A fekete arany

És akkor megindult az őrület. A városlakók azt találgatták, kinek a telkén bugyog majd az olaj, vagyis ki lesz a vecsési Jockey Ewing, ahogy errefelé írják/mondják: Dzsoki Jújing (hogy Samanthát és Bobbyt ki ne felejtsük). Beindultak az internetes véleményvezérek is: „Alig várom, hogy Vecsés legyen az új Dubaj. Tenger alatti teniszpályát ide is! Ja, előtte meg hát persze tengert…” 
Hogy aztán mindebből mi lett? – ellátogattunk a magyar Dallasba, ahol már nemcsak a Texas Number One, hanem a Number Two is dolgozik, sőt immár a Number Three is beindulhat. 

A Pesttől 20 kilométerre lévő 20 ezres város külterületén – írnám szívesen, hogy üvölt, hogy dohog, de legalábbis morog az olajkút, de néma csend van: a nyersolaj saját rétegnyomása miatt kúszik fel kétezer méter mélyről. Szivattyúzni csak akkor kell – hallom kicsit később Kovács Zoltántól, a Mol magyarországi fúrásai­nak főnökétől –, amikor már csökken a nyomás, s lassan kimerülőben az olajmező. Akkor lépnek munkába, a például Zalában máig bólogató kutak, vagyis, ahogy az olajosok nevezik, a himbás-rudazatos mélyszivattyúk, amelyek kicsit olyanok, mint a kétütemű motorok. Ha a dugattyú felfelé halad, vákuum keletkezik, amely felszívja, lefelé pedig „kipufogja” a nyersolajat. 

A hír, amely miatt megindultunk Vecsés felé, így szólt: ismét olajat talált Vecsésen a Mol! A harmadik kutat januárban kezdték fúrni, s 41 nap után érték el a 2000 méteres mélységet. A próbatermeltetés május 19-én indult, aminek eredményeként a kút napi 1300 hordó – egy hordó 159 liter – hozamot ígér, ám a mennyiség remélhetően növekedni fog. Ha így lesz, 1,5 százalékkal növeli a Mol-csoport teljes szénhidrogén-kitermelését. 
Kissé borúlátó voltam az olajosokkal történő ­találkozást illetően, hiszen ide vártak: 47.39999130266972, 19.283273476507613… Aztán tisztult a kép; nevetni fognak: a Texas Number One rajta van a Google térképén is! Kovács úr mellett Lux Marcell, a magyarországi olaj- és gázkutatások vezetője várt ránk, valamint Bacsur György, aki a Mol kommunikációjával foglalkozik. Ő nem jött üres kézzel: fotós kollégámmal együtt, testmagasságtól lábméretig bezárólag egyeztetett védőruhát hozott nekünk. Beöltözés és egy rövid munkavédelmi oktatás után – amelynek lényeges pontja volt, hogy lehetőleg ne nyúljunk semmihez, mert egyrészt ne nyúljunk, másrészt pedig forró itt minden – értelemszerűen következett az első kérdés: 
– És miért forró? 
– Mert amikor az olaj magas nyomáson felér a felszínre, még mindig 70 fok meleg az olaj. Lent, kétezer méteren egy kicsit rosszabb a helyzet: ott a meleg 120 fokos. Viszont a nyersolajnak sajnálatos tulajdonsága, hogy ha el kezd hűlni, s mondjuk eléri a 35-36 fokot, akkor megdermed. Ezért a felszínen is mindent melegítünk: a szeparátort, a vezetékeket, a tároló tartályokat is. Sőt, a szállító tanker is fűti az olajat, amíg Százhalombattára ér. 

Miközben beszélgetünk, éppen befut egy tanker, ami azért nem túl meglepő, mert naponta tucatszám fordulnak. Odafarol a négy, egyenként 50 köbméteres tartály egyikéhez, amiből szűk negyedóra alatt 30 ezer liter olajat szivattyúz magába. Napi 12 fuvarral számolva 260 köbméter, vagyis 260 ezer liter nyersolaj indul a feldolgozó felé. 
– Ez sok vagy kevés? 
– A vecsési kőolajmező két évvel ezelőtti felfedezése bizonyítja, hogy nagy lehetőségek rejlenek még mindig a hazai szénhidrogén-kutatásban. Minden, Magyarországon kitermelt hordó kőolaj hozzájárul az importfüggőség csökkentéséhez, így továbbra is szándékunk, hogy maximálisan kiaknázzuk a hazai szénhidrogén-kutatásban rejlő lehetőségeket. De hogy kérdésére válaszoljak: már most is a vecsési kutak adják a Mol hazai kőolajtermelésének a negyedét. A Vecsés–1 napi 1500 hordó olajat termel, míg a Vecsés–2-kúton a napi mennyiség már 1700 hordó is lehet. 
– Mit jelent ez Százhalombattának? Mennyire köti le a kapacitásait? 
– Nagyjából ezer kút termel olajat és gázt az országban. A százhalombattai feldolgozás 17 százalékát jelenti a magyar olaj. Emellett a hazai földgázfogyasztás mintegy 15 százalékát adja a magyar gáz. Ez persze a jövőben változni fog: a Mol jelenleg 45 helyszínen végez kútmunkálatokat Magyarországon, és még 23 kút megnyitását tervezik az év folyamán. 
– Visszatérve a bányászkodáshoz, mi lesz, ha fúrás közben kitörés történik? 
– Nem történik. Legfeljebb Amerikában, ott is inkább a hollywoodi filmekben… Kitörésgátló alatt dolgozunk, fúrás közben folyamatosan egyenlítjük a nyomást. Minden munkafolyamat sokszorosan van biztosítva, már-már túlbiztosítva, hogy megelőzzük a bajt. 
– Ha jól sejtem, a mélyből vagy olaj, vagy gáz, vagy termálvíz jöhet fel. Hogyan válogatnak ezek között? 
– Nem válogatunk, igyekszünk biztosra menni – mondja Lux Marcell, a kutatások főnöke. – A vízkutatás olajfúrás során nem cél, ha fúrás közben mégis találunk, haladunk tovább, ez nem zavarja a fúrási munkálatokat. A geológusok elég pontosan tudják, hogy hol mi vár ránk. 
– És mi van, ha tévednek? 
– Hát, nem örülünk… Egy-egy kút lefúrása két-három milliárdba is kerülhet, ezért nincs nagy ünnepség, amikor, mondjuk, kétezer méter mélyen járva se jön a felszínre semmi… Ezzel együtt, míg világátlagban 5-7 kutatófúrásból egy lesz sikeres, nálunk ez az arány jóval kedvezőbb. 

A Vecsés–1 és a Vecsés–2 csendben teszi a dolgát, ezek már termelő kutak. A valamikori kútfejeken egy-egy 2-3 méteres „karácsonyfa” álldogál: alul széles, felfelé keskenyedő fémszerkezet, amelyen annyi csap, fogantyú, kallantyú, nyílás látható, mint egy igazi karácsonyfán a díszek. Állítólag karácsonykor, szerte az országban, rendre feldíszítik ezeket az olajos karácsonyfákat, amikor is valódi díszek, fenyőágak kerülnek rájuk. 
Mi azonban indulunk tovább a 3-as kút felé! 
Különösebb zaj itt sincs, bár a területen lényegesen többen mozognak, mint Vecsés–1-en, sőt, a már letelepített karácsonyfa fölött majd' 40 méter magasan álldogál az R–69-es nevet viselő fúrótorony. Az emberek, daruk segítségével, éppen ezt szerelik szét; a fúrásnak már vége. Amerre járunk, érkeztünket mindenfelől hangos „Jó szerencsét!” kíséri – végtére mi is bányászok vagyunk, mondja Kovács Zoltán. 

– A 229 tonna emelőkapacitású R–69-es ezer lóerővel forgatja a fúrófejet. Ahogy egyre mélyebbre halad, egyre szűkebb csövek és egyre kisebb fúrófejek kerülnek a fúrásba. Az induló cső 800 milliméter, vagyis 80 centi átmérőjű, kétezer méter mélyen már csak egy 2 7/8 colos termelőcső várja az olajat, ami alig 5,5 centis átmérőt jelent. Megjegyzem, az olajosok által beszélt nyelv gyakorta valóságos bábel: van itt angol és német mértékegység, angolszász és metrikus meneteket, inch és hüvelyk és col meg milliméter… A fúrógép nem a Mol tulajdona, hanem a Rotary Rt.-é, ők üzemeltetik, illetve ők szállítják innen egy újabb fúrás helyszínére: a déli határszélen keresnek majd gázt, Görgeteg-Babócsán. 
Valahol azt olvastam: a Mol első számú feladata, hogy energiát termeljen és mozgásban tartsa Magyarországot. Nemes küldetés. Aminek meggyőző bizonyságát adta a vecsési látogatás. 
 

A zalai Bázakerettye az olajkitermelés miatt egy kicsit amerikának számított

Hosszú és akciódús regénybe illő a magyar olajbányászat története. Az első, ipari méretű termelésre alkalmas szénhidrogénmezőt a zalai Bázakerettye mellett, Budafapusztán, egy valódi pusztán fedezték fel 1937-ben, azaz 87 évvel ezelőtt. A Budafa–2 Magyarország első olajkútja. Hogy milyen volt akkor ott az élet – olvassuk a régi visszaemlékezéseket. 
Bázakerettyén 13 ház állt, amikor beindult az olajipar. A lakásgondokat pár év alatt némileg orvosolták, két lakótelepet is felhúztak, típusházak épültek az amerikai mérnököknek. Bázakerettye egy része ma is úgy néz ki, mint egy amerikai kertváros, a legszebb részt a dombon ma is sokan csak campnek (magyarul tábornak) nevezik. 
A házak, mintha csak egy nagy parkban lennének szétszórva, kerítések nélkül álltak. A sétány egyik végén egy szuper strand, a másikon teniszpálya. A gyerekek tegeződtek a szüleikkel, ami sok falusinak furcsa volt. Minden működött: iskola, óvoda, gyógyszersztár, strand, mozi, futballpálya, kultúrház – a lakások már akkor hideg-meleg vizes fürdőszobákkal és angolvécével készültek. Magyarországon először itt vezették be a háromszor nyolcórás műszakokat, amihez szokatlanul magas fizetés járt. 
Az amerikaiakat a II. világháborús hadba lépés után elkergették, a vállalat állami kincstárba került. Az olajkutak később a német hadsereg számára termeltek, aminek éppen az amerikaiak vetettek véget: 1944. július­ 30-án három hullámban bombázta Bázakerettyét az amerikai légierő. Hétszáz bomba hullott a településre, tucatnyian meghaltak, de a fő célpont a gazolintelep volt. Az amerikaiak még azt is tudták, melyik házban lakik a helyi nyilasok vezetője, azt a házat is lerombolták. 
A világháború után az amerikaiak visszatértek, s egészen 1948-ig, a kommunista hatalomátvételig itt is maradtak. Akkor rendezték meg a híres MAORT-pert. Ez volt az első olyan koncepciós per, amelyben a rákosista propaganda bevetette a teljes „nehéztüzérséget”: készült film- és rádiófelvétel, napilapokban, vicclapokban ágyaztak meg a vádnak, amely szerint a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. vezetői szabotálták a termelést, és a köztársaság államrendjére törtek. A per során volt, aki öngyilkos lett, voltak furcsa balesetek, de aki bíróság elé került, az mindent beismert… A fővádlott Papp Simon vezérigazgató volt, a magyar olajipar nemzetközi hírű megteremtője, akit első fokon halálra, másodfokon életfogytiglani fegyházra ítéltek. Azért nem végezték ki, mert a börtönből is kutatnia kellett. Így találta meg például a nagylengyeli olajmezőt, de ha már ott volt, elvitték Recskre is vizet keresni. Hét év múlva, amikor kiszabadult, kiderült, hogy a felesége, akivel egész addig leveleztek, évek óta halott. Papp Simonnak az ÁVO grafológusa hamisította a válaszleveleket… Az Egyesült Államok hivatalosan tiltakozott, a Standard Oil végül kártérítésben részesült, ugyanis a magyar koronázási jelvények visszaadásának is ez volt az egyik feltétele. 
A zalai olajmezőkön aztán megjelentek a szovjetek, akik háborús jóvátételként tekintettek az olajra, csúcsra járatták a termelést, ami a mező idő előtti kimerüléséhez vezetett. A 12 négyzetkilométernyi mezőn az idők során összesen 514 kutat mélyítettek le, és több mint 200 kilométernyi távvezetéket építettek ki. 
A tulajdonviszonyok változtak ugyan, de az olajhoz kapcsolódó jólét megmaradt az 1960-as években is. Amatőr színjátszó kör működött, bálokat szerveztek, a legnevesebb fővárosi színészek: Latabár Kálmán, Salamon Béla jártak ide haknizni. Hetente kétszer volt mozi, vasárnap matiné is. Kanizsáról zongoratanárnők érkeztek, működött egy vállalati zenekar, sokan balett­órákat vettek. Messze földön nem volt olyan strand, mint itt: országos úszóversenyeket is rendeztek. Az ötvenes években minden utca aszfaltozott volt. 
Az oktatás is magas szinten állt – még a MAORT építtetett iskolát. A kerettyei gyerekek hatéves korukra már tudtak úszni és korcsolyázni, a domboldalakon ­síelni is megtanultak. A városias életformát az is elősegítette, hogy állatot senki sem tartott, zöldséget sem nagyon termesztettek a portákon. A húsért és minden egyébért is a boltba jártak, aminek széles kínálata volt. Már a ’60-as évek elején lehetett rágót kapni, az étteremben rendes kávét főztek, nem az azt pótló cikóriát. 
A kerettyei lelőhelyeken fokozatosan csökkent a kitermelés mennyisége, de egészen az 1990-es évek közepéig még működött a bányászat. Az olajtermelés leállásával a falu is leszállóágba került, elszegényedett és elnéptelenedett, még a húsz éve is kétezer fő feletti lélekszám mostanra hétszázra csökkent, iskoláskorú gyereket már alig találni.