A Kádár-kocka diadala

Két kiállítás is nyílt a nyáron a Kádár-kockákról, egy a Ludwig Múzeumban, s egy a szentendrei Skanzen Galériában. A házakkal kapcsolatos első képzőművészeti alkotások az 1970-es évekhez kötődnek. Ehhez a tematikához minden nemzedéknek van saját élménye és tapasz­talata. 

Kádár-kocka – ilyen volt a nagymamám falusi háza is. Persze az 1980-as években nem így neveztük azt a házat. Csak az tűnt fel, hogy nagyon sok hasonló ház van a faluban. Mintha egyenalkotások lennének. 

A Kádár-korszakban a szocializmus uniformizáló jellegének jól megfeleltek a városokban a lakótelepek, a falvakban pedig a kockaházak. A típusterv még a kádári konszolidáció kezdetén, gyakorlatilag a forradalom utáni megtorlás alatt vált hozzáférhetővé a falusi lakosságnak. A rendszer egyik kezében kalácsot, a másikban korbácsot nyújtott. Egyrészt erőszakkal – veréssel, fenyegetéssel – kötelezték az embereket arra, hogy belépjenek a téeszbe. Másrészt reális kölcsönökkel ösztönözték a kockaházak építését, amelyeknek belső elrendezése típustervek szerint készült, azonban a lakók eldönthették, milyen kályhával fűtenek benne. 

Mi a fővárosban éltünk, így mindig nagy élmény volt a nagymamámhoz menni falura. Négy óráig tartott a vonatút, egy átszállással. Általában reggel hatkor indultunk, és mire a kakukkos óra elütötte a tizenegy órát, már a nagymamámnál falatoztuk a pörköltet. Nagymama nekünk a szép asztalhoz porcelántányérral terített, de ő nem ült közénk. Mindig azt mondta, neki bádogtányérból, a kis sparhelt mellett esik igazán jól az étel, ezt szokta meg gyerekkorában. 

Aztán az első utunk mindig az udvarra vezetett, megnéztük a malacokat, tyúkokat, csirkéket, kacsákat. 

Milyen volt maga a ház? Amikor beléptünk, egy folyosóról nyílt balra a konyha és a fürdőszoba, jobbra pedig két szoba. A két szoba közül az egyiket tisztaszobának rendezték be. Megőrizve így azt a falusi hagyományt, hogy a tisztaszoba a falusi házakban az a szoba volt, amelyben általában nem tartózkodtak, különleges vendégek fogadására használták és a ház díszének. Nagyanyám házában is a tisztaszobában mennyezetig felvetett ágyak álltak, nemzedékről nemzedékre öröklődő dunyhákkal, párnákkal, ágyneműkkel. A berendezés fontos eleme volt a kettős ágy, előtte asztal három székkel, a hármas tükör, szentképek, kegytárgyak, és egy festmény az ágy fölött: Krisztus a Getsemáné kertben. A népszerű festményt nagyanyám testvére hozta még ajándékba Pestről, mikor cselédkedett egy háznál, és az ott kapott búcsúajándékot kedvenc testvérének, nagyanyámnak adta. A másik szoba már modern berendezésű volt, Varia bútorral, szekrénysorral, televízióval. Ezt a szobát használta apám húga és családja. A folyosó végén még egy szobát alakítottak ki, az volt nagyanyám külön birodalma. Az ágyon kívül ott tartotta azokat a szép porcelánokat, amelyeket apám hozott neki ajándékba az évtizedek során. A házat közvetlenül a forradalom után, 1957-ben építették fel, saját kezűleg. Apám, a húga és a nagyanyám, természetesen a szomszédok segítségével. Aztán ők is viszonozták ezt, amikor a faluban a többiek építkeztek, ugyanúgy mentek segíteni. Ez volt a kaláka. 

Nagyanyám házához nyári konyha is tartozott. Azt kívülről, az udvaron keresztül lehetett megközelíteni. Nagyanyám sokat és szívesen tartózkodott a nyári konyhában. Ott készült a disznónak a moslék, kopasztották a levágott csirkét, befőztek, savanyították a káposztát, tették mindazt, ami nagy kosszal járt. Nagyanyám bejárt a faluból a hat kilométerre fekvő városba dolgozni, a sajtgyárba, majd nap mint nap hazatért, az állatait és a kertet gondozta, sütött, főzött, az unokával volt. A kockaház volt az első önálló otthona. Azt hiszem, boldog volt ebben a környezetben és ebben az életformában. A kockaházak első fénykora az 1960-as évek elejétől az 1980-as évekig tartott.  

Nagy lendületet adott az építkezéseknek az 1956-os árvíz is. Arról, hogy volt-e egy konkrét típusterv, megoszlanak a vélemények. A Toretro blog kiemeli, hogy az 1959-ben kiírt tervpályázat és az arra beérkezett munkák határozhatták meg az alapirányt, ugyanis a tanácsok megkapták a központi pártvezetéstől az ajánlott házterveket. Aztán nagy valószínűséggel mindenki a szomszéd házát másolta le, ugyanis győzött a praktikum és az olcsóság a tervek közül. Amikor segítettek felépíteni a szomszédnak a házat, látták, hogy a Tüzép-telepről beszerezhető olcsó anyagokkal (tégla és habarcs) és a közös munkával nekik is sikerülhet. A helyi építészek, tervezőmérnökök pedig aláírásukkal és pecsétjükkel hitelesítették a házterveket. Az építtetők erre igényelhettek az OTP-től kedvező kölcsönt, melyet meg is kaptak. A kockák a falvak számára a (kis)városia­sodást is megtestesítették: a többnyire összkomfortos házak lakói új szerepet kaptak a társadalomban, és új céljaik voltak. Mindez gyakorlatilag egyet jelentett a paraszti sorból való kitöréssel, a munkásosztályba való integrálódással és a következő nemzedék számára kívánt előrébb jutás biztosításával. A kockaházat legtöbbször sátortetővel építették. Az 1960-as, 1970-es években homlokzatukat nem díszítettek különleges mintákkal, színekkel, ez ­utóbbiak már az új reneszánsz időszakához tartozik, mely az 1990-es években kezdődött el. De ekkor már az emeletes házak váltak igazán divatossá és ­jelentettek státusszimbólumot a falusi közös­ségekben. 

2019-ben egyetemisták Miskolcról és Pécsről a Solar Decathlon pályázaton a Magyar fészek című projekttel indultak, amelyben a kockaházakat modernizálták. E projektben a kockaházakat tolófalrendszerrel vették körbe, és az épületek alatt hűtőlabirintust, a déli oldalon mobil napteret rendeztek be, mozgatható zsalutáblákat szereltek a házakra, mindezt az energiatakarékosság jegyében. A német származású fotós, Katharina Roters története meghatározó, akit olyannyira rabul ejtettek a magyar kockaházak, hogy éveken át fotózta őket Alsószentmártontól Boldogasszonyfán és Sajóládon át Zicsig, majd Hungarian Cubes (Magyar kockák) című fotóalbumában jelentette meg a fotóit. A projektnek már a kezdetektől részese volt Szolnoki József is, aki fotózás közben interjúkat készített a házak tulajdonosaival, illetve adatokat gyűjtött a tervezésről és az egykori építésről. A Kádár-kockák sokszínűségét bemutató átfogó kortárs művészi projekt két alkotója, a német fotográfus és a magyar rendező, médiaművész munkája nyomán egy addig példa nélküli vizuális anyag jött létre. Roters így nyilatkozott: „Én nem fotósnak látom magam, hanem festőnek. Ezeken a fotókon látszik is, hogy a szín nagyon nagy szerepet játszott. A házakat díszítő elemek is kedvezőek voltak, mert az esztétikájukban is van egy popos színhasználat. Egyszerű, élénk színek használata.” 

Manapság a kockaházakat gyakran újra szigetelik és újra lefestik. Divatosnak számít az élénk szín a homlokzatnál. A kockaházak remek példát jelentenek arra, hogyan élhet együtt folyamatosság és megújulás, energiatakarékosság és tetszetős küllem a falusi, kisvárosi építkezésekben.