó pohár. Itt jegyezzük meg, hogy különös, de beszédes a Reisner pince jelmondata, ugyanis így szól: „Ezt még megiszom, és megyek.” 
– Honnan jött ez a mondat? 
– Képzeld magad egy bálba tízéves kiskölyökként. Amikor éjszaka már a tombolahúzásnak is vége, apádék a söntésben isznak, közben több szólamban éneklik a Kék nefelejcset. A férfikar összeállt, apád is énekel, te pedig már nagyon szeretnél hazamenni. Ekkor megjelenik anyád, és azt mondja: „Menjünk!” Majd megfelelő hangsúllyal, szépen artikulálva elhangzik a mondat apádtól: „Drágám, ezt még megiszom, és megyek.” Ki az, aki nem hallott vagy nem mondott még ilyet az életében? 
– Sok bor elfogy még e mondat után. 
– Közgazdászként azt szoktam mondani, hogyha minden évben csak annyi bort adnánk el, amennyi egy bálban még ezután a mondat után elfogy, akkor már megvolnánk. A másik nagy történése a báli világnak és a borkóstolóinknak a János-áldás. János apostol megitta a mérgezett bort, és nem lett semmi baja. A János-áldás az utolsó pohár bor elfogyasztását jelenti búcsúzás előtt, és ez a következő koccintásig megvéd minden ártó szándéktól.

*

– Nálunk a svábok az elmúlt húsz évben mindig csak temették magukat, mondván, hogy már alig vagyunk. Most azonban már nem temetni, hanem életben kellene tartani magunkat, ha még most is létezünk – mondja Reisner Tamás, és hangsúlyozza, hogy az ő életében a svábság, a magyarság és az istenhit egymást erősítik. 

Pünkösdhétfőn is kinyitották az udvart, és sváb főzőtanfolyamot szerveztek, amelyen bárki megtanulhatott – mások mellett – Irma nénitől süteményt készíteni. Tele volt az udvar fiatalokkal, olyanokkal, akik nemcsak lakni, hanem élni is akarnak a kis dunántúli faluban. Sok sváb látogat el a budajenői pincébe, olyan fiatalok is, akik tovább akarják vinni a magyarországi sváb kultúrát. Egyik rendezvényükön mintegy 200 dalból álló gyűjteménnyel jelentek meg, és közösen énekeltek a huszonéves fiatalok. 

– Időnként úgy érezzük a feleségemmel, mintha skanzenben laknánk. Reggelente az ébredés után megállapítjuk: ott a közelünkben a templom, itt a család és a hagyományok. Egy olyan generáció tagjai vagyunk, amelynek megadatott, hogy a nagyszüleiktől hallhattak a kitelepítésről. El tudták mondani nekünk azt, hogy a család melyik részét telepítették ki, és mi történt azokkal, akik itt maradhattak. A negyvenes évek második felében családok szakadtak szét, a kitelepítettek pedig egy számukra új világba kerültek. Bár az ittmaradtak megtarthatták saját házukat, a földjeiket bizonyosan elvették. Nagyszüleim budajenői parasztok voltak, de mesterséget kellett kitanulniuk, hogy el tudják tartani a családot. Ma már egyre nehezebb a kitelepítettekkel ápolni a partnerkapcsolatot, hiszen már nem élnek a közvetlenül érintettek. Sok tudást – például ételrecepteket, de akár kártyajátékokat is – vittek ki a budajenőiek a Stuttgart melletti Gaildorfba, amit átadtak az ottaniaknak – mondja Reisner Tamás, akinek a felesége, Klára is beilleszkedett a budajenői sváb világba, és ma már szinte ő a pince vezetője. 

A budajenői borász úgy nőtt fel, hogy az életének mindig részei voltak a hagyományok. Hangsúlyozza, hogy aki gyermekként azt hallja, az embernek milyen fontosak a gyökerei, akkor az lesz számára a meghatározó. Ezért tartja ma is fontosnak, hogy vállalja azokat a feladatokat, amelyek a családban kapott értékek továbbvitelével járnak. 

– El kell érni, hogy az emberek elismerjék mindazt, amiért mi mindennap dolgozunk. Értékeljék, hogy itt nálunk a múltunk egy szeletével találkozhatnak. Sok borkóstolót tartunk csoportoknak. Ezeken mindig akad valaki a résztvevők közül, aki elmondja, hogy van kötődése a borkultúrához, de már nincs meg a családi pince. Ilyenkor ők azt mondják, hogy majd valamikor lesz nekik is. De kérdezem én: mikor? Nem kell mindig valami nagyra vágyni, nem lehet állandóan arra hivatkozni, hogy majd egyszer lesz valami. De mikor? Mikor kell megállni egy fröccsre? Hány olyan borod van otthon, amelyet valamilyen nagy, nemes alkalomra tartogattál, de nem ittad meg? Miért tartogattad, hogy már ne legyen olyan az íze, mint a csúcsán volt? – veti fel a borász. 

* 

A létünket meghatározó kérdések a zene, a tánc és a borozgatás közben is eszébe juthatnak az embernek. A vasárnap délután persze a nyugodt kikapcsolódásról is szól. A hatalmas parasztudvaron a ház mellett áll egy használaton kívüli kisebb szőlőprés, mögötte fehérre festett pad nyújt kényelmes ülőhelyet a tereferéhez – jelképezve, hogy ez a néhány óra nem a munka, hanem a kikapcsolódás ideje. A legkisebbek szaladgálnak, a fiatalok lendületesebben, az idősebbek komótosabban mozognak az udvaron kialakított tánctéren. Az asztaloknál a borozgatás közben szól az ének, társaságok beszélgetnek, a sváb ház udvara teljesen benépesült. Majd elhallgat a zene, és a vendéglátó szól a megjelentekhez. 

– Itt vannak köztünk, még élnek a régi dalok, és megszólalnak az újak is. A feladat: zenés rendezvényre kell járni! – szólít fel Reisner Tamás két sváb dal között, majd amikor elköszönünk, hangsúlyozza nekünk, hogy este nyolc óráig tart a zenés búcsúnapi rendezvény. Mint mondja, vasárnap délelőtt mindenkinek a templomban, délben a családi asztal mellett, este pedig otthon a helye.