Amíg a fal leomlott

Néhány évvel a második világháború befejezése után jött létre az új keletnémet állam, az NDK, és örökölte a háború pusztításait is, amelyek nagyon súlyosan érintették a keleti német tartományok infrastruktúráját és mezőgazdaságát egyaránt. Sztálin rendelkezésének megfelelően a németek elvesztették Alsó-Sziléziát, az ottani szénbányákat és a fontos Stettin (Szczecin) kikötőjét, amelyet Lengyelország kapott meg. Ráadásul az új államnak jóvátételt is kellett fizetnie a Szovjet­uniónak. A háborús emberveszteség rendkívüli volt, hiány mutatkozott szakmunkásokban, mezőgazdasági dolgozókban, műszaki értelmiségiekben is. Az 1950-es években az NDK főleg mezőgazdasági és ipari termékek formájában fizette a jóvátételt a Szovjet­uniónak, és jelentős exportot bonyolított le a keleti blokk felé olyan termékekből, mint az autó, karóra, kamera, diavetítő, vadászpuska, magnetofon, írógép. A Trabant márka az NDK státuszszimbóluma lett, és népszerű volt a Wartburg autómárka is. Ám az erőltetett termelési mechanizmus, a rossz gazdaságpolitika és egyéb okok végül kikezdték a keletnémet márka erejét, és idővel a keletnémet gazdaság erősen függött a külföldi, többek között nyugatnémet kölcsönöktől, és végül az NDK 1989-re a teljes pénzügyi összeomlás küszöbére került. Májustól a fojtogató politikai rendszerből menekülve az NDK polgárai gyakran bemásztak az NSZK budapesti, prágai és varsói nagykövetségére, és ott ott menekültstátuszért folyamodtak. 
* 
Az NDK lakossága a nyugatnémet televízió adásaiból úgy értesült, hogy Magyarország részben lebontotta a vasfüggönyt. Látták a május 2-án készült felvételeket arról, hogyan kezdik magyar katonák felgöngyölni a drótot, és látták június 27-én az osztrák és a magyar külügyminiszter, Alois Mock és Horn Gyula szimbolikus akcióját is, amint elvágták a huzalokat. Történészek vélekedése szerint akkoriban Budapesten egy kérdésben kezdettől fogva egyetértés volt: a magyar kormány senkit nem fog az NDK-nak akarata ellenére visszaadni. Ugyanakkor viszont Németh Miklós kormányának a Varsói Szerződés államaival fennálló kötelezettségeivel is számolnia kellett. Létezett ugyanis Magyarországnak egy, az NDK-val 1969 óta élő szerződése, amely a magyar felet arra kötelezte, hogy a keletnémet polgárok továbbutazását harmadik országba akadályozza meg. Ezenfelül senki sem tudta teljes biztonsággal megjósolni, hogyan reagál a Szovjetunió, ha Magyarország a keletnémetek előtt megnyitja a határt. 
Ebben a helyzetben került sor augusztus 19-én a sopronpusztai páneurópai piknikre, amely felgyorsította a végső megoldáshoz vezető folyamatot. 

Abban az évben, 1989-ben Habsburg Ottónak, a Páneurópai Unió elnökének a tavaszi debreceni látogatása alkalmával az Aranybika Szállodában tartott szűk körű vacsorán a Magyar Demokrata Fórum egyik helyi vezetőjével való néhány perces beszélgetése adta az ötletet, hogy a felszedett határzár, a „vasfüggöny” helyén a páneurópai szellemnek megfelelő találkozót, pikniket kellene rendezni. 
Mészáros Ferenc akkor a helyi közlekedési vállalat középvezetője volt. 2007-ben a Magyar Nemzetnek nyilatkozva így emlékezett vissza az ötletére: „Én felvetettem, mi lenne, ha rendeznénk az osztrák–magyar határon egy közös szalonnasütést. Mi a magyar oldalon, ők pedig az osztrák oldalon foglalnának helyet, ám a tűz középen, vagyis a határon égne. A nyilvánvalóan jelképes piknik ötletét az motiválta, hogy miközben éreztük a nyitás szükségességét és némiképp már a lehetőségét is nyugat felé, azzal kellett szembesülnünk, hogy keleten új vasfüggöny épül, Ceausescu leromboltatja a magyar falvakat, az országhatárt pedig lezárja, amire a romániai magyarság úgy reagált, hogy igyekeztek illegálisan elhagyni az országot. Magyarokra lőttek a határon. Mindez nagyon megviselt bennünket, úgy éreztük, tennünk kell valamit, ki kell fejeznünk a tiltakozásunkat. Nem véletlen, hogy a piknik kiáltványába belefogalmaztam: »…az egyetemes béke egyetlen útja a politikai praktikák által emelt szögesdrótok és lélektani sáncok lerombolása«.” Mészáros Ferenc tehát a vacsorán tette meg javaslatát, amelyet megvitattak és többen azonnal felkaroltak. A védnökként felkért dr. Habsburg Ottó vállalta a feladatot. A szervezők később Pozsgay Imre államminiszterrel kerestek kapcsolatot, akit sikerült második védnöknek megnyerniük. Bár az alapgondolat viszonylag egyszerűnek tűnt, a kivitelezése azonban hatalmas szervezői munkát igényelt. 

A fő esemény, amely a rendezvényt híressé tette, kétségkívül az volt, hogy néhány perccel 15 óra előtt, amikor a program szerint a sopronpusztai helyszínen az ideiglenes átkelőhely kapujának meg kellett volna nyílnia, egy körülbelül 150 főnyi, NDK-s polgárokból álló csoport jelent meg futólépésben, és a kaput áttörve osztrák területre rohant. Abban, hogy ez így megtörténhetett, nagy szerepe volt Bella Árpád határőr alezredesnek, aki a kapunál egy kis létszámú, mindössze pisztollyal felszerelt őrség vezetőjeként teljesített szolgálatot. Bár azt a parancsot kapta, hogy a határt csak érvényes okmányokkal rendelkezők léphetik át, a helyzetet a döntő pillanatban úgy mérte fel, hogy minden ellenállási kísérlet, figyelmeztető lövések vagy más eszközök alkalmazása pánikhoz vezetne, és áldozatokat követelne. Embereivel ezért félreállt. Estig összesen több mint 600 keletnémet polgár lépte át a piknikünnepség színhelyén a határt. 
A Belügyminisztérium Határőr című lapja az augusztus 19-i piknikről az egy héttel később, 1989. augusztus 25-én megjelenő számában így számolt be.­ 
„Lehetetlen volt nem észrevenni, meghallani, hogy a sokaság szinte minden tagja NDK-állampolgár. Apró karonülő gyermekek, kis csomagot tartó felnőttek préselődtek egymáshoz. Szemben velük, a kapu előtt fehér zubbonyos határőr-tiszthelyettesek, tisztek, útlevélkezelők. Az utóbbiak arra vártak, hogy elérkezzen az átkelő ideiglenes megnyitásának időpontja, a három óra. Az emberek első sora ekkor még méterekre állt a határőröktől. Innen-onnan kérdések hangzottak: mikor nyitják meg a határt, majd a kérdések felszólításokba csaptak át, miközben a tömeg egyre csak préselődött, s egyre közeledett. Az útlevélkezelők tehetetlenül néztek egymásra, olykor hátrafordultak, a kapu mögött álló osztrák vámőrökre, csendőrökre pillantottak, akik ekkor még egykedvűen nézték kollégáik csendes birkózását, hogy már kart karba fűzve próbálják feltartani az előrenyomulókat. Valahol a tömegben pezsgőspalackok durrogtak, hangos kiáltások törték át a zsibongást, majd apróbb-nagyobb hullámzásba kezdett a már szinte egybeforrt tömeg. A fehér zubbonyos határőrök nekiszorultak a rozsdás szögesdrótnak, testük együtt ringatózott a hullámzó embertömeggel, pontosan három órakor, mintegy megadott jelre, az NDK-sok élő faltörő kosként egyként előrenyomultak. A vaslánccal és lakattal zárt kapuszárnyak csak másodpercekig állták a rohamot, majd egy halk éles pattanás jelezte, a fém is megadta magát, s az emberfolyó fellökve az útlevélkezelőket hatalmas lendülettel megindult Ausztria felé.” 
* 
A páneurópai piknik tehát előre nem tervezett módon kedvező lehetőségnek bizonyult több száz keletnémet számára, akik a piknikezők közé vegyülve áttörték a drótsövény kaput, és osztrák területre özönlöttek. A nemzetközi lapok mindazonáltal úgy értékelték, hogy a berlini fal 1961. augusztusi felállítása idején meginduló menekültáradat óta nem hagyta el egyszerre olyan sok keletnémet a szocialista tábort, mint 1989. augusztus 19-én. 
Bárhogyan is nézzük, a páneurópai piknik a keletnémet menekültek bonyolult kérdésében a katalizátor szerepét töltötte be az utána következő külpolitikai bonyodalmakkal együtt. A Magyarországon tartózkodó keletnémeteknek továbbra sem állt szándékukban a visszatérés, hanem mindenáron Nyugat-Németországba akartak kijutni. Amíg ez lehetővé vált, átmenetileg gondoskodni kellett elhelyezésükről, illetve ellátásukról. A menekülni szándékozók három táborban kaptak elhelyezést: Kozma Imre gondoskodása által a zugligeti plébánián felállított sátortáborban 600-an találtak menedéket, őket a Német Máltai Szeretetszolgálat látta el élelemmel és ruhával. Egyidejűleg megtelt a csillebérci úttörőtábor, úgyhogy ezer személynek a Balaton melletti Zánkán rendeztek be újabb menekülttábort. A gyors kiutat a nyári vakáció vége miatt is meg kellett találni, addig ugyanis politikailag turistaként lehetett kezelni a német külügyminisztérium szerint 150–200 ezer Magyarországon tartózkodó keletnémetet. Az iskolaév kezdetének közeledtével ugyanis mind több keletnémet család tért vissza a Bulgáriában és Romániában töltött szabadságról. Útjuk Magyarországon keresztül vezetett, s mivel az eseményekről a nyugatnémet rádióadókból tudomást szereztek, közülük sokan úgy döntöttek: nem utaznak tovább, hanem Magyarországon maradva kivárnak, mert úgy tűnik, a határ megnyitása már csak rövid idő kérdése. Több mint szerencsés körülmény, hogy a piknik után sem Moszkva, sem a megszálló szovjet csapatok tábornokai nem reagáltak az eseményre. Ezzel probléma nélkül lezajlott az első, „a kis határnyitás”, a szeptemberben következő „nagy határnyitás” sikeres főpróbája. 
*
Horn Gyula külügyminiszter az 1989-es minisztertanácsi jegyzőkönyvek tanúsága szerint az augusztus 17-i kormányülésen még ellenezte a határ megnyitását, az augusztus 19–20-i hétvége, a piknik után viszont már Horn is a határnyitás mellett foglalt állást. A piknik látványos sikere a keletnémetek körében két további komoly következménnyel járt. A sopronpusztai tömeges menekülést mások is utánozták, így augusztus 20-án ismét több mint 600 NDK-s polgár jutott át a határon, és jelentkezett az NSZK bécsi követségén. 
Augusztus 22-én Budapesten egy szűk miniszteri kör meghozta az elvi döntést: Magyarország meg fogja nyitni a határt a menekülők számára. Augusztus 25-én Németh és Horn a Bonn közelében fekvő Gymnich-kastélyban titkos tárgyaláson tudatták Helmut Kohl kancellárral és Hans-Dietrich Genscher külügyminiszterrel a döntést. Szeptember első hetében a Német Államvasutak kérésére 50 vagont helyezett készenlétbe az Osztrák Államvasutak a menekültek elszállítására a magyar határ közelében. Szeptember 10-én, vasárnap este Horn Gyula magyar külügyminiszter A Hét című tévéműsorban bejelentette: „Az itt tartózkodó NDK-állampolgárok saját, tehát NDK-s úti okmánnyal eltávozhatnak abba az országba, amely befogadja őket. Ez 0 órától lép érvénybe.” 
Már éjfélkor több ezer NDK-polgár hagyta el Magyarországot a hegyeshalmi határátkelőnél, számítások szerint azon a napon 6500 keletnémet utazhatott ki Magyarországról, akik aztán vonaton és 134 buszon jutottak tovább Nyugat-Németországba. Beindultak a folyamatok nemzetközi szinten is: 1989. szeptember 30-án a varsói NSZK-követségre bejutott keletnémet polgárok szintén szabadon elutazhattak nyugatra. Október 1-jén háromoldalú egyeztetések után a prágai NSZK-követségekre bejutott keletnémet állampolgárok az NDK-n keresztül utazhattak nyugatra. Számukra az NDK vonatszerelvényt küldött Prágába, amely Drezdán és Lipcsén keresztül az NSZK-ba vitte a kivándorlókat. A vonatra Drezdában több ezer NDK-polgár akart feljutni, amit a biztonsági erők megakadályoztak, ezért a drezdai pályaudvar környékén súlyos zavargások törtek ki. Gorbacsov október 7-én, az NDK 40. születésnapján Berlinbe látogatott, nyitott autóját óriási tömeg kísérte az utcán. Gorbacsov a tömeg felbuzdulásától áthatva eltette az előre megírt szónoklatát, és rögtönzött beszédben arra ösztönözte a politikai vezetést, hogy tegye meg a szükséges reformlépéseket. 
1989. október 9-én 70 000 ember a reformokért tüntetett Lipcsében. A demonstrációk követelései között már nem az utazási reform sürgetése, hanem a kommunista rendszer reformja volt a leghangsúlyosabb. Október 18-án Erich Honecker minden hivataláról lemondott, és visszavonult a politikától, az NDK vezetője pedig Egon Krenz lett. November 4-én Kelet-Berlinben egymillió ember részvételével utazási szabadságért és az NDK berendezkedésének reformjáért tüntettek. Az NDK pártvezetése a diplomáciai és tömegnyomás hatására utazási könnyítésekről döntött november 9-én. A döntést este egy élőben közvetített sajtótájékoztatón Günter Schabowski ismertette. A sajtótájékoztató után egy olasz újságíró a még bekapcsolt kamerák előtt megkérdezte, hogy mikortól érvényes a döntés. Schabowski azonban ekkorra már eltette a szemüvegét. Pár másodpercig tanácstalanul forgatta papírjait, majd a következő választ adta: „Nos… Szerintem azonnal hatályba lép… Igen, azonnal.” A tévék előtt ülő NDK-polgárok ezrei indultak meg a berlini határátkelőhelyek felé, ahol egy órán belül hatalmasra nőtt a tömeg. Mivel a határozat elvileg csak éjféltől lépett életbe, a határőrséget még nem tájékoztatták. A határátkelőknél a feszültség egyre nőtt, parancsnokait utasították, hogy a leghangosabban követelőzőket engedjék ki az NDK-ból, de igazolványukba tegyenek a visszatérésüket megtiltó pecsétet. A tömegnyomás azonban odáig fokozódott, hogy 23 órakor a Bornholmer Strasse átkelőnél megszüntették az útlevelek ellenőrzését, felnyittatták a sorompókat, és átengedték a tömeget. A mindkét oldalról érkező németek vésőkkel, csákányokkal, markológépekkel és puszta kézzel kezdtek hozzá a fal lerombolásához… 
Kerek a történet. Viszont más egy nemzet s akár egy egyén, egy ember elvárása az egymást követő változások irányáról. „Tekintettel a hazánkban napjainkra kialakult viszonyokra, a részemre 1999. 09. 10-én 50. sorszámon átadott Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje kitüntetés birtoklásáról lemondok, azt postai úton eljuttatom az ön hivatalának címére” – kezdődik az a 2007-ben a Magyar Nemzet birtokába jutott levél, amelyet Mészáros Ferenc, a páneurópai piknik ötletgazdája, egykori debreceni MDF-es aktivista 2007-ben Sólyom László köztársasági elnöknek írt. A levél indoklása szerint az egykori ellenzéki politikus az őszödi beszéd és a magyar hatalmi-szellemi elit ennek kapcsán tanúsított tehetetlensége láttán jutott erre az elhatározásra.