Megy a hajó Supetarba

Azon a harminc évvel ezelőtti első adriai utamon Bolban – amely Brač sziget déli partján van – két lengyel kolléga, a látni- és tudnivalók sűrűjében elmerülve, s immár kissé beszeszelve lemaradt a hajóról. Kint jártunk már jól a tengeren, amikor a csoport vezetője észrevette ezt, s megoldásnak az kínálkozott, hogy az eredeti tervekkel ellentétben – mert a hajó már Splitbe tartott volna – kikössünk a sziget északi partján is. Elhangzott hát: „Megy a hajó Supetarba!” A két kollégát pedig áthozták autón Bolból – a szerpentines út 33 kilométer –, mi meg szemlélődtünk addig a supetari kikötőben és a környező utcácskákban. 
Dubrovnikon kívül – ahol még jól látszottak az 1991 októberétől 1992 júliusáig tartó ostrom nyomai – rám ez a kicsi, mint megtudtam, alig négyezer lelkes városka, a 15 ezres lakosságú Brač fővárosa tette a legmélyebb benyomást. Így történt, hogy amikor tíz évvel később, 2004-ben üdülési jogot kínáltak családunknak Supetarban, nem mondtam nemet. Azóta átlagban háromévenként júliusban ott töltünk egy hetet a feleségemmel meg – amióta cseperedni kezdtek – az unokáinkkal. 
 
Eleinte kocsival mentünk, és azok az utak néha elég kalandosnak bizonyultak. Első utunkat jégesővel kísért zivatarok „színesítették”, és akkor még nem volt végig autópálya, le is késtük az utolsó kompot Splitben, csak reggel tudtunk átkelni Supetarba. Amikor a sztráda Splitig, majd pedig az onnan kétszáz kilométerre levő Dubrovnikig is elkészült, a fizetőkapuk előtt álló hosszú sorok tették próbára a türelmünket. Egyszer, amikor ezért Split és Dubrovnik közt újra a főutat választottuk, megbüntetett ötszáz kunára – körülbelül húszezer forintra – a rendőr, mert a hetvenes táblánál nyolcvanhattal mentem. Az egyik legfurcsább eset azonban akkor történt velünk, mikor – még 2006-ban – Neumból el akartunk menni Mostarba. Ez a néhány kilométeres partszakasz Bosznia-Hercegovina tengeri kijárata, s gondoltuk, hogy ha már úgyis bent vagyunk az országban, megspórolunk egy újabb határellenőrzést, amely Horvátország felől várt volna ránk. Mostar Hercegovinában, Neumtól körülbelül ötven kilométerre fekszik, úgy számoltuk, hogy egy óra alatt odaérünk, s eltölthetünk ott néhány órát. Elindultunk lelkesen, és éppen elhaladtunk valami bódé előtt – utat építettek, s mintha útépítő munkások álltak volna ott –, amikor halljuk, hogy kiabálnak utánunk. Kiderült, hogy az egy belső határállomás, s ott nem lehet csak úgy tovább menni, ráadásul még vízumot is kellene váltani – ma már nem kell –, fejenként 15 ezer forintnak megfelelő összegért. Amikor egy hosszabb procedúra után ettől eltekintettek, és végre sikerült visszafordulnunk, vigaszképpen leérve a főútra, az árokparton janjetinát, bárányhúst ettünk, amit helyben, szabadtűzön sütöttek. 

Az pedig Dubrovnikban történt – ahol első látogatásom után még kétszer jártunk –, hogy a parkolóban, vagy két méterre a tengertől Péter fiunk barátja, Laci ott felejtette az útlevelét az autó tetején. Körülbelül négy órát töltöttünk az óvárosban, s késő délután, amikor visszatértünk, én vettem észre, hogy van ott valami. Jött a parkolóőr – Horvátországban a parkolójegyeket automaták helyett még ma is sok helyen emberektől lehet megvenni –, s mondta, hogy ő látta, de nem akarta eltenni. Csak arra figyelt, hogy ha feltámadna a szél, levegye onnan, de szerencsére egész nap szélcsend volt, ami ott ritkaság. 
 
Bár nyáron többnyire száz ágra tűz a nap, viharok is vannak, és nem is kicsik. Az idén már gyülekeztek a felhők szombat délelőtt, amikor az Adria InterCity péntek este Budapestről, a Keleti pályaudvarról induló járatával megérkeztünk Splitbe. A vasúti pályaudvar itt – a buszpályaudvarral együtt – közvetlenül a kikötő mellett van, s fél óra múlva már fent voltunk a Jadrolinija Supetarba induló kompján. S nem telt bele tíz perc, amikor nyugat felől elsötétedett az ég, csapkodni kezdtek a villámok, és a 16 kilométeres táv felénél kitört a vihar. Hatalmasan hullámzott a tenger, csak a vizet lehetett látni, az ítéletidő csaknem ötven percig tartott. A komp nem sokkal a supetari kikötő előtt megállt, mert kikötéssel próbálkozni veszélyes lett volna. Aztán a vihar tovább vonult Makarska felé, és kisütött a nap, mikor a szállásunkra értünk, Dani – vagyis a Kopácsról érkezett Karakas Dániel –, a recepciós csak annyit mondott, sajnos az eső ilyenkor, nyáron alig hasznosul, mert a víz a mészkövek közt hamar leszivárog a mélybe vagy a tengerbe folyik. 
 
Supetarban kitűnőek a strandok, és nagy kincs, hogy a közelünkben homokos is van köztük. Az 56 600 négyzetkilométer területű, az Adriai-tenger mentén hosszan elnyúló ország – melynek lakossága épphogy meghaladja a négymilliót – a szigetei nélkül 1800 kilométer hosszú, erősen tagolt, sziklás partszakaszt birtokol, s az 1185 kisebb-nagyobb sziget – melyek közül 66 a lakott, s közülük a 396 négyzetkilométeres területével Brač a harmadik legnagyobb – ezt még további négyezer kilométerrel növeli. Van hát hely fürödni, de a sziklás, köves romantika helyett a kisgyermekes családok inkább a homokos strandokat keresik. 
A nappalok hangosak a kabócák ciripelésétől, amibe a forróságban szinte kötelező délutáni szieszta idején csak a hullámverés hangja vegyül. A legszebbek Supetarban az esték, amikor megszűnik a hőség, s mindenki kivonul az utcákra, nézelődik a kikötőben, sétálgat a parton. Vagy beül egy vendéglőbe vacsorázni, iszogat, zenét hallgat valamelyik bárban, az árak a szórakozóhelyeken és az üzletekben is hasonlítanak a balatoniakhoz. A nyáron Keszthelyen is jártunk, van, ami ott drágább egy kicsit, van, ami Supetarban. A félliteres sör például a keszthelyi strandon 1200 forintba kerül, a tengerparton három euró, egy gombóc fagyi viszont Keszthelyen „csak” 600 forint, Supetarban viszont két euró – csaknem 800 forint –, Split óvárosában pedig néhol megközelíti a három eurót. Egy há­rom­fogásos menü ugyanitt 38-40 euró, miközben Supetarban a Kaktusban 17 és fél euróért svédasztalos ebédet vagy vacsorát kapunk, csapolt sörrel, borral, üdítővel. Igaz, ez tavaly még 16, tavalyelőtt 14, három éve pedig 12 euró volt, de hát az árak mostanában sehol sem csökkennek. A múlt évhez képest a komp és a busz is drágult kicsit, a kompjegy Split és Supetar között felnőttnek 6 és fél euró, gyereknek – 12 éves korig – 3,20, buszon hét kilométert oda-vissza fejenként öt euróért tettünk meg, a gyerekjegy 3,60-ba került. Megengedtem magamnak 25 euróért egy félórás „fáradt láb” masszázst, a fáradt fejem masszírozásáért 22 eurót fizettem volna. 

Amióta Horvátország a múlt év elején a kunáról átváltott az euróra, látványosan drágult viszont a tengerparti eszközbérlés: a jet ski például 10 percre 40, negyedórára 55 euró, igaz, kétórás, csoportos jetski-szafarin már részt lehet venni „alig” 220 euróért. Aki szárazföldi túrát szeretne, autón, motorkerékpáron kívül bérelhet kvadot is, öt órára 120, egész napra pedig 170 euróért. Évről évre drágulnak a környező szigetekre és a szemközti Trogirba meg Omišba szervezett vízi utak is, amelyek már korábban is drágák voltak, ezek viszont tényleg gyönyörűek. Egy ilyen út, melynek során hat szigetre – köztük Hvarra, Visre – és a supetari kikötőtől több mint negyven kilométerre levő bisevói kék- és zöldbarlangba is eljutottunk, már három évvel ezelőtt is ötünknek a három unokánkkal csaknem százezer forintba került, de mindannyiunknak felejthetetlen élmény. 
Dubrovnikon kívül Split és Trogir óvárosa is a világörökség része, s mindkettő valóban lenyűgöző. Nem csoda, hogy tavasztól őszig éjjel-nappal tele van turistákkal. Horvátországba, amelynek a GDP-je (a bruttó hazai terméke) 25 százalékban az idegenforgalomból származik és a foglalkoztatottak negyedrésze is itt dolgozik, az idén eddig már csaknem 12 millió turista érkezett, köztük több százezer magyar. 
 
Aki Dalmáciában jár, melynek számos magyar történelmi emléke van, Splitbe igyekszik eljönni. Az idén nagy meglepetésben volt részünk, amikor Diocletianus palotájában, amit a felszabadított dalmát rabszolga fiá­ból római császárrá lett uralkodó Krisztus után 300 körül, öreg napjaira „nyaralónak” építtetett, egyszer csak valaki nevünkön szólított minket. A szülőfalummal szomszédos Akasztón élő unokatestvérem, Annuska két lánya, Andrea és Csilla volt, akik egy szomszédos településről érkeztek kilencedmagukkal Splitbe. 
És hát ez a hely mindenkinek kínál valamit: legutóbbi ittjártunkkor a szomszédos Bosanska utcában, a Game of Thrones (Trónok harca) Múzeummal szemben fölfedeztük azt a boltot, amely Harry Potter „relikviákat” árul, unokáink nagy örömére. Harry Potter és Hermione Granger varázspálcájával léptünk ki az utcára, az idén pedig – amikor Sári tizedik születésnapján látogattunk el a boltba – gyarapodtunk egy, a kviddics játékban használatos aranycikesszel, potom hetven euróért. Készültünk a Néprajzi Múzeumba és a Tengerészeti Mú­zeumba is, de aztán inkább az Illúziók Múzeumát és Froggylandot (Békaországot) választottuk, mert egy gyerek számára ez érdekesebb. Froggyland 507 preparált békából álló gyűjteményét az 1878-ban született magyar Mere Ferenc alkotta meg 1910 és '20 között, aki gyermekkora jó részét egy békáktól hemzsegő tó partján töltötte. A békák emberi életképeket mutatnak be a kosár- és a teniszmérkőzéstől a cirkuszig, az iskolától a kocsmáig, igen mulatságosan. 
De térjünk vissza a szigetünkre, Bračra, mert itt is van a gyerekeknek látnivaló. Nagy népszerűségnek örvend az a Sutivan melletti kis gazdaság, amelyet 2009-ben hoztak létre sport- és rehabilitációs céllal, s ahol a szigeten honos mindenféle állat látható, de vannak játszóterek, sportpályák, szabadtéri színpad, és persze enni, inni is lehet. A környéken 2011-ben 4000 hektár erdő égett le, s már a tanyát is körülfogták a lángok, de az állatokat és az épületeket tűzoltó repülőgépekkel – amelyek a vizet röptükben a tengerből szívják fel – sikerült megmenteni. A tűznek – amely a dalmát erdőkben sajnos meglehetősen gyakori – itt ma már nyoma sincs. 
 
Amíg autóval jöttünk – hat ilyen utunk volt –, Su­petarból bejártuk Bračot keresztül-kasul. Legkedvesebb helyeinkre, Splitskába, Škripbe, Ložišćába aztán busszal is elmentünk. Splitska egy idilli kis öbölben egykor a spliti arisztokrácia nyaralóhelyeként jött létre, Škrip a sziget legrégebbi települése, ahol nemcsak a falak, de a tetők is kőből épültek. Itt látható a Brač Múzeum, és pár évvel ezelőtt megnyílt az Olívaolaj Múzeum. A falunak ma már 200 lakója sincs, de annál vendégszeretőbbek. Ložišćán pedig – amely szintén ősi mezőgazdasági település, és számomra Supetar mellett talán a sziget legszebb helye – alig több mint százan élnek, ők is főként nyaralótulajdonosok. 
Az egy hét mindig hamar eltelik, eljött a búcsú ideje. Állunk a kompon, nézzük fentről Supetart, a kikötőt, a várost, melyet meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Elhagyni annál nehezebb, de bízunk benne, hogy jövünk ide mi még.